Young-Nam lendületesen lépett be a gyűlésre. A tanács tagjai már vártak rá, mivel Agos mindenkinek elküldte gondolatai útján a meghívót. Az asztalhoz sietett, ahhoz a székhez, ami mindezidáig megillette őt. A hangulat komor volt és Young-Nam nem tért ki a magyarázatot követelő tekintetek elől.
– Young-Nam,- szólt Agos.- Egan király halálra ítélt, te mégis itt vagy. Megszegted a legfontosabb szabályt. Teleportáltál.
Young-Nam hozott egy döntést, a legjobbat, amit lehetett. Úgy gondolta, minderről a tanácsnak is tudnia kell, hiszen érintettek, ugyan úgy, mint ő.
– Képeket láttam, egy víziót.- kezdte.- Egy hatalmas szökőárat, ami mindent el fog pusztítani. Mindazt, amit felépítettünk, mindazt, amit…
– Young-Nam,- vágott közbe Agos.- te felfedted magad az emberek előtt.
– Nem volt más választásom. Az egész kontinens el fog süllyedni, minden, amit szeretünk, amit felépítettük a víz alá fog kerülni.
– Young-Nam!- Agos felemelte a hangját, pedig nem volt szokása. Hű volt az elvekhez és szigorúan vette népük törvényeit.
Young-Nam azonban nem hagyta abba, az asztalra támaszkodott.
– Mind e mellett Inharra és Saran arra készül, hogy felszakítsa a dimenziók szövetét. A démon át fogja hozni a seregét! Tudnotok kell mit jelen ez. Ha Atlantisz el is pusztul, ezek a lények halhatatlanok, ahogyan mi is. Cselekednünk kell!
– Nem avatkozhatunk bele.- szólt Koren.
Young-Nam végigvezette a tekintetét a fiatalos arcokon. Egy zárt világban élnek, egyedül ő az, aki tudta milyen az emberek között, mivel ez volt a dolga. Ő volt a figyelő, aki szemmel tartotta őket. Hibát követett el, de nem akkorát, ami helyrehozhatatlan lenne. Ha viszont bekövetkezik az, amit feltárt előttük, akkor már valóban nem lesz mit tenni.
A szavai süket fülekre találtak. Hitt a vízióban, ami azóta is ott lebegett a szeme előtt. Ha Atlantisz el is pusztul, az embereknek egy csoportját képes lesz megmenteni. A Vimana kellően nagy. Meg kell keresnie, ahogyan Kegant és király lányát is. A két fiatal az új világ megteremtője. Felegyenesedett és újból végigvezette tekintetét a tanács tagjain.
– Akkor nincs más választásom.- mondta.
– Young-Nam!
Még hallotta Agos hangját, de azt már nem engedte, hogy a szavai az elméjébe férkőzzenek. Meg kell találnia a fiatalokat!
Gondolatai a palota hátsó kertjébe vitték. Halottak hevertek a földön és a kapu nyitva állt. A torony magasába tekintett, Seang minden bizonnyal már nincs ott, ahogyan Kegan sem. A fiúnak igaza volt. A legjobb alkalom az akasztás, mivel a hátsó kaput alig-alig fogják vigyázni. A Tudás Rendje könnyedén bejutott. Young-Nam számára egy pillanat alatt vált világossá a terv. A lány gyermeket vár. Tudta, hiszen látta a megfogant életet, akkor is, ha nem említette, és ez kiváló lehetőség a démon számára. A születendő fiút akarja. A terve ördögi. Egy tiszta lélek képes lesz befogadni őt, hiszen a szeretete még határtalan. De miért éppen ez a gyermek?
Young-Nam átlépte a halottakat a kapu felé indulva, a lány élve kell nekik, hiszen értékes. Tompa sikolyt hallott, mire futni kezdett. Halk volt, akár az árnyék miközben az egyik fa törzséhez simult. Halk és halhatatlan, mert már élni akart. A döntés az ő kezében van, a halála semmin sem változtatott volna. Tekintete a katonákra siklott, mindkettőjüknek fegyver volt a kezében. Végezhetne velük, de a gyilkolás ugyan úgy a tiltott dolgok közzé tartozott. Bevárta őket, majd, amikor már elég közel voltak, kilépett a fa mögül.
