Az árny a Kegan nevű fiú után iramlott szellemtestével, mert az, amit egy pillanata látott, nem hagyta nyugodni. Hamarjában utolérte és megérintette. A fiú továbbsétált, mert nem érzékelte őt, ami igencsak különös, hiszen kellett volna. Minimum egy kis borzongás. Elé került, hátrálva haladva, míg ő közeledett. Kegan megállt és a távolba meredt. Az árny először azt gondolta látja őt, de ez teljességgel lehetetlen. Közelebb hajolva rá kellett jönnie, hogy csak erőteljesen gondolkodik valamin. Az emberek túl sokat törik a fejüket, ahelyett, hogy cselekednének. Nem lett volna szabad ekkora szabadságot kapniuk. Újból megérintette a fiút. Tetszett a harc, tetszett a sikoltozás, ami hamarosan megváltoztat mindent. Ami nem tetszett, az az árulás.
A Kegan nevű fiú el fogja árulni őket.
Nem engedhette. A kölyök veszélyes.
Inharra a bátyjára tekintett. Az orvos csak néhány perce távozott, mégis olyan volt, mintha semmi sem történt volna. Saran a tervezés mestere, most mégis épített. Szerszámok voltak a kezében és valami készült. Mindez rendben is lenne, hiszen ő is ezt akarta. A gépet, minél hamarabb. A démon tudást ígért és bizalmat kaptak. Inharra a bátyjához lépett. A nevén szólította, de az nem hallotta. A kezei szorgosan jártak, a tekintete a munkán. Úgy tűnt minden idegszálával a feladatra összpontosít, azonban ő tudta, hogy ez valami más. Borzongás futott végig a testén, egészen a lábujja hegyéig, majd szavak kezdtek keringeni a fejében és a suttogás mondatokká alakult.
– A Kegan nevű fiúnak meg kell halnia, miután a Nacaalt elvezette hozzátok.- duruzsolta a hang.
Inharra a démon felé fordult, amit a bátyjával tett az cseppet sem tetszet neki, mert az ő műve, ebben teljesen biztos volt.
– Láttam a jövőt.- folytatta a hang, mert ajkak nem tartoztak az archoz.- A rend ellen fog támadni, ami a bukásunkhoz vezet majd. A bátyád egy gyenge láncszem, ezért megbabonáztam, átadva a tudást. Azt akarom, hogy a részese legyen a tervnek, ahogyan te is. Számára már nincs visszaút. A gép estére készen lesz, ne háborgasd őt.
Inharra bólintott miközben a tekintete szűkült.
– A fiúról gondoskodom én.- mondta.- Meg fog halni, ha erre van szükség.
Az árny elfordult a férfitól. Valamit nem mondott el, ami készül több, mint egy pusztító fegyver. Hadsereget akart. Egy olyat, amit ember le nem győzhet. Hadsereget olyanokból, mint ő. Inharra azt mondta megöli a fiút, annál sokkal több kell, nem elég csak a halála. Újból a folyosót járta a megoldásra gondolva, amikor egy vörös hajú cseléd lépett át szellemtestén, olyan információt adva át, ami a segítségére lehet. A ringó csípőjű nő után indult, kibérelve a puha testet.
A dada volt és egyben a mindenes, felelős mindazokért, amit a király lánya tesz, vagy éppenséggel nem tesz. Több volt, mint egy anya. Barát, bizalmas és, ha szükséges, cinkostárs. Egan király szintén a kezei között nőtt fel. Talán az egyetlen, aki még hitte, hogy megváltozhat, minden szörnyűséges tette ellenére is. A király felesége ragaszkodott hozzá, csakis ezért maradhatott a gyermek mellett, de ehhez el kellett felednie a múltat és annak minden csalását.
Marilla ügyködött mellette a bútorokat törölgetve, egyre közelebb kerülve. Látta, hogy mondani akar valamit, mégis hallgatott.
– Történt valami?- akasztotta be az utolsó simára vasalt ruhát is a szekrénybe Norina.
