Ivor félredobta a maszkot, a ruháját vér áztatta. Teleportált, felfedve magát, de ebben a pillanatban mégsem volt hálás azért, hogy ő egy Nacaal. Emberek haltak meg holmi szabályok miatt. Megmenthette volna őket, egytől egyig. A tükörbe pillantott. Hosszú élete alatt először látott kétséget fekete tekintetében. A sebek mélyek és éppen csak olyan szélesek, mint maga a penge. Megérintette az oldalát, mire a sérülés regenerálódni kezdett, ahogyan a hasán is. A nyoma egy ideig látszani fog, emlékeztetve a hibára, amit elkövetett. Levetette a ruháit és tisztát kerített hamarjában. Csapdába csalták és ő naivan belesétált, mint egy tapasztalatlan suhanc. Szinte biztos volt abban, hogy Kegant csak felhasználták. Egy kölyök csupán. A megfelelő szavak jókor, ennyi az egész. Beszélnie kell Agossal, amit mondani akar, nem várhat.
A hosszú folyosó üvegfalai az óceánra nyíltak. Szerette, ahogy a víz színe a mélységgel együtt kékül, a világostól egészen a sötétig, bár ez most nem látszott. A morajló hangok elárulták, hogy a gyenge hullámok a partot mossák, játszadozva meddig érhetnek el, újból és újból. Ivor sietős léptei megállak, Pentor közeledett. Éppen jókor, mert beszélni akart vele is.
– Üdv.- biccentett a férfi.
– Pentor.- fordult meg Ivor.- Lenne néhány perced?
Pentor bólintott.
– A könyvtárba tartok.- mondta.
– Elkísérlek, és útközben elmondom.
– Hallgatlak.- tekintett rá Pentor, miközben továbbra is nagyokat lépett.
– A legutóbbi észrevételedről lenne szó.- kezdte Ivor.
– Mire gondolsz?
– Elméleted szerint a démon, ami átjutott ebbe a világba egy bukott angyal.
– Igen.
– Ez mennyire lehetséges?
– Sokat gondolkodtam ezen és teljesen biztos vagyok abban, hogy valaha angyal volt. Súlyos bűnt követhetett el, amiért démonná kellett válnia. Nem hagy nyugodnia gondolat, de egyelőre nem sokra jutottam. Itt is vagyunk.- Pentor szélesre tárta a könyvtár ajtaját.- Ha gondolod, velem tarthatsz.
Ivor követte.
A terem maga volt a fény és a végtelen, itt nem léteztek falak. A távolban milliónyi tündöklő csillag, mind-mind a tudást rejtve. Tiszta oxigén járta át a tüdejüket és nyitotta meg az elméjüket. Ivor mély levegőt vett, az egyedüliek voltak, akik ebben a késői órában látogatták ezt a helyet. Gyakrabban kellene jönnie.
Pentor előre nyújtotta a kezét magához hívva a szikrázó gömbök egyikét, ami a térben lebegett, majd kinyitotta a tenyerét. Civilizációjuk ősi betűi rajzolódtak ki a fényben és ő olvasni kezdett:
– Volt valaha egy angyal, mindenki között a legelső, akinek a bűne óriási. Fellázadt a teremtője ellen és sereget toborzott. Ez az angyal ember testébe bújt, asszonyt csábított varázslatokra tanítva, és a fülébe gonosz szavakat súgott, hogy ölje meg férjét, elvéve a hitét.
Ivor lehunyta a szemét, magához hívva az információt, majd ő is megérintette a körülötte lebegő gömbök egyikét. Pontosan azt, amelyik választ adott a kérdésére.
– A teremtője, megfosztva minden jogától, száműzte őt egy távoli dimenzióba, ahogyan a seregét is.- Ivor többet akart tudni.- Mi a neve?- A kérdése visszhangzott a térben. A kezét nyújtotta, de egyetlen gömböt sem érinthetett, mert azok hátrálni kezdtek. Ivor nem adta fel. Másik kérdés következett:
– Ki volt, az az angyal, akinek kétségei támadtak az örök érvényű szabályok igazáról?
– Miből gondolod, hogy kétségei támadtak?