A katonák megtorpantak.
– Ivor!- Seang hangja megtelt reménnyel. Minden erejével küzdött, de mindez vajmi kevés volt a sikerhez. Az erős kezek szorosan tartották bármennyire is ficánkolt, megfékezve a próbálkozásait. A férfit nézte. Egészen másképp festett, a tekintete tele volt eltökéltséggel.
Ivor a fickókat méregette. Egyikük a fegyverét emelte, átpasszolva tásának az értékes foglyot. Valóban értékes volt, sokkal inkább, mint gondolnák.
– Ez egy Nacaal.- hangzott a mondat.- Vigyázz vele!
– Tudom.- Kilianus tekintete végigsiklott a fegyver csövén, a cél tiszta volt, már csak meg kell húznia a ravaszt. Mégsem tette.
– Lődd le!- kiáltotta Nevio.
Kilianus ott volt, amikor a férfi a szemük láttára tűnt el. Abban a pillanatban megingott a hite, hogy a helyes úton jár e, de látva társai halálát, félelme a Rend oldalán tartotta. Ez a félelem most mintha elillant volna, elűzve a kételyeit. Az előtte álló férfi tudása és felsőbbrendűsége áramlott felé és egészen más volt.
– Ha nem teszed, én fogom!- Nevio nem értette mire vár.
Kilianus kezében a fegyver csöve mozdult az új célpont felé. Nevio hátrált egy lépést a meglepetéstől.
– Mi ütött beléd?- A szorítása egy pillanata enyhült, automatikusan a fegyveréért kapott. Hithű társa ellene fordult, nem engedhette, hogy az ügy, amiért harcolnak, kudarcba fulladjon. Nem tartotta elég szorosan a lányt és már csak a semmit markolhatta, mert ami eddig ott volt, az hirtelen eltűnt. Körbefordult, de csak Kilianus fegyverének csövével nézett farkasszemet. Társa szemében látta a változást, de nem hitte, hogy képes rá. Mindaddig nem, amíg erős ütést nem érzett koponyáján.
Nevio eszméletlenül terült el a fűben és Kilianus futni kezdett a palota felé.
Kegan a palota falának lapult, emberek sikolyai állították meg, menekült, ahogyan mindenki más is. Embert ölt, a kezei remegtek és amerre csak nézett halottak hevertek. A királyi bandérium sem válogatott, mert már nem lehetett tudni. A tömeg hovatartozása megoszlott, olyanok is a katonákra támadtak, akik nem viseltek aranyszínű maszkot. A Rend fegyvereinek fénye sohasem tévesztett célt. Hullottak a király katonái, hullottak a civilek. Kegan a földre csúszott a közeledő zsoldosok láttán, mert két tűz közé keveredett. A kötél a bitófán ide-oda ringott, szinte megbabonázva. Megmenekült a halától ugyan, de a veszély nem múlt el, a Rend katonái vadásznak rá. Továbbra is a néhány méterre levő emelvényt bámulta. Ha képes lenne észrevétlen megközelíteni, alatta biztonságban lenne. Egy nő rohant el mellette. Figyelmeztetni akarta, hogy nem jó az irány, de az rá sem nézett. Fegyver dördült, szinte a füle mellett, és a rémült asszony holtan rogyott össze. Férfiak előzték meg, a város polgárai, és rontottak a katonákra. Egyesek tőrrel támadtak, mások karddal és husánggal, védve azt a keveset, ami az övék. Őrjöngő ordítások, sikolyok és hörgések suhantak végig az udvarban, ahol eddig a rend honolt. Kegan félelme egyre csak erősödött, a következő akár ő is lehet. A szekérre tekintett, ami a fal mellett állt és a hajnali órákban azért tolhatták ide, hogy az akasztottakat elszállíthassák vele. Mellette egy férfi feküdt, akinek a nyakát metszették és még egy. Fiatal volt, mint ő, a férfi fia lehetett. Vér rajzolt csíkot az állára és dülledt szemeivel a csatateret bámulta. Kegan a halottak közé feküdt, mintha csak egy harmadik lenne, félig magára húzva a halott fiút. Rettegve csukta le a szemét és a lélegzetét visszafojtva színlelt.
