Saran az öccsét figyelte. Inharra az ágyán feküdt és a mennyezetet bámulta. Napok óta beszélni akart vele és eljött az ideje, hogy meg is tegye.
– Amit teszünk, az nem helyes, öcsém.- kezdte.
– Már nincs visszaút.- válaszolta a férfi, a szavai egy síkon mozogtak, mintha a gondolatai teljesen máshol jártak volna.
– Akár meg is halhatunk.- folytatta Saran.
Inharra felé fordította a fejét.
– Mindenki meghal egyszer, bátyám. Eddig is halottak voltunk. Szolgálunk egy Urat, önálló akarat nélkül. Minek neveznéd ezt, ha nem halálnak? Mert életnek semmiképp.- Kihúzta karjait párnája alól és felült.- Csupán néhány lépés választ el a szabadságtól, egy olyan világtól, ahol te döntesz, ahol azt tehetsz, amit csak akarsz.
Saran félt, de vágyott is arra a világra, ami az öccse ábrándjaiban élt. Ábrándnak tartotta, mert ő nem hitt benne olyan erősen, mint Inharra. Sodródott és a cselekedetei nem egyeztek azzal, amit helyesnek vél. Hitte, hogy lennie kell egy békésebb megoldásnak is, azonban az agya lázasan dolgozott a „tudomány nevében” és megalkotta azt, ami megadhatja a szabadságot. Felnyitotta a fal melletti faláda tetejét és egy rongyokkal körbecsavart, hosszúkás tárgyat nyújtott az öccse felé.
– Elkészült.- mondta.
Inharra izgatottan pattan fel és vette át bátyjától a könnyű szerkezetet. Kicsomagolta és nem értette, nem erre számított. Saran mellé lépett és visszacsomagolta.
– Megmutatom, mire képes.- indult az ajtó felé. Inharra követte.
Saran úgy vélte, ha Inharra látja a fegyvert működés közben, talán eláll attól a szándékától, hogy használják. Végigsiettek a folyosókon, ki a királyi udvar hátsó bejáratán, egy olyan helyre, ahol alig-alig jár ember. Saran egy pillanatra megállt. Túl közel voltak, távolabb kell menniük, oda, ahol már senki nem hallhatja és nem is láthatja őket.
– Add át, kipróbálom.- kérte az öccse.
Saran rátekintett, majd tovább indult.
– Még nem.
– Mégis mit alkottál, amitől ennyire félsz?
Inharra jól látta, valóban fél és úgy vélte, az öccsének is kellene. A kezébe fogja adni, hogy megtapasztalja az erejét. Remélte, hogy valóban eltántorítja a későbbi használatától.
– A tiszta energia, ami ezt a fegyvert működteti, olyasmire képes, amit más nem láthat.- mondta.
Tovább szelte nagy léptekkel az erdőt. Hamarosan sötétedik, vissza kell érniük, ha nem akarnak bajba keveredni. Baj. Már így is volt elég. Egyszer csak megállt, kicsomagolta a fegyvert és a rongyot a földre dobta.
Egy hatalmas tisztás szélén álltak. A szemközti fák kellően távol voltak ahhoz, hogy elrettentő például szolgáljanak.
A vállához emelte a fegyver vastagabb végét, aminek íve tökéletesen illett a hajlatba. Bal kezével a cső elejét tartotta, jobbjának ujja annak oldalán. A távolba nézett, majd tekintete végigsiklott a fegyver csövén. Az apró gömb a cső közepén kékes fénnyel izzani kezdett. Saran válla hátralendült és Inharra a meglepetéstől felkiáltott. A kék fény vörösre váltott és óriási robaj törte meg a csendet. Inharra nem ismert a bátyjára, a tekintete fénylett, az arcát tűz világította meg. A távolban egy fa darabokra hullva és lángolva égett.
– Én is!
Inharra kivette a fegyvert a bátyja kezéből és utánozva a mozdulatait célba vette az egyik távoli fát. A fény izzott és a fegyver nagyot rúgott. Felszisszent a váratlan fájdalomtól, de a szemét a célon tartotta. A terebélyes fa szilánkokra robbant. A darabkái lángolva repültek a levegőbe és terítették be apró fáklyákként a tisztást. Meleg fuvallat érintette az arcukat. Nem csak a fa lángolt, de Inharra lelke is izzott.