Ivor egy pillanatra Pentorra tekintett, szinte biztosra vette. A hit erős dolog. Bármi is történt, tudni akarta.
A távolban egy fény csillant és indult. Ivor kinyitotta a tenyerét.
– Azarel.
Várt volna még valamit, de a csak egy nevet kapott.
– Miért lázadt fel Azarel? – nyújtotta előre újból a kezét.
– Azarel a teremtője kedvence volt, a tudása épp olyan nagy és ez megnyitotta az elméjét. Szabadon akart dönteni. Száműzték őt.
– Most mégis itt van.- Ivornak cseppet sem tetszett, amit hallott.- Köszönöm.- elfordult Pentortól és sietős léptekkel szelte végig a hosszú folyosót Agoshoz igyekezve.
Pentor fürge léptekkel eredt utána és hamarjában utol is érte.
– Veled tartok, barátom.
Agost éjszaka nehéz álmok gyötörték. A gondolat, hogy megnyitották a dimenziókapukat nem hagyta nyugodni. Az ablaknál állt a felkelő nap első sugarát várva és élvezte a csendet, amelynek köszönhetően az elméje is kezdett megnyugodni.
Határozott kopogás hozta vissza a valóságba. Az ajtóhoz sietett.
– Jó reggelt Agos.
– Üdvözöllek Ivor.
– Pentor.
A férfi biccentett.
– Kora reggel van még…
– Igen,- lépett beljebb Ivor.- azonban, amit mondani akarok, nem tűr halasztást. Bekövetkezett a legrosszabb, amire számítottam. Az Inharra és a Saran nevű tudósok egy olyan gépet készítettek, amivel hosszabb időre is képesek megnyitni a dimenziókat nem csak egy, de számtalan démon előtt. Részt vettem a tegnap esti gyűlésen, és amit tapasztaltam megdöbbentő. Inharra őrült. Embereket végzett ki mindenki szeme láttára, ezzel bizonyítva a gép nagyságát. Azt gondolom, nem tudja, milyen hatalom van a kezében.
Agos elmélyülve hallgatott.
– Meg kell akadályoznod, hogy a dimenziókapukat felnyissák. El kell pusztítani a fegyvert és megsemmisíteni minden feljegyzést, tervrajzot, ami csak van. Meg kell találnunk a módját, miként tudjuk visszaküldeni a démont a saját világába.
– Attól tartok ez a dimenziók megnyitása nélkül teljességgel lehetetlen.- kapcsolódott be a beszélgetésbe Pentor.
– A behívott démon valaha angyal volt. A neve Azarel.- folytatta Ivor azzal, amit megtudott.
Agosnak semmit sem mondott ez a név, pedig jól ismerte az angyalok hadát.
– Fellázadt a teremtője ellen, ezért száműzték. Visszajött és újabb sereget toboroz.
Agos a szemöldökét ráncolta, Ivor szavai még nagyobb nyugtalanságra adtak okot. Kezdett ismerőssé válni a történet.
– Rá kell jönnünk, hogyan lehet megszabadulni a démontól, mert bizonyára van módja. Az idő sürget minket. Pentor, menj vissza a könyvtárba és tudj meg minél többet erről az angyalról. Kell, hogy legyen valami, ami segíthet őt megfékezni. Atlantisz megóvása a tét. Ivor.- fordult Agos a férfihoz.- Tegyél meg minden tőled telhetőt, hogy a dimenziókaput ne tudják megnyitni. Szabad kezet adok, csupán egyetlen szabályt ne feledj: Semmilyen körülmények között nem fedheted fel magad. Én beszélek a tanáccsal.
Ivor biccentett, igyekezni fog, hogy még egyszer ne történjen meg.
Kegan kábultan állt és bámulta azt a helyet, ahol a tudós még néhány pillanattal ezelőtt állt. A férfi, aki Ivort tartotta, a gyomrát szorítva rogyott térdre, a másik, aki megszúrta riadtan tekintett körbe a tudóst keresve. A katonás fegyelem megbomlott. Kegan a Rend vezetőjére pillantott. A férfi nyugodt volt, mintha csak nem érte volna olyan váratlanul az, ami mindenki mást a tisztáson igen. A riadalom ragályos volt, a férfiak félni kezdtek az ismeretlen miatt, és aki fél, nem illik a Rendbe. Kegan hátrálni kezdett, amikor az első penge villant a hitetleneket elnémítva, majd futni az erdő fái felé. Remegő lábai a sűrűje felé vitték, oda, ahol senki sem láthatja. Vakon rohant a hold halovány fényénél, már nem akart közéjük tartozni.