A királyi bandérium mellette csapott össze a Rend tagjaival. Kegan hallotta, ahogy az ember darabokra robban, és a hús serceg az égető tűzben. Egy tehetetlen test nyúlt keresztben el rajta. Elég volt a halott fiú súlya is, de a meglett férfi alatt nagyot nyögött. Vér fröccsent az arcára és csiklandozta az orrát, de nem tüsszenthetett, ahogyan le sem törölhette. A királyi gárda tagjának hiányzott a fél arca. Kegan csak egy pillanatra nyitotta ki a szemét. A gyomra kavargott a látványtól, öklendezve nyelte vissza azt, ami felfelé igyekezett. Nem mozdulhatott, mert az élete volt a tét. Hunyorogva pislogott, majd tolta félre a tehetetlen testet és húzódott a szekér kereke mellé, amikor már lehetett. Ruhájának ujjával az arcát törölgette, miközben köpött kettőt. A halott katona fegyvere mellette hevert. Elvette, ahogyan a tőrt is, ami az övén lógott. Meg kell találnia Seangot! Abba az irányba tekintett, amerről jött, majd egy határozott mozdulattal indult. Néhány lépést tett csupán mielőtt megtorpant volna. Egy férfi futott felé, a Rend katonája. Az arcát nem takarta maszk, a kezében a különös fegyver. El is vehette, ahogyan ő is, mégis tudta, hogy hová tartozik. A férfi tekintete mögé siklott, a fegyverét emelte és a célpont nem ő volt. Megragadta a karját, majd az emelvény mögé lökte. Kegan végig csúszott a porban, de mire felpattant volna a férfi már mellette is volt. Hátát a fának támasztotta és Kegan rájött, hogy nem tőle kell félnie. A harmincas férfi az emelvény széléhez araszolt, majd óvatosan kilesett.
Kilianus megvakarta rövidre nyírt, sötétszőke haját miközben a fiút nézte. Felismerte és csodálkozott, hogy még életben van, nem hitte volna. A kezében fegyver, az oldalán egy tőr.
– Jönnek.- suttogta miközben a fának feszült.
Kegan a vízszintesen futó léceket kezdte tapogatni, lennie kell bejáratnak. Akárki is ez a férfi, segített neki. A fa engedett és belépett az emelvény sötétjébe, ahogyan a katona is.
A nyugtalan csendben Kegan a réseken át kintre kémlelt, a lehetőséget várta, hogy mikor léphet.
– Magaddal törődj, fiú, Seang kisasszony biztonságban van.- Kilianus emlékezett a fiú kiáltására, amikor a király lányát a kezükre adták. – A Nacaal férfi magával vitte. Mintha a föld nyelte volna el őket.
Kegan a katonára meredt, a férfi ott volt a hátsó kertben. A fejében Young-Nam szavai kavarogtak a bekövetkező világvégéről, a katakombákról és a Vimanáról, amiről fogalma sem volt, hogy hogyan néz ki. A barlangban a tudós azt hihette nem figyel rá, de hallotta minden egyes szavát. Úgy gondolta tudja, hol kell keresnie Seangot.
– Hogy jutok el a katakombákba?- kérdezte, mintha a férfinak azt tudnia kellene.
– Az egy vesztőhely, akár bent is ragadhatsz.- Kilianus tudta.
– Hogy jutok el oda?!- Kegan a fegyverét a férfira szegezte.
– Nyugi, fiú.- Emelte a magasba a kezeit Kilianus.- Bármilyen hihetetlen is, egy oldalon állunk. Amin éppen topogsz egy csapóajtó és egyben egy bejárat is.