– Még!- mondta.- újabb fát vett célba, de nem történt semmi. Úgy gondolta, csak tapasztalatlan, de második próbálkozására sem történt semmi.
– Nem állt több nyersanyag a rendelkezésemre, csupán két lövésre volt elég.- mondta a bátyja.
Inharra nem csüggedt, átszellemülten tekintett a távolba, majd a fegyverre.
– Ez csodás, bátyám!- a mellkasa szaporán emelkedett az izgatottságtól.- Ezzel megváltjuk a világot! Mond el mit használtál, meséld el a működését!
– Egy erősen mágneses ércre van szükségünk,- bökött a cső közepére Saran.- ami a réz alapú spirál körül forogva transzformálja az energiát a gömbbe. Csupán néhány fegyverre van elegendő belőle. Ez aligha elég egy lázadáshoz.- Remélte, hogy a tény hallatán az öccse eláll eszelős tervétől.
Inharra néhány pillanatig némán bámult maga elé, majd a még mindig lángoló fákra. A tekintetében baljós fény csillogott.
– Van valaki, aki segíthet.- mondta. Sebtében becsomagolta a fegyvert és már indult is.
Saran igyekezett a nyomában maradni.
– Fogd!- Inharra a bátyja kezébe nyomta a fegyvert és ráhúzta az ajtót.
Saran otthonuk mozdulatlan kilincsét bámulta. Az öccse a visszafelé vezető úton egyetlen egyet sem szólt. Nem tudta mire készül, de bármire is, annak nem lehet jó vége. Ennek az egésznek nem lehet jó vége. A ládába helyezte a fegyvert, ahol eddig is volt, mert az avatatlan szemek elől el kell rejteni. Inharra megszállott tekintetét látva talán elő sem kellett volna vennie. Már megtörtént, nem volt visszaút, ahogyan minden bizonnyal ebből az egész galibából sem. Tudta, hogy az öccse mellett kell maradnia, az egyetlen, aki talán még észhez térítheti.
Az ajtó nyílt, Inharra a gömbbel a kezében tért vissza.
– Talán elég lesz.- tekintett a kupola üvegén keresztül a csillagokkal teli égboltra. A gömböt a magasba tartotta és várt, de nem történt semmi. Körbefordult a szobában, megoldást keresve, majd a tömörfa asztalhoz lépett.- Segíts!- kérte Sarant, miközben a kupola alá kezdte húzni azt.
Saran segített.
Inharra felpattant az asztal lapjára, újból a magasba tartotta a gömböt és várt. Kitartása meghozta a gyümölcsét, a gömb melegedni kezdett, éppen úgy, ahogy gondolta. Most nem volt szüksége semmilyen szerkezetre, mert az energiát, amit a minap magába szívott, tárolta. A fény cikázva lövellt ki a falakra vetülve és az égbolt felé törve az üvegen át.
A halk morajlás és a fekete felhők már kevésbé rémítették meg Inharrát, hiszen azt akarta, hogy jöjjön. A piros szempár egészen közelről szegeződött rá, de korán sem volt olyan erős és ijesztő.
– Az ember…- az árny hangja sötét sugallatként rohant végig a helyiségben.- Meggondoltad magad?
– Elfogadjuk a segítségedet…- Inharra bátornak mutatta magát.
– Mit adsz érte?
– Behívlak ebbe a világba.
– Nem elég.
A lény a szobát pásztázta, majd a vöröslő tekintet újból megállapodott Inharrán. A férfi igyekezett tartani a szemkontaktust. Egy kar nyúlt felé, halovány volt ugyan, de éles körmei elértek hozzá, megérintve a mellkasát, a szöveten át a bőrét csiklandozva.
– Bármit megteszek.- a hangja kissé remegett, de ki tudta mondani.
A lény arcán mosoly jelent meg, hitte is meg nem is.
– Vérre van szükségem. A véredre és egy szimbólumra, amit csak fel kell rajzolnod a falra.
– Miféle szimbólumra?
– Jól figyelj.- A lény megérintette a fiatal férfi homlokát hegyes ujjával.