A Tudás Rendje felbolydult és az összejövetel vérengzésbe torkollt. Nem volt gyilkos most mégis annak érezte magát. Zihálva vetette meg a hátát az egyik fánál, hogy némi szünet után tovább rohanhasson. Ivor járt a fejében és a tekintete mielőtt eltűnt volna. Megállt és a földre rogyott, a félelem elvette minden erejét, képtelen volt tovább menni. A száraz avar zizegett miközben védelembe húzódott. Riadtan rezzent össze minden neszre, attól tartva, hogy a nyomára bukkantak, de csak az erdő fái recsegtek az élénkülő szélben. Minden ízében reszketett, a rengeteg vér és kiáltás, a Rend vezetője, nem hezitált. Hithű emberei térdre kényszerítettek mindenkit, aki megingott és ő gyesével gyilkolta meg azokat. Egy cseppnyi könyörületet sem látott a szemében, és amikor rátekintett futni kezdett. Futott, mert nem akart meghalni.
Nyitott szemmel töltötte az éjszaka hátralévő részét és minden idegszála a lehetséges veszélyre koncentrált. Már világosodott, amikor a város felé vette az irányt, vissza kell mennie, akkor is, ha veszélyes. A kapu hívogatta, hiszen ott várta az élete, de a lábai csak nehezen indultak. A férfi, aki a Rendet vezeti őrült. Seang nincs biztonságba, ahogyan senki sem. Megtorpant, amikor katonák serege rontott rá. Megütötték, mire ő összegörnyedt, majd magukkal vonszolták, végig a hosszú folyosókon, egészen a trónteremig. A Tudás Rendje. Másra nem is tudott gondolni.
Inharra megkövetelte a teljes titoktartást. Ami a gyűlésen történt őt is meglepte, Ivor egy szempillantás alatt tűnt el. Azonnali volt a riadalom és érthető is, mert a katonái nagy része alacsony származású és tanulatlan. Nem engedhette, hogy bármi is kiszivárogjon, ezért példát kellett statuálnia. Néhányan meghaltak és még bizonyára fognak is, ha nem elég hűek a Rendhez. A kezeire tekintett, amik néhány órája még vértől vöröslöttek. Saran megépítette a gépet. A cél erősen lebegett a szeme előtt. A király meg fog halni, ahogyan mindenki más is és a hatalom csakis az övé lesz, ahogyan az ország is, és az egész világ. A szoba falára akasztott tükörbe bámult, a szemei karikásak voltak a kialvatlanságtól. Beletúrt vastag hajába, hátrasimítva azt, mire a homlokán megemelkedet a bőr, ijesztővé téve a tekintetét. Inharra mosolya széles vigyorrá változott, majd hirtelen elkomolyodott. Az egész világ. Saranra tekintett. Bátyja az asztalnál ült és rajzolt, újabb terveket készítve.
Egy hideg kéz érintette meg a vállát és Inharra beleborzongott, pedig már nem ez volt az első alkalom. A démon egészen előtte állt, fehérlő arca elveszett a világosodó szoba fényében. A vörös tekintet izzott, mintha csak napról napra erősebb lenne.
– Át kell adnod a kutatási anyagot a királynak, azt, ami a fegyver tervrajzait tartalmazza.- sziszegte, miközben szellemtestével köré tekeredet, mint egy óriási kígyó.- Meg kell győznöd őt, hogy Ivor és Kegan áll a koronaellenes lázadás szervezése mögött.
– Azt nem lehet!- Inharra tiltakozott.- Nem adom ki a kezemből!
A lény félrebiccentette a fejét, kezének érintése a férfi vállára nehezedett, nem tűrte az ellenszegülést.