Kegan hátrált két lépést, de a fegyvert továbbra is a férfira szegezte. Jobb lábával arrébb rúgta a port, a katona igazat mondott, valóban volt ott egy ajtó. Az emelvény remegni kezdett, akik kint voltak be akartak jutni.
– Nem nyílik, uram.
A szavak tompán hallottak, mégis mindketten értették.
– Hátra!
Ahogyan ezt is.
– Ereszd le a fegyvert és tűnjünk el innen, ha nem akarsz meghalni.- kérte Kilianus a fiút.
Kegan megdermedt, tudta mi fog történni, a Rend fegyverei darabokra fogják szaggatni az emelvényt, ahogyan őket is.
Kilianus megragadta a fegyver csövét és egy határozott mozdulattal elvette a fiútól, majd felnyitotta a csapóajtót és a lépcsőkön át elindult lefelé.
– Mire vársz?
Kegan tudta, hogy nincs más választása, követte a katonát.
A csapóajtó csukódott a feje felett és sötétség borult rájuk. A szűk lejárat falai beleremegtek a fegyverek erejébe, finom por hullott alá a keskeny réseken. Visszaút nem volt, csak lefelé mehettek.
– Bárkik is voltak bent, meghaltak.- mondta Siridean tapasztalt katona lévén, majd fordult el a romoktól.
Inharra a démonra tekintett, akit csak ő és a bátyja látott.
A démon a romok felett keringett, bebújva a lángok közé, mintha csak hallgatózna. A tekintete ugyanolyan volt, mint a tűzé és látott mindent, ahogyan hallott is. Inharra teste megdermedt. A levegő, amit beszívott bent maradt egy pillanatra, ahogyan valami más is. A démon úgy vélte ideje újból testet öltenie.
– A törmelékek alatt egy csapóajtó van. Ti négyen tisztítsátok meg!- Inharra karja mozdult, kijelölve a takarítókat, de már nem ő irányított.- Az áruló nem maradhat életben, veszélyes a küldetésünkre nézve, ezért meg kell halnia.
A démon indult az új testében és a katonák követték. A sikolyok és a félelem hevítették a lelkét, fegyverét átnyújtotta Sirideannak, majd előkapta a tőrét. A gazdatest arca mosolyra húzódott.
Eljutottak egészen a palota bejáratáig már csak lépesek voltak hátra ahhoz, hogy a terve valóra váljon. A kárhozatra ítélt lelkek a katonák testében legyőzhetetlenné válnak, mert a halhatatlanság a kiváltságuk. Az emberek teste törékeny, de a démonai lelke örök, és gazdatestből van számtalan.
A démon belépett a palotába, felhevült lelke izzott és nem állt le egy pillanatra sem. A bandérium emberei elhivatottan védték a lépcsőket, amik az uralkodó legfelső terméhez vezettek, esküt tettek, hogy Egan király nem sérülhetett meg. A támadókra rontottak. A démon nagyokat lépett, kezében a tőr lendült. Mellkason döfte a közeledőt, majd félrelépett a zuhanó test elől és a következőnek ugyanazzal a lendülettel az oldalát szúrta meg. Mindkettő végzetes. Balljának öklébe vette a tőrt, a penge élét kifelé fordítva, és tovább indult a férfi felé, aki a fegyverét emelte volna, de ideje egy pillanatnyi sem maradt, mert a nyakát keresztbe metszették. A vér spriccelve lövellt ki és a férfi hörögve gurult le a lépcsőkön. Saran az öccsét figyelte. Ez nem lehet ő. Inharra karja fordult és lendült, hihetetlen módon felhasítva a szövetet deréktájon. A sebzett katona a gyomrához kapott és a támadójára tekintett. Inharra a lépcsők aljára taszította.
– Hozzátok a gépet!