Inharra csukott szemmel állt, a révület mozdulatlanságra ítélte. A gömb kiesett a kezéből és nagyot koppanva gurult tovább egészen az asztal széléig.
A lény eltűnt.
Iharra kábultan tekintett szét, majd magához térve leugrott az asztalról és hamarjában ceruzát kerített. A fehérre mázolt falhoz lépett és rajzolni kezdett. A kezei magabiztosan mozogtak, annak ellenére, hogy olyasmi készült, amit azelőtt még egyikük sem látott. Saran a képet bámulta, a kört és a vonalakat, amik semmire sem emlékeztették.
Inharra ellépett a faltól anélkül, hogy a képre tekintett volna, majd olyat készült tenni, amit Saran végképp nem hagyhatott. Kés került az öccse kezébe és mire odaért már vágott is vele. Egészen a húsig.
Saran megragadta Inharra karját.
– Mégis mit művelsz?
Inharra az ökölbe szorított kezére tekintett, majd a bátyjára. Nagyon jól tudta, hogy mit művel.
– Behívom őt a világunkba. Az egyetlen, aki segíthet.
– Ez vérmágia, Inharra. Nem teheted! Emlékezz az olvasmányaidra. A régi Nacaali tanítások szerint ez teremtő ellenes dolog. Nem léphetjük át ezt a határt.
– A határt már rég átléptük, azzal, hogy létrehoztuk a fegyvert, azzal, hogy megalapítottuk a Tudás Rendjét.- Inharra szándékosan beszélt többes számban, hiszen mind a ketten ugyanúgy benne vannak. Nem neheztelt a bátyára, tudta, hogy fél, ahogyan ő is, azonban olyan világot látott életre kelni a szeme előtt, amiben mindannyian boldogok lehetnek. Saját maga akarta irányítani az életét és, ha szükséges a másokét is, ahhoz, hogy a ma változzon. Lefejtette a karjáról Saran szorító ujjait és a falhoz lépett. Jobb kezének mutatóujját sebzett kezéhez érintette megforgatva a vérben, majd ecsetként kezdte használni, miközben szavak mormolt. Olyan szavakat ismételgetett, amiket Saran nem értett és nem is ismert. A szimbólum izzani kezdett, mintha csak ki akarna lépni a falból. Vörös volt és fekete, majd kéklett, mint a legtisztább égbolt. A szoba sötétségbe borult és a rajz egyre erősebben ontotta fényét. Mintha valami mozdult volna, a levegő körülöttük felhevült, majd fagyossá vált. Sarant tetőtől talpig a hideg rázta.
Inharra hátrálni kezdett. Erősnek mutatta magát, de egy pillanatra megingott, amikor a vörös szempár szemtől szembe tekintett vissza rá. A sötétség oszlani kezdett, mintha csak fekete köd lett volna, lassan átadva a helyét a fénynek, felfedve a lényt, aki előtte állt. Emberi volt és mégsem. Az arca halovány, hasonlatos a legvilágosabb szürkéhez, a tekintete igéző. Vonásai hiányoztak, ahogyan orra és szája sem volt igazán. Olybá tűnt, mint egy festmény, amin a művész, aki megalkotta csak félmunkát végzett.
– Hát ilyen itt az élet.- tekintett körbe a lény.- Mi a neved?
– Inharra vagyok, ő pedig a bátyám, Saran.
A lény maga mellé tekintett, végigmérte a férfit, majd Inharrához fordult.
– Az ígéret, az ígéret.- mondta.- Segítek nektek, de ahhoz, hogy teljes legyen az erőm, egy gyermek testére van szükségem, akiben tovább élhetek.
– Van egy feltételem…- Inharra gondolkodás nélkül válaszolt.
A lény tekintete szűkült, majd a feje oldalra billent, mintha csak nem értené, amit hallott. Az ember merészsége meglepte. Úgy gondolta belemegy a játékba, akkor is, ha az egyetlen, aki itt játszhat, az ő. Apró porszemek ebben a nagy világban, de szüksége volt a segítségükre, ezért nem mondhatott nemet.
– Rendben.
– Megszerzem a gyermeket, cserébe egy olyan erős fegyverre van szükségem, amivel porrá zúzhatok mindent.- folytatta Inharra felbátorodva.