Inharra térde megroggyant. A láthatatlan test erős szorításának hatására a levegő hatalmas sóhajjal távozott a tüdejéből.
– Magad is láthattad, hogy Ivor egy Nacaal, a szemed előtt teleportált. Nem engedhetjük, hogy gyanúba keveredjünk.
– Egan király nem fog hinni nekem, együtt dolgoztunk.- nyögte a férfi torzult, vörösödő arccal.
A nyomás, ami össze akarta roppantani Inharrát, enyhült.
– Ha jól beszélsz, el fogja hinni, erről gondoskodtam, és nem fog habozni. Szereti fitogtatni az erejét, ezért elrettentésként nyilvános kivégzést fog kérni.
– Ivor könnyű szerrel el tud tűnni, ahogyan a gyűlésen is tette.
– A Nacaal lojális, nem fogja felfedni még több ember előtt a kilétét. A társait árulná el vele. A nagy felhajtás alatt mi be tudjuk csempészni a gépet a fellegvárba.
Inharra hallgatta a lény sziszegő hangját, miközben fagyos hideg hatolt be testének minden egyes részébe. A karmokban végződő kéz végig a vállán pihent. Hatalmat akart, a lény hatalmát. Erős és elpusztíthatatlan akart lenni, éppen olyan, mint a démon, aki előtte áll.
– Induljatok!
A nap sütött odakint és Seang gondolataiban Kegan járt. Az ajtóhoz lépett, amikor az erőteljesen zengeni kezdett, arra számítva, hogy talán ő az.
– Igen.
– A király várja önt, Seang kisasszony.
A hang ismerős volt, az apja jobb keze állt az ajtó előtt. Hajlott orra jellegzetessé tette az arcát. Fürkészve tekintett végig rajta, mintha csak olyasmit tudna, amit ő nem. Seang sohasem szerette ezt a férfit, egyetlen titkát sem bízná rá, mégis az első emberek közé tartozott az udvarban. Illemtudóan biccentett, behúzta maga mögött az ajtót és elindult a férfi előtt. Hallotta minden egyes lépését, miközben a hátán érezte szúrós, vizslató tekintetét.
A trónteremig sétáltak egyetlen hang nélkül. Seangban gyanú ébredt. Az ajtó előtt a katonák vele együtt léptek be az óriási terembe. Végigsétáltak a trónszékhez vezető nem túl széles szőnyegen. Seang megtorpant, amikor az apja felé indult.
A király a lányához lépett és széles keze indult. Ujjainak nyomán a lánya arca azonnal pirosodni kezdett.
Seang nem értette. Akármi is bőszítette fel, elszántan nézett az ugyanolyan kék szempárba, mint az övé. Lázadó volt. Erősen szorította a fogát, mert tudta, hogy lesz még másik is, és valóban volt. Már mindkét arca égett, legszívesebben ordított volna.
„ Üss még, üss! Másra úgysem vagy képes”
Farkasszemet nézett az apjával miközben az egyik zsoldosa két karjánál fogva erősen tartotta. Tekintetéből szikrázott a gyűlölet és a megvetés.
„ Csak ennyire vagy képes?”
Egan megragadta a lányát és egészen közel húzta magához miközben a fejét sáska módjára mozgatta. A szája fintorra húzott végigmérve egyetlen csemetéjét.
– Odaadtad magad egy szolgának!- a hangja indulattól tobzódott.
Seang csak egy pillanatig ráncolta a szemöldökét. Vajon kitől tudja?
– Igen, megtettem és egy cseppet sem bánom!- néhány centire volt csupán az apjától. Látta és érezte is a haragját, de képtelen volt leállni, mert a szavak kikívánkoztak belőle.
– Kitagadlak és bezáratlak a legfelső toronyba. A fattyadat, ami pedig a méhedben rejtőzik, miután megszülted, drága lányom, vad kutyák elé vetem. Az a korcs nem érdemel mást.
Seang szólt volna, de egyetlen hang sem jött ki a torkán. Nem volt terhes, de ha az is lenne…
Mély csalódással tekintett az apjára.