– Igen, asszonyom.- mondta megilletődve a cseléd, zöld tekintete egy röpke pillanatra a baldachinos ágyra siklott.- Hogy is mondjam…
– Mi történt?- Norina elvárta a nyílt beszédet, hiszen rangban sokkal felette állt.
– Láttam…- Marilla szemérmesen sütötte le a szemét.
– Mit láttál?
– A király lányát és Kegant, a konyhán dolgozó fiút… az ágyban feküdni.
Norina a szemöldökét ráncolta miközben az ágyra tekintett.
– Mire akarsz ezzel célozni?
– Egymást ölelték.
Norina egy pillanatra elhallgatott. Érvelt volna, de nem volt miért. Tudta, hogy a lány kedveli azt a fiút, de nem gondolta, hogy képes lesz átlépni a határt. Engedékeny volt, de vannak szabályok, amiket nem lehet megszegni.
– Biztos vagy ebben?
– Igen asszonyom.
– Ők láttak téged?
– Nem asszonyom.
– Elmondtad ezt másnak is?
– Nem asszonyom, de az a pletyka terjed a szolgálók között, hogy a király lánya gyermeket vár. Kegan büszkélkedik vele.
Norina hallgatta a mérgező szavakat, miközben Marillát figyelte.
– Menj és felejtsd el, amit láttál.- mondta egy kis idő után.
Az ajtó csukódott és Norina néhány percig némán állt, majd a fejét csóválta. Meg kell látogatnia a királyt.
Sietős lépekkel rohant végig a királyi lakosztály felé, az egyetlen volt, akit az uralkodó bármikor fogadott. Csak kivételes esetekben fordult hozzá, de ez az ügy nem tűrt halasztást. A fiút el kell távolítani Seang mellől, mielőtt még késő nem lesz. Az ágy járt a fejében és mindaz, ami történhetett. Őszintén remélte, hogy még időben tudta meg és a pletykák nem igazak.
Az ajtónálló katonák egyike bizalmatlan tekintettel mérte végig, míg a másik belépett, hogy jelentse őt. Új lehetett, még nem találkoztak. A férfi mindaddig nem moccant, amíg parancsot nem kapott.
Norina beléphetett a király dolgozószobájába.
Egan király a földig érő ablakok fényében sütkérezett, kezében egy paksaméta, tekintetével a távolba révedt. Aki nem ismeri, azt gondolná erőteljesen gondolkodik, azonban Egan király nem értett az udvar dolgaihoz, a megfélemlítéshez annál inkább. A tanácsadói együgyűnek tartották, de szembeszegülni egyikük sem mert vele, mert a haragja nem ismert határokat. A hatalom az ő kezében van. A népe félelemben él, ez elég volt ahhoz, hogy ő jól érezze magát. Az emberek fejet hajtottak előtte, így vagy úgy, de mindenképp. Fejet hajtott Norina is, üdvözölve őt. Egan biccentett. Erőteljes álla kissé előre ugrott, kék szemei keskenyek. Az egyetlen az udvarban, aki sohasem viselt szakállt, szélesedő állkapcsa számára az erős akaratot képviselte. Valóban képviselt valamit. A népe számára ő volt a Kegyetlen Egan.
– Uram.- kezdte Norina.- Tudta, hogy meg kellene válogatnia a szavait, de a felháborodása kellően nagy volt ahhoz, hogy ezt megtegye.- Seang kisasszonyról van szó.
– Mi történt?
Egan király szerette a lányát, ha a maga módján is.
– A kisasszonyt megkörnyékezte egy fiatalember.
A király tekintete még inkább szűkült. Az asztalra dobta a papírokat.
– Ki az a férfi?
– Egy Kegan nevű szolgája, Uram. Azt pletykálják, hogy a királylány gyermeket vár.
Csend következett. A hitetlenséget harag váltotta fel. Egan király senkiben sem bízott, a lánya talán az egyetlen, akiben valamilyen formában még igen. Eddig.
– Mit mondtál?!