A lénynek tetszett a nagyravágyó ember, már az első alkalommal látta benne a potenciált, nem úgy, mint abban, aki mellette áll. Porrá zúzni. Arcán láthatatlan mosoly húzódott.
– Megkapod a fegyvert.- mondta.
Ivor léptei tompán kopogtak a márványon. Személyes találkozót kért Agostól mert, amit mondani akart halaszthatatlan volt.
– Üdvözöllek.- tisztelete jeléül meghajolt, miközben jobbjának nyitott tenyerét mellkasára helyezte, biztosítva a másikat arról, hogy a szava szívből jön.
Agos biccentett.
– Ami miatt a találkozót kértem, nem tűr halasztást. Megalapozott a gyanúm, hogy két tudóstársam az, akik kinyitották a dimenziók közötti kaput. Úgy vélem semmi nem jutott át, azt azonnal érzékeltem volna. Azonban van még valami, ami nyugtalanságra adhat okot. Tudomásom van arról, hogy Inharra és Saran egy koronaellenes lázadást szervez és át akarják venni a hatalmat.
– Mint mondtad, ők csak tudósok. Hogyan lennének képesek rá?
– Tartok tőle, hogy a dimenziókapu megnyitása meg fog ismétlődni. Ami onnan jöhet, az képessé teheti őket egy nagyszabású támadásra. Mind e mellett a Tudás Rendje egy félkatonai szervezet.
Agos a szemöldökét ráncolta miközben a földig érő ablakhoz lépett. Tekintete a távolba révedt. Tartott tőle, hogy hamarosan minden lángolni fog, megszűnik az idilli állapot, amit mindannyian megszoktak.
– A tudóstársaid valószínűleg ismerik a titkodat, sejthetik, hogy egy Nacaal vagy.- fordult Ivor felé.- El kell oszlatnod a hiedelmeiket. Nem tudhatják meg, hogy a Nacaalok valóban léteznek, az akár végzetes is lehet ránk nézve.
Ivor jól tudta miről beszél Agos, értette az aggodalmát.
– Kiderítem, mennyit tudnak.- biccentett és indult.
Nem hitte, hogy meg kellene várnia a holnapot, hamarjában ki kell derítenie, hogy valóban tudják e mi ő. Nacaal. Az ősi legenda igaz. Számára az élet egészen mást jelentett, végtelen körforgás volt. Ezek az emberek nem értenék ezt. Képes volt együtt lélegezni a növényekkel, a sziklákkal, a folyókkal. Ismerte azoknak a csodáit. Az egész nem volt más, mint érzéki csalódás. A fények, a színek. Ivor határozott kopogás után lépett csak be a tudósok otthonába, a lendülete azonban megtorpant. Tekintetével a környezetét pásztázta, a lélegzete megállt. A sötétség, ami megérintette olyan volt, amit még sohasem tapasztalt. Megállíthatatlan és mindent felemésztő.
– Üdv, Ivor.- köszöntötte Inharra teljes nyugalommal.- Mi járatban erre?
A férfi néhány pillanatig hallgatott miközben végigmérte a fiatal tudóst.
– A Tudás Rendje miatt jöttem. Bizonyára hallottatok már róla.- Saranra tekintett.
A férfi sűrűket pislogott, majd az öccsére pillantott azzal a meggyőződéssel, hogy lebuktak.
Inharrának azonban a szeme sem rebbent.
– Szóbeszéd. Ugyan ki merne szembeszállni a nagy Egan királlyal?- mondta könnyedén.
Ivor azonban nem adta fel, mert egy szavát sem hitte.
– Egan király egy zsarnok. Ezt ti is tudjátok. Csatlakozni akarok a Tudás Rendjéhez. Felháborítónak tartom mindazt, ami nap mint nap történik, a kínzásokat és a nyilvános akasztásokat. Úgy vélem a segítségükre lehetnék.
– Ugyan, miben vennék hasznodat?- legyintett Inharra.- Csak egy tudós vagy. Mármint, ha létezne ez a csoport. Sohasem a tudósok váltották meg a világot. A harc a katonáknak való és mi nem vagyunk katonák.
Valóban nem voltak katonák, Inharra igazán jól bánik a szavakkal.