Erőteljes kopogás vetett véget a jelenetnek. A király tanácsadója érkezett, a homloka szinte a térdét verte, majd közelebb sietett. Seangra pillantott, nyilvánvaló volt a csetepaté, de amiért ilyen szemérmetlenül tolakodott az nagyon fontos volt.
– Uram,- kezdte.- a tudósai várakoznak az ajtaja előtt. Azt állítják, tudják ki a lázadók vezére.
Egan király ellépett a lánya mellől.
– Fogadom őket.- intett a férfinak, mire az azonnal értük sietett.
A két tudós talán még mélyebb fejhajtással üdvözölte a királyt és leszegett tekintettel várta, hogy az uralkodó közelebb lépjen.
Inharra az összegyűjtött tervrajzokat Egan király felé nyújtotta.
– Királyom,- mondta.- tudomásunkra jutott, hogy az Ivor nevű tudóstársunk az, aki a korona ellen lázadást tervez. Részt vettünk egy gyűlésen és döbbenten tapasztaltuk, hogy mire készül. Nagyszabású lázadást szít. Amit átadtam, egy olyan fegyver tervrajza, ami képes elpusztítani a birodalmat. Ivor kihasználta, hogy a barátunknak fogadtuk és megosztottuk vele minden tudásunkat, hosszú időn át megtévesztve minket. Bocsásson meg nekünk felség, hogy nem jöttünk rá hamarabb.- sajnálkozott.
– Ivor….- ismételte a nevet a király, miközben a tervrajzokért nyúlt és széthajtotta azokat, hogy tanulmányozhassa őket. Az arca értelmet mutatott, de csak olyan ember számára, aki maga is tudatlan, ugyanis a papírokat fordítva tartotta. Hümmögve bólintott, majd zárta össze.
– Kerítsék nekem elő ezt az Ivor nevű férfit!
A király tanácsadója katonákért indult, de mielőtt távozott volna még szélesre tárta az ajtót az érkezők előtt.
– Uram, a konyhásfiú.- hajtott fejet.
Kegant a király elé vezették. A fiú riadt tekintete a padlóra siklott, hiszen pillantása a királyát nem illethette.
Hangos sikolyt hallott, majd a földre rogyott, mert megütötték. Megrázta a fejét és a hang irányába fordult. Arcátlanságáért egy újabb pofonnal fizetett.
A dolgozószobában szokatlanul nagy volt a rendetlenség, Inharra és Saran lelepleződött, ahogyan ő is. Ivor a fiókokban kezdett kutatni, kihúzva egyesével mindet, de a tervrajzok eltűntek, ahogyan a két tudós is. Egyre kevésbé tetszett neki a dolog.
Lépteket hallott és már nem volt ideje elbújni, ezért döntenie kellett. A király katonái ragadták meg és ő engedte nekik, mert tudta, hogy nem fedheti fel magát újra. Ha teleportál, azzal megszegi a szabályt, a Nacaalok titkát meg kell őriznie! Már így is elegen látták.
A katonák egészen a legfelső szintig cibálták, nem volt kérdés hová tartanak.
A király elé.
A földre lökték és Ivor ebben a pillanatban értette, hogy meg kell halnia. Csekélyke áldozat népe biztonságáért. A király csizmáját bámulta, megtartva az illemet. Mellette Kegan hevert, bal szeme véresre duzzadva, a szája kéklett és felrepedt.
– Állítsátok fel őket!
Kegan remegett a szégyentől és a fájdalomtól, a király elé cibálták, olyasmivel vádolva, amit nem tett. A rend vezetője és mellette egy másik férfi fölényesen tekintett rá és ő egy szót sem tudott szólni. Seang arca pofonoktól piroslott, tekintete tele volt könnyekkel és fájdalommal. Kegan nekifeszült, hogy kitörhessen, de a király ökle indult, mert az ilyesmit szerette egyedül intézni és mindaddig nem állt meg, amíg a szolga újból a földre nem rogyott. Seang sikoltott és könyörögni kezdett:
– Ne bántsd őt, apám!- még most is az apjának nevezte, pedig nem volt más, mint egy vadállat.
Kegan vért köpött, miközben a teste görcsbe rándult, képtelen volt mozdulni, de talpra állították újból.