– Ez csak pletyka. Engedje meg, felség, hogy utánajárjak.- Norina látta a lángoló tekintetet, ami elbizonytalanította. Seang gyűlöli az apját, mert csak egyetlen szó létezett. Az övé. Mióta az eszét tudja lázad, talán a fiút is éppen ezért választotta. Egan meg fogja ölni. Nem kellett volna ide jönnie.
– Őrség!- a király hangja erőteljesen zengett, körberohanva a szobában, kilépve a folyosóra.
A katona, aki új volt, elsőként érkezett és hajtott fejet az uralkodó előtt.
– Uram.
– Kövesse ezt az asszonyt a szolgák szobájába!
Démonként képes volt más testét birtokolni, de vele jöttek az ember gondolatai is és ennek a Marilla nevű nőnek kimondottan kusza volt az elméje. Egészen az alsó szintig jött az emlékek között kutakodva, mire megtalálta a fiú szobáját. Körbetekintett, majd lépett. Először az asztalhoz. Nyitott tenyerével leseperte a poharat, majd a némán bámuló gyertyatartót is, amiben a viasz már rövidre égett, különös, groteszk formát öltve. Az agyag tört, a fém csörömpölt. A démon az általa megszállt nő kezében lévő pengét bámulta, amit a konyháról szerzett, hogy teljes legyen a kép, a gondolataiban lejátszva hogyan is kellene történnie. Az ágyhoz indult és a kés lendült, felhasítva a megfakult kispárnát. Puha tollak szálltak szabadon, beterítve a kicsi szobát. Az asztal felé kezdett hátrálni félretolva azt, mintha csak dulakodnának, majd felborította a támla nélküli székek egyikét. Az éppen csak fényben megcsillant a penge és ő megbabonázva nézte a játékát. Hívogatta, hogy próbálja ki, ezért a bal kezébe vette, végighasítva jobb kezének alkarját, mintha csak védekezne, mert bizonyára így tenne. A penge éle mély nyomokat hagyott, hogy lássák férfi tette. A fém végigsiklott a felhámon és az irhán, egyetlen hang nélkül jutva el a bőr aljáig és onnan tovább. Az inak és a hús sercegett. A vér beszínezte a fémet, majd utat törve magának körbeölelte a megsebzett végtagot. Az egyenletes koppanás a padlón halk volt, mégis erősen csengett a démon fülében és a kopott fa mohón szívta be a vörös folyadékot. A vér a nő könyökéig csúszott, ahogy megemelte a kést, mindkét kezével erősen szorítva a markolatát. Amikor a penge áthatolt a szöveten, felhasítva a gyomrot, Marilla összegörnyedt. A fájdalom, ami belülről ordított azonban nem állította meg. Újból szúrt, a borda alá és a penge felfelé csusszant. Szúrt, majd kihúzta. Hatalmas sóhaj szakadt fel a mellkasából és egy pillanatra elfogyott a levegő. Sikoltani akart, de hang nem jött ki a torkán. A tüdeje égett, az oxigén helyét átvette a vér, bekúszva minden egyes zugba, majd onnan a hörgőkbe.
A démon kilépett a nő testből, ennyi elég lesz.
Marilla köhögni kezdett és reszkető tenyere vöröslött. Fájdalomtól eltorzult arccal nézett körbe, majd meredt a mellkasára, ami erőteljesen vérzett. Az ágy szélébe kapaszkodott ujjaival átfestve a fát, a térdei remegtek. Segítségért akart kiáltani, de csak nyöszörögni tudott. A foszlott takaróra zuhant, a tudata tompán zúgott és a teste még küzdött. Görcsösen fuldoklott, miközben a végtagjai mozdultak, mintha még menni akarnának. Élni ebben a világban, mert élni jó.
Az árny megállt a remegő test mellett, a nő üveges tekintete a semmibe meredt. Egy darabig nézte, majd elfordult és indult, hogy megszabadulhasson az ostoba ember kusza gondolataitól. Csak a sajátjait akarta, ezért a nőét száműznie kellett. Az emberek balgák, sokat kell még tanulniuk.