A katonák hárman emelték a szerkezetet és megfeszült menetben lépdeltek felfelé a megtisztított úton a király terme felé, már senki sem maradt, aki megállíthatta volna őket. A nagymester gondoskodott róla.
A fegyverek emelkedtek és a tömör ajtó szilánkokra robbant. A Démon Inharra testében elsőként lépett be a tágas terembe és tekintetével az uralkodót kereste.
Egan királyt és annak két tanácsadóját a testőrei vették körbe. A démon nem mozdult, tetszett neki, amit lát, ezek a férfiak valódi katonák voltak.
– Csak sebezzetek, ne halljanak meg!- adta ki a parancsot.- Saran, indítsd be a gépet!
Siridean középre húzta a szerkezetet és Saran az üvegkupola felé irányította a csövét. Az egyedüli volt, aki ismerte a pontos működését, fedezékbe kellene bújniuk. A magasba tekintett a szikrázóan kék égboltra. Amit ő akart az ez volt, szabadon elmerülni a tiszta végtelenben. Mindig is érdekelte mi lehet a kékségen túl, ami valójában nem is kék, mert az igazi színe elveszett a messzeségben. Inharrára pillantott. Az öccse megragadta az egyik sérült katonát és a falig vonszolta a tehetetlen testet, majd a vérével rajzolni kezdett. Ugyan azt a jelet, amit korábban is.
A démon elégedetten vezette végig a tekintetét az átokjegyen. Miden készen állt ahhoz, hogy a serege erre a világra léphessen. Már nem volt szüksége a tudós testére.
Inharra dermedten állt, majd mozdul, mintha csak most érkezett volna meg. Valóban így lehetett, de ez nem változtatott semmin.
– Indítsd a gépet, bátyám!- Ezek már az ő szavai voltak, a tekintete is megtelt élettel.
Saran továbbra is el akarta mondani mennyire nem jó ötlet az üvegkupola alatt állni, ami hamarosan apró, tűhegyes szilánkok formájában fog a mélybe zuhanni, egyenesen rájuk. Hátralépett, mert már nem akarta megtenni. Nem fogja megtenni!
– Mi ütött beléd?- Inharra, látva bátyja hezitálását, a géphez lépett és a kezébe vette az irányítást.
Egan király a trón mögé rejtőzött és remegő kézzel érintette meg a fadarabot, ami a robbanás következtében a vállába fúródott. Már nem volt, aki védje, a testőrsége nem állt mellette. Fogait összeszorítva tűrte a fájdalmat és várta volna a segítséget a mindig hűséges tanácsadóitól, de a férfiak egyike menekülőre fogta, cserbenhagyva őt, a terem kijáratához indulva.
– Áruló!- ordította és indult ő is, de egy éles fájdalom térdre kényszerítette. Kés pengéje hatolt a combjába egészen mélyre. Egan felordított, de nem a fájdalomtól, harag torzította el az arcát. Talpra állt, hogy szembenézzen a támadójával, amikor villanásként lendült felé egy másik penge az ép combját sebezve, újból térdre kényszerítve őt.
Saran nemet mondott ugyan, de az öccse átvette a helyét. A sarok felé hátrált, ahol a király egyik bizalmasa kuporgott a törmelékek mellett.
– Ne bántson, kérem.- suttogta. Széles homloka verejtéktől gyöngyözött, a tekintete tele volt rémülettel.
– Menjen innen.- biccentett a kijárat felé Saran.
Arben félig felegyenesedett és a valamikori bejárat felé araszolt. Szolgálta a királyt, de nem fogja az életét áldozni azért, ami már veszett ügy. A lázadók serege erősebb a bandériumnál. Kilépve a folyosóra a lépcsők felé vette az irányt és futva indult lefelé, miközben folyamatosan azt kémlelte követik e, azonban ügyet sem vetettek rá. Halottakon kellett átlépnie, de az egyedüli, ami megállította az egy magas férfi válla volt. A fekete tekintet és az egyenes homlok lenézett alacsony termetére. Azonnal felismerte a tudóst, hiszen ott volt az akasztáson, az első sorból figyelhette az eseményeket. Félelme csak erősödött, mert ez a férfi nem ember. Mögötte a király lánya, akinek a toronyban kellene raboskodnia.