– Nem öltem meg senkit.- motyogta, de a szavai alig hallottak.
– Jól nézd meg ezt a kölyköt, lányom, mert utoljára fogod látni. Ő egy gyilkos! Ő pedig egy lázadó!- fordult a király Ivorhoz. A kezében pergamenek voltak.- Azt hitted képes vagy rá? Itt én vagyok a Király!- a hangja erőteljesen dübörgött.- Az a férfi vagyok, aki bármit megtehet. Te, mint tudós ugyan olyan senki vagy, mint bárki más. Hogy van merszed lázadni?
– Sohasem tettem, ilyet, azok nem az én rajzaim.- Ivor tekintete Inharrára siklott, majd Saranra. A két testvér magabiztosan állt, mintha csak tudnák, hogy az elvakult király nem fog hinni neki.
Egan király dühe tombolt, a férfit mégsem ütötte meg, már így is eléggé beszennyezte már a kezét.
– Hazug vagy, csaló és áruló! Megengedtem, hogy a tudósaimmal dolgozhass a palotámban.- A lapokat Ivor orra elé tolta és egyesével tépte el.- Vége, és most mondom mi fog történni.- Seang- fordult a lányához.- Szedd össze a holmidat, a torony a lakhelyed ezentúl!
– De apám…
– Addig maradsz, amíg én azt nem mondom, hogy kijöhetsz! A fattyadat megszülöd, a bába segíteni fog, de a korcs nem érdemli meg, hogy éljen. Kísérd a szobájába.- utasította a katonát, aki végig a lánya karját fogta.
– De apám…- Seang igyekezett megvetni a lábait, hogy elmondhassa, amit akar, de a férfi sokkal erősebb volt és a szavait elnyelte az ajtó.- Kegan nem gyilkos én pedig nem vagyok terhes…
– Titeket tömlöcbe vetlek. Egy gyilkos és egy áruló, mindkét bűn halált érdemel. Akiket holnap akasztottunk volna, várhatnak. Kegyes vagyok és élhetnek még egy napot. Helyettük ti kerültök a bitóra. Nem nagy ügy. A kötél hamar eltöri a nyakatokat, ha mégsem, akkor keserves szenvedés vár rátok. Vigyétek őket!- A király a tudósokhoz fordult.
– Elengedlek benneteket, mert jó szolgálatot tettetek. Adj nekik egy zacskó aranyat.- utasította a tanácsadóját.
Inharra mélyen meghajolt, miközben Saran merev derekát is arra késztette.
– Köszönjük, uram, de nem a pénzért tettük. Mint hithű szolgái ez a kötelességünk.
Egan királynak hízelegtek a szavak, arcán elégedett mosoly jelent meg, elfeledve a kellemetlenségeket. Intett, hogy távozhatnak.
A kulcs fordult a zárban, és Seang a földre rogyott. A szobájában volt, ide hurcolták, de nem akart itt lenni. Az ajtóhoz kúszott és a kilincsbe kapaszkodva felhúzta magát, a zár nem engedett. Gyenge öklével a falapon dörömbölt erőtlenül.
– Engedjenek ki!- kérte halkan, majd egyre hangosabban.- Engedjenek ki!- ordította, ahogy a torkán kifér, miközben a kilincset rángatta. Csend volt a válasz. Zihálva csúszott a padlóra, tehetetlen fájdalom feszítette belülről. A félelem és a féltés percekre megbénította. Zokogni kezdett, a vállai erősen rázkódtak, majd egyszer csak sikoltani, mintha azzal elűzhetne mindent. A képeket, amik beégtek az elméjébe, Kegant, aki ütöttek és ütöttek. Újból sikoltani kezdett. Az arca égett a fájdalomtól, a könnyei patakzottak. Nem engedheti, hogy a szerelme meghaljon! Hitt neki, tudta, hogy ő nem ölne meg senkit. Kézfejével megtörölte a szemeit. Az apja ki fogja végeztetni. Nem engedheti, hiszen meg akartak szökni. Csak ketten. Ők ketten. De akkor ki tette? Ki az, akinek az útjában áll? Csak egy egyszerű konyhásfiú. A tudós, aki mellette állt? A férfi teljes nyugalommal tagadott. Meg kellett volna ijednie, rettegnie a királytól, szikrányi félelmet sem mutatott. Seang gondolatai ide-oda cikáztak. Megkapaszkodott és felállt. Látnia kell Kegant! A falba rejtett titkos ajtóhoz lépett, ahhoz az ajtóhoz, amiről csak ő tudott, még a dadának sem mondta el. A tapétázott falat elég volt megnyomnia egy bizonyos ponton és már nyílt is. Nem volt szüksége lámpásra, ismerte a járást, hiszen számtalanszor használta már. Belépett és magára zárta.