Norina az őrrel, akit mellé rendeltek, bejárta a palota összes olyan helyét, ahol Kegan lehetett. A katona hosszú, döngő léptekkel haladt, míg ő szaporán szedte a lábait. Utolsó lehetőségként a konyhásfiú szobája felé tartottak. Norina ott akart lenni, amikor megtalálják, mert a fiú az életével játszott. A palotának azon részén jártak, ahol ő szinte soha. A szegénység jellegzetes szaga áramlott felé, olcsó szövetek, tisztátalanság. Egy férfi lépdelt velük szembe és egy nő. A kertész és a felesége. Norina megállt egy pillanatra, és alig észrevehetően biccentett, már régen találkoztak.
Amikor a pár elhaladt mellettük Norina indult, majd az ajtóra mutatott, ami résnyire nyitva volt.
A katona belépett és ő is. A férfi megállt és feltartotta a kezét, ugyanerre kérve az asszony is. Norina azonban már eléggé bent volt ahhoz, hogy lássa azt, amit nem lett volna szabad.
Egy nő feküdt vérben fagyva a vetetlen ágyon. Dulakodás nyomát látta és egy kést a padlón.
– Marilla…- suttogta a szörnyűség láttán a szája elé téve a kezét.
– Ismerte?
– A szobalány.- nyögte remegő hangon az asszony.
A katona a mozdulatlan nőhöz lépett, és megérintette.
– Meghalt.- állapította meg azt, ami egyértelmű volt. Azonnal jelentenem kell a királynak.- kifordult a szobából.- Semmihez se érjen!
Az elmúlás szele lengte körbe a teret némán. Norina remegő térdekkel indult, a szíve hevesen zakatolt, a karjai zsibbadtak, az agya tiltakozott, a halál megérintette. Nem régen még beszéltek. Marilla elárulta neki, hogy Seang mit tett. Kegan bűnös, egy gyilkos. Kilépve
kikerülte a kertészt és a feleségét. Az asszony tekintete döbbenetet mutatott, míg a férfi szeme szűkült. Zhuang a kissé telt asszonyt figyelte. Alkalma nyílt bekukkantani. A tények magukért beszéltek, de ő nem hitte.
– Ez nem stimmel, az a kölyök nem tenne ilyet.- mondat.
Kegan a kovácsműhely mellett várakozott, már egészen besötétedett. A falhoz simult és próbált láthatatlan lenni. A szabályok szigorúak voltak, az életével játszott, de a szabadságuk volt a tét, egy új világ. Megtette, amit kértek, elviszi Ivort a találkozóra. A király katonái félelmetesek, mert mindig a legjobbakat választották. Akár lehetne egy közülük, de a harc nem az ő világa. A lélegzetét visszafojtva állt mozdulatlanná dermedve, amikor azok felé indultak, minta felfedezték volna a rejtekét. Jöttek, majd egyszerűen elsétáltak mellette, anélkül, hogy rátekintettek volna. Kegan szíve zakatolt, a tenyere izzadt.
Ivor levette a kezét a fiú válláról, időben érkezett. Ismert egy egyszerű trükköt, amivel néhány másodpercig láthatatlanná tudtak válni az emberi szem számára. Nem magyarázta el a rémült fiúnak, hogy mi történt, úgy sem értette volna.
Ki kell jutniuk a palotán kívülre. A terv kész, már csak végre kell hajtani.
– Kövess!- mondta és már indult is.
Kegan lábai léptek, száműzve a fejéből a kérdéseket.
A kovácsműhely előtt egy alacsony, fémhulladékkal megrakott szekér állt, előtte egy sárga ló.
– Pattanj fel a kocsira és egy szót se szólj!
Kegan felmászott a bakra és Ivor mellé ült. A férfi a kezébe vette a gyeplőt és a ló indult. A súly nagyot rántott a szekéren, a sovány állat mégis könnyedén lépdelt vele miután kimozdította a tétlenségből. Kegan Ivorra tekintett. A férfi egészen másképp festett. Tudós lenne? Ebben a pillanatban cseppet sem tűnt annak. Ahogyan az a férfi sem, akinek a szobája tele volt különös dolgokkal. Ő a Rend vezetője. Engedte, hogy felismerje. Nyugtalanító volt és mégsem. Azon kevesek egyike lehet, aki tudja a titkát. Bizalmat szavazott neki azzal, hogy felfedte a kilétét. Megtiszteltetés. A tudás kötelez. Mindent meg kell tennie azért, hogy a terv sikerüljön.