– Kisasszony…- nyögte.- Az apja megsérült.
A király lányát egy valaki érdekelte csupán, és az nem a király, ezért figyelemre sem méltatta.
– Ne menjenek oda.- mondta Arben, majd futni kezdett.
Young-Nam felfelé tekintett és Seanggal az oldalán egyetlen gondolatával szelte át a lépcsőket.
Seang bízott a Nacaal férfi erejében, bízott a tudásában. Kegant akarták megtalálni, de a keresésük eredménytelen volt eddig és úgy tűnt továbbra is. A teremet vakító fény árasztotta el és ez a fény a magasba tartott, erejénél fogva nem kímélve a kupolát. Az üveg hatalmas robajjal engedett a nyomásnak és robbant szét apró darabokra. A szilánkok nyílhegyként siklottak lefelé és nem válogattak.
– A fal mellé!- kiáltotta Inharra.
A démon az átokjegy előtt libegett és ismeretlen szavakat kántált, ami különös módon visszhangzott a teremben.
Foltok jelentek meg a fényben, apró gömbökként válva ki a nyalábból mintha csak egy cigaretta füstje libbenne előre, amikor kifúják, azzal a különbséggel, hogy ezek ahelyett, hogy elhamvadtak volna önálló életet kezdtek élni. Hullámozva rohantak körbe a termen, mintha csak keresnének valamit és a számuk egyre csak nőt. Ahogy szaporodtak úgy a hangjuk is erősödött. Síron túli kacaj kísérte a vágtájukat. A katonák dermedt némasággal álltak a falak mellett.
Siridean, karjával a falhoz szorítva védte a nagymester parancsára, annak bátyját. A férfi alacsonyabb volt és vékonyabb is, mégis az idősebb. Levette az aranyszínű maszkot és a szemük színén kívül semmi másban nem hasonlított. Hullámos haja hátra volt simítva, a tekintete megfontolt.
– Démonok.- mutatott a füstgomolyagként hullámzó, cikázó jelenségre Saran.- Meneküljön, ha nem akarja, hogy valamelyikük a maga testében éljen tovább.
Siridean a homlokát ráncolta, majd a társára tekintett, aki a szemközti falnál állt. A nyargaló gömb felé indult és a férfi teste összerándult, majd hatalmasat nyögve rogyott térdre a földre támaszkodva. A maszk a márványpadlóra került és a katona felemelte a fejét. A tekintete vörösen izzott és Sirideannak hinnie kellett.
Young-Nam a gép felé indult, hogy megállítsa az inváziót, mert ezt csak így lehetett nevezni. Számtalan démon keringett a helyiségben, nem engedhette, hogy még többnek sikerüljön. Inharrának fogalma sincs mit tett. A fénycsóva közelébe érve azonban egy láthatatlan falba üközött, és a lendülete a földre taszította. Felpattant, mert tudta mi volt az. A démon próbálkozott és majdnem sikerült is neki. Young-Nam felállt, miközben a mellkasát simogatta. Az ereje hatalmas, ez tény, ahogyan az is, hogy egynél nem fog megállni. Körbetekintett keresve őt, mert a démon a láthatatlanság védelmébe rejtőzött. Young-Nam elméjét élesre állította a harc. Gyorsabbnak kell lennie. A démon indult, de eszében sem volt a Nacaalt választani, az ő célja egy tiszta lélek, és még valami más is. Homlokát a tudóséhoz érintett, amikor odaért, felvázolva mire is számíthat, majd taszított rajta egyet. Young-Nam szédült, egyedül kevés volt ahhoz, hogy ezt a harcot megvívja, szüksége van a Nacaalok támogatására. Nem maradhatott. Meg kell győznie Agost!
Egan király a padlón csúszva tolta magát hátrafelé a jelenség láttán, ám, amikor megpillantotta a lányát, pislákolni kezdett a féltés apró lángja.