Lépcsők vezettek lefelé és minél mélyebbre értek annál hidegebb és nyirkosabb volt minden. A nehéz doh szag körbelengte a belső teret, a falak feketék voltak a penésztől. Ivor Keganra tekintett. A fiú reszketett, szemeit a verés nyoma résnyire szűkítette.
Kegan lépett, mert lépnie kellett, a lábai nem maguktól mozogtak, jobbról és balról is belekaroltak.
– Nem öltem meg senkit.- erőtlen hangját elnyelték a komor falak, a teste zsibbadt az elmúlás gondolatától. Egyetlen bűne volt csupán, beleszeretett a király lányába. A tömlöc ajtaja előtt megvetette a lábait, a halál szele érintette meg. Szeretett élni. Hátrálni kezdett.
– Nem.- a fejét rázta. – Nem!- már kiabált, miközben minden porcikája megfeszült.- Nem öltem meg senkit!- üvöltötte.- Engedjenek el!- Maradék ereje megsokszorozódott és vadul próbálta kitépni magát a katonák szorításából, de nem győzhetett. Tehetetlenül csúszott végig a sötét zárka rideg kövezetén. Ami eddig fájt, most még inkább, ennek ellenére felpattant és a csukódó ajtóhoz ugrott, de nem volt elég gyors, a zár kattant.
– Ártatlan vagyok! Engedjenek ki!- ordította a kétségbeeséstől már-már eszelősen, a kilincset rángatva. Az ajtót kezdte ütni mindkét öklével egészen addig, amíg el nem fáradt, majd Ivorra tekintett.
Tegnap látta mire képes, az egyetlen, aki segíthet.
– Bocsásson meg nekem, uram, hogy csapdába csaltam.- csúszott elé.- Nem tudtam, hogy meg akarják ölni. Segítsen nekem, kérem.- kezeit összekulcsolta, miközben a férfi előtt térdelt.- Könyörgöm. Vigyen el Seanghoz, látnom kell őt. A király megőrült, tudnom kell, jól van e. Ön az egyetlen, aki segíthet.
– Nem tehetem, már így is felfedtem magam, ami tegnap történt az hiba volt.
– Nem árulom el senkinek. Kérem, uram. Könyörgöm.- a fiú hangja elcsuklott a kétségbeeséstől.- Nem öltem meg senkit.- ismételte.
– Tudom.
– Ön ugyan úgy ártatlan, mint én. Miért akarna meghalni, ha képes elszökni?
– A halál vállalása nem nagy áldozat a népemért.
– A népéért? Mi maga?
– Nacaal vagyok.- Ivor nem hitte, hogy a fiú előtt titkolnia kellene, valószínűleg innen egyiküknek sincs visszaút, mindketten meg fognak halni.- Végigtekintett a megtört fiatalemberen.- Inharra egy jobb világot ígért nektek. Valójában azonban a fegyver, amit láttatok egészen másra hivatott. Képes feltépni a dimenziók szövetét, kapukat nyitva meg. A ti „nagymestereteket” egy démon irányítja. Ha a kapuk megnyílnak, olyan lények özönlik el az országot, akik képesek lesznek elvenni tőletek mindent, a szabad akaratot, a testetek feletti uralmat. Inharra őrült terve Atlantisz pusztulásához vezethet.
– Én ezt nem tudtam.- mentegetőzött a fiú.
– Ezt senki sem tudja. Ha betörnek a palotába, mindenki meg fog halni, azok a lények nem válogatnak.
– Én csak Seangnak akartam egy jobb életet.