Némán ült a férfi mellett, aki határozottan kezelte a gyeplőt. A szekér inogva imbolygott a kockaköveken, meg-meg emelve olykor őket is a bakon ülve. A magas kapu felé tartottak és minél közelebb értek, Kegan annál nyugtalanabbá vált. Vajon valóban képes átjutni a kapu túloldalára? Ivor biztosan, hiszen neki szabad kijárása van. Lopva tekintett a férfira. Ivor megérintette, mintha csak arra kérné, maradjon nyugodt. Cseppet sem volt nyugodt, az élete volt a tét.
– Hová tart a szekér?- a katona fegyvere mozdult.
Ivor nem jött zavarba, nem először találkozhattak már.
– Fémhulladékot szállítok, egy kísérlethez van rá szükségem.
– Miféle kísérlet?- A hang szigorú volt és bizalmatlan.
– A fémek olvadáspontját tanulmányozom.
– Ellenőrízd!- A marcona katona biccentett a mögötte állónak és az indult. A dárdáját, amire eddig unottan támaszkodott, előre lendítette. A hegyes fegyver akár halálos is lehetne, ha rejtőzködne bent valaki, de Ivor nyugodt volt és ezt a katonák is érzékelték. Még egy két döfés csak, hogy teljes legyen a vizsgálat, majd nyílt a kapu.
Szúrós, vizslató tekintetek kísérték végig a szekeret. Kegan még azután is a hátán érezte a tekintetüket, hogy a kapu két szárnya zárult.
Ivor elengedte a fiú karját, újból láthatóvá téve.
A szekér tovább döcögött, egészen ki a város végéig. Itt Ivor leszállt a bakról, ahogyan Kegan is, mert egy erőteljes férfi közeledett hosszú, döngő léptekkel. Arcán az a bizonyos aranyszínű maszk. Zsákot húzott Ivor fejére és belekarolt. Át az úton, be az erdőnek egészen a sűrűjébe, egy széles tisztásra. Azt hihették, hogy semmit sem lát. Valóban nem látott, de nem is volt rá szüksége, anélkül is tudta merre járnak. A fák suttogása, a kövek duruzsolása, a fűszálak halk nesze a léptei alatt mind-mind elmesélték, hogy merre tartanak.
Egy maszkot nyomtak a kezébe és Ivor az arca elé helyezte.
Körbetekintett.
Számtalan egyforma arc bámult vissza rá, ezzel mutatva összetartozásukat, mégis volt kivétel. Nem is egy, azonnal öt. Ezek a férfiak egy koros fához voltak kötözve, szorosan ülve egymás mellett. Ivornak rossz érzése támadt. Aki eddig kísérte középre sietett.
– Üdvözöljük új tagjainkat!- kiáltott fel.- Lépjetek egyet előre.
Egyetlen üdvrivalgás hagyta el csupán a torkokat, mégis visszhangként tódult Ivor elméjébe. Az elszántság és az összetartozás hangja felébresztette, a helyzet sokkal komolyabb, mint hitte.
Többen is léptek és álltak meg.
– Abban a szerencsés helyzetben vagytok, hogy szemtanúi lehetek egy bemutatónak.- folytatta Siridean. Élvezte, hogy övé a főszerep, egyszerre két megtisztelő feladatot is kapott. A tudósra tekintett, aki a palotából érkezett.- Ezek az emberek- mutatott a valamivel távolabbra.- kémek. A király küldte őket. Alattomos módon be akartak épülni a szervezetünkbe, de ismerve a kilétüket könnyű volt leleplezni őket. Amit ma fogunk mutatni nektek, az a jövőnk. Egy fegyver, aminek az ereje felülmúlhatatlan.- Siridean a tisztás közepére sétált és lerántotta a leplet, majd átadta a helyét. Egy állványon egy különös gép állt.