– Igazad van.- mondta Ivor miközben a falakat bámulta valamiféle jelet keresve, mert amit érzett, továbbra is nyugtalanította. Valami történt ebben a szobában. Erőteljesen érezte a jelenlétét, akkor is, ha nem látta.- A szóbeszéd az udvarból származik. Ismerek néhány szolgálót, ők biztosan többet tudnak mondani.- elfordult a férfiaktól és az ajtó csukódott mögötte.
Saran szólni készült, de Inharra csendre intette. Ettől a pillanattól kezdve nem bízott többé Ivorban.
– Tudja.- mondta kisvártatva.
– Ő egy Nacaal.
Sötét sugallat ölelte körbe Inharrát. A démon jelent meg teljes valójában.
– Minden, amit róluk tudtok, igaz. A civilizációtok őre, ő egy örök lény. Tőle kaptátok a tudást. Érzékelte, hogy itt vagyok, de bizonyosságot nem talált, mert a jel már nincs a falon. Meg kell őt ölnötök.
– De ő halhatatlan.- Saran minden egyes tanulmányt olvasott, ami a lehetséges létezésükről íródott.
– Valóban az, én mégis el tudom pusztítani.- libbent a férfihoz a lény.- Nektek csak annyi a dolgotok, hogy beavatjátok őt és kicsaljátok a rétre, ahol a titkos találkozóitokat tartjátok.
Saran nem hitte, hogy ez lehetséges és úgy vélte nem is helyes. Ha ő valóban egy Nacaal, akkor rengeteget tudnának tanulni tőle a világról, a világegyetemről, az életről.
– A bátyám túl érzelgős.- lépett Inharra Saran mellé, mintegy megvédve őt.
– Valóban az, de érzelgősséggel nem megy semmire. A Nacaalnak meg kell halnia ahhoz, hogy a tervünk sikerüljön. Az egyetlen, aki felülírhatja, és ezt nem engedheted.- a vöröslő szempár égetett.
Inharra állta a delejező pillantást észre sem véve, hogy a tudatáig hatol, szinte átformálva azt.
Bólintott.
– A Nacaalnak meg kell halnia.- ismételte a démon szavait, amik már az övéi is voltak. Az esti találkozó járt a fejében és a lehetőség, amivel mindenképp élni fog.
Inharra terve már meg volt, ahogyan a belső embere is. A Kegan nevű fiú kellően elhivatott és nyomós oka is van. Ő az az ember, aki képes lesz Ivor nyomába szegődni, a bizalmába férkőzni és elcsalni őt a következő találkozóra. Fiatal és naiv. Keveset tud még a zord világról, ezért okos szavakkal könnyen befolyásolható. Inharra végigtekintett a fiatal fiún, majd magához intette.
A fiú hozzá lépett, ő mégis egészen addig várt, amíg a Rend tagjai már mind elköszöntek. Ő és Saran mindig az utolsóként távoztak és sohasem ugyan azon az útvonalon.
– Kegan,- kezdett bele Inharra.- a királyi udvarban dolgozol.
A fiú biccentett.
– Tudomásomra jutott, hogy a nagyszabású tervünket szabotálni akarják. Egy Ivor nevű férfi az. Ismered talán?
– Igen, egy egyszerű tudós.- biccentett Kegan némi gondolkodás után.
– Tévedsz. Ő egy kém, a király embere. Azért küldték, hogy derítsen ki mindent a Rendünkről. A bizalmába kell férkőznöd és elcsalnod erre a helyre. A palota falai megvédik őt, de itt semmit sem tud tenni. Nem engedhetjük, hogy meghiúsuljon a tervünk. A szabadságunk mindennél többet ér. Az a férfi királypárti. Meg kell halnia!
Kegan szemei nagyra kerekedtek. Nem volt olyan nap, hogy ne gondolt volna a halálra. Akár megváltás is lehetett volna, de már volt értelme az életnek. A Rend bizalmat szavazott neki, megengedve, hogy egyike legyen azoknak, akik létre hozzák az új világot. Kötelessége, hogy segítsen.
Bólintott.
– Légy nagyon óvatos, nem jöhet rá, hogy csapdába akarjuk csalni.