– Menekülj, Seang!- ordította, de ezzel nem is véthetett volna nagyobb hibát.
Ami eddig rejtve volt Inharra szeme elől, az most az elhangzott szavak által világossá vált.
– Fogd őt el!- utasította Sirideant a lányra mutatva.
Seang futni kezdett és Siridean indult.
– Segíts talpra!- parancsolta Egan király az ottmaradt tanácsadójának, de az is végleg hátat fordított neki a katakombák védelmét választva.
Merthannak eszében sem volt meghalni. Látta, amit látott, az a valami beleköltözött a testőr testébe. Az elméje zakatolt, miközben zihálva rohant végig a félhomályban. Fáklyák gyenge fénye adott némi táppontot. A katakombákban járt. Ismerte a kiutat, ami kivezet a város szívéből. El kell innen tűnnie, nagyon-nagyon messzire. Egan királynak leáldozott, már nem volt kit szolgálni. A hatalom, ami átveszi a helyét nem evilági. Sebesen szedte a lábait, miközben az irányt ismételgette magában.
– A második elágazásnál jobbra, majd egyenesen. Az oszlopoknál tovább. A harmadik terem után ismét jobbra. A saját hangja valamennyire megnyugtatta, mert sikerült elterelnie a figyelmét.
Halk neszezés ütötte meg a fülét, de rágcsálóknak tulajdonította, ezért tovább haladt a szűkös folyosón, az örökké égő fáklyák fényében, a második terem felé. Villanás cikázott tova és vonta be fénnyel az előtte lévő utat. Merthan megtorpant. Éppen abban a pillanatban ért el a teremhez, amikor a fiú is, akinek lógnia kellene. A konyháslegény kezében fegyver volt, éppen olyan, mint amit a Rend katonáinál is látott, ahogyan annak a férfinak is, aki futtában fordult és tüzelt.
Kegannak anélkül kellett döntenie, hogy egy pillanatra is megállt volna. A nyomukban voltak, a Rend tagjai fáradhatatlanul üldözték őket. El kell rejtőzniük és ez a labirintus nem a legalkalmasabb hely erre. Vékony oszlopokon oszlott el a mennyezet súlya és a terem számtalan elágazásnak adott otthont, amitől valódi vesztőhellyé vált a hely.
Kilianus magával húzta a fiút az egyik ilyen járatba, éppen akkor, mikor újabb fénycsóva siklott el mellettük, lerombolva a falakat, ezzel eltorlaszolva az út egy részét.
Kegan egy férfit látott, aki riadtan emelte magasba a karjait, de már nem volt mit tenni, a törmelék maga alá temette.
A Rend katonái a leomlott kövekhez siettek, ami alól egy csupasz lábszár kandikált ki.
– Vége.- mondta az egyikük, aki már unta a hajszát, mert a palotában akart lenni.- Meghaltak.- elfordult és indult a helyesnek vélt irányba, remélve, hogy visszatalálnak.
Egyikük még belerúgott a mezítelen lábba, ami himbálózva ringott az elmúlt élet táncát járva, majd indult, ahogyan a másik kettő is.
Kilianus maga mellett tartotta a fiút. A terem kiválóan vezeti a hangot, hosszú percekig nem mozdulhattak.
– Mutatom az utat.- indult volna, amikor már lehetetett, de Kegan megragadta a karját.
– Nekem meg kell keresnem a Vimanát.
– Nem tudom, miről beszélsz, fiú, de tedd, ha ezt szeretnéd.- Kilianus körbetekintett. Ez a folyosó, ahol most állsz, a város szívébe vezet. Fel fogod ismerni.- biccentett a halott felé.- A másik, szemben, egy óriási terembe. A többi csapda.
– Honnan tudod mindezt?
– Vigyázz magadra, fiú.- a férfi indult anélkül, hogy felelt volna.
– Kegan vagyok.
– Kilianus.- fordult vissza egy pillanatra.