Ivor volt az egyetlen, aki tudta mit lát, ahogyan azt is, hogy mire képes. A távolban azok a férfiak valóban katonák. Bizonyára számtalan bűn terheli a lelküket, de kinek nem ebben a világba. Ez gyilkosság. Kivégzés.
A géphez egy másik férfi lépett. A fegyver csöve mozdult, a gömb a közepén felizzott.
Inharra a férfiakra tekintett. Elértek egy olyan pontra, ami mindent meg fog változtatni. Láthatatlan mosoly ült az arcán a maszk alatt, miközben végigvezette a tekintetét a csövön. Az árnynak igaza volt, Saran valóban befejezte és elhivatottabb, mint valaha.
Rémület tükröződött a fához kötözött katonák tekintetében. Valószínűleg érezték, hogy ez a vég. Meg fognak halni. Az utolsó szó joga megillethette volna őket, de Inharra nem törődött ilyen semmiségekkel. A szájukat bekötötte, hogy csend legyen és valóban az volt. A rend tagjai lélegzet visszafojtva várták, hogy mi fog történni. Inharra keze végigsiklott a fegyver vaskos csövén és megnyomta azt a bizonyos gombot.
Fénycsóva iramlott a távolba. Kékes színe narancsra és fehérre váltott felemésztve mindent, szétszaggatva a fát, a köteleket, az embereket. A robaj erőteljes volt, a hatása elmondhatatlan. A robbanás hátrálásra késztette a Rend tagjait, nagyságát fitogtatva. A hirtelen jött fény játszadozott az aranyon a lelkeket hevítve. A csend továbbra is maradt.
– Vannak, akik nem nézik jó szemmel a mozgalmunkat és azt hiszik képesek minket megállítani.- lépett el a fegyver mellől Inharra teljes nyugalommal.- Képesek minket megállítani?- a hangja erősödött.- Nem.- mondta újból csendesen. A mellkasa hevesen emelkedett.- Nem képesek! Miért nem?- széttárta a karjait, majd a gépre mutatott.- Mert megállíthatatlanok vagyunk!- kiáltotta.- Legyőzhetetlenek!
– Legyőzhetetlenek vagyunk!- kántálta a tömeg.
– Egy kém továbbra is van a soraink között.- Inharra egyenesen Ivorra mutatott.
Ivor tekintete tágult, de nem a felismeréstől, fájdalom hasított az oldalába. A penge keskeny volt és kellően éles ahhoz, hogy a borda alatt könnyedén eljusson egészen a májig. Ivor a támadója felé fordult, azonban valaki hátulról lefogta és a kés újból lendült. Engedte, mert nem volt más választása. Érezte a fájdalmat, hiszen hús és vér ő is, mint mindenki más. Inharra nyíltan üzent. Harcolsz vagy meghalsz! Nem harcolt, de bolond sem volt, nem fog meghalni, mert ennyitől nem tud.
Kegan döbbenten állt a tömegben, moccanni sem tudott. Új életet akart, de csak most értette meg, hogy mit is jelent a Rend tagjának lenni. Azoknak a férfiaknak a fához közözve esélye sem volt. Levette a maszkot, az arcán lángolt a tűz fénye és ő hátrált egy lépést. A tudóst lefogták mellette és egy kés került elő. A tekintete találkozott Ivoréval. A férfi arcán szikrányi félelmet sem látott és fájdalmat is csak csekélynyit. A penge újból szúrni készült és Kegan szeme tágra meredt.
Ivor számára egyetlen gondolat volt csupán és a lendülő tőr átsiklott a semmin, majd tovább iramlott egyenesen a döbbent férfi felé, aki eddig az árulót fogta le és tartotta. Már nem fogott semmit, csak a levegőt markolta, mert akinek meg kellett volna halnia eltűnt. Nem volt elég gyors, aki a kést tartotta viszont elszánt. Vér csurgott végig az állán és köhögve vette le a maszkot. Ma ő fog meghalni.