Kulcs csörrent és a fémkeretes tömlöcajtó vaskilincse mozdulni látszott. Éppen csak résnyire nyílt, annyira, hogy aki a túloldalon állt, beférjen.
– Seang…
A király lánya könnyekkel teli szemmel térdelt le Keganhoz. A tenyerébe vette az arcát és csókolgatni kezdte.
– Nem én tettem.- suttogta a fiú.
– Tudom, tudom…- a lány Kegan nyakába borult és zokogott.
– Jól vagy?- ölelte a fiú.- Nem szabadna itt lenned.- a lány selymes haját simogatta.
– Kijátszottam az őröket. Az apám azt hiszi, hogy terhes vagyok, de ez nem igaz.- zokogott Seang.
– Ne sírj, minden rendben lesz.- mondta Kegan, de maga sem hitte.- Ez a férfi segíthet.
– Hogyan?- a lány a tudósra tekintett.- Ő az egyetlen, aki tudott rólunk és ő a Rend vezetője.
– Csapdába csalták, ahogyan engem is.
– Beszélnie kell az apjával és elmondania, hogy valójában Inharra és Saran a koronaellenes lázadás vezetője.- szólt Ivor.- A tudósok, akik a tervrajzokat hozták, akarják átvenni a hatalmat. A fegyver már elkészült és hamarosan meg fogják támadnia fellegvárat. A királynak meg kell állítania őket, ahhoz, hogy Atlantisz fennmaradjon. Dimenziókapukat fognak megnyitni, szabad utat engedve a démonoknak.
Seang nem értette miről beszél a férfi, számára a démonok csak a mesékben léteztek.
– Igen.- helyeselt Kegan.- Beszélj apáddal, talán még nem késő.- ő már bízott a tudósban.
– Nem.- Seang rettegett, soha többé nem akarta látni azt az embert.- Honnan tudhatnám, hogy igazat mond?- kételkedett.
Ivor a tömlöc magasába tekintett. A sötétben fény gyúlt. A csillagokkal teli égbolt képe jelent meg előttük és bolygók, amik egy nagy egész körül keringtek.
– Ez a naprendszerük.- mondta.- Ezek pedig a kapuk.- mutatott a szabályos körökön ugyan arra a pontra.- Pontosan egymás felett helyezkednek el. Bolond gondolat azt hinni, hogy emberen kívül más nem létezik. Ezek a kapuk egytől egyig meg fognak nyílni és egy egész sereg fog átjönni, akiknek a vezetője már itt van.
A szerelmesek a csillagokat nézték, olyan valódiak voltak, hogy Seang a kezét nyújtotta, meg akarva érinteni az egyiküket.
Zabolázatlan szellő rohant végig a tömlöcön, majd tűnt a semmibe, mire a lány felsikoltott.
– Ha megtörténik, sötétség köszönt erre a világra.- folytatta Ivor.- A fegyvert el kell pusztítani, amíg még nem késő. Ha bekövetkezik a baj, a népem nem fog segíteni, nem áldozzák fel magukat az emberek balgasága miatt.
– A népe?
– A Nacaalok.
A lány végigmérte a férfit, a Nacaalok gyógyítók, a régi könyvekből ennyi megmaradt neki.
– Ha valóban Nacaal lenne, nem engedné, hogy Kegan szenvedjen.- tenyerét szerelme mellkasára helyezte, mire a fiú összerezzent. Az apja arra kényszerítette, hogy lásson minden egyes ütést, de érezte is, mintha csak őt verték és rúgták volna.
A király lányának felvágták a nyelvét, Ivor értette a célzást. Megérintette a fiú karját, ennyit igazán megtehet, ha már úgy is tudják.
Kegan testét forróság öntötte el átadva mindezt a lánynak is, hiszen egymást ölelték. A férfira tekintett, majd Seangra, a test fájdalma elmúlt. Seang tekintete a csodálkozástól nagyra nőtt, a fiú sebei az arcán a szeme láttára tűntek el.
– Nacaal…
Katonák csörtetése jelezte, hogy a királylány csele lelepleződött. A férfiak hamarjában karon ragadták és ők nem tehettek semmit.
– Köszönöm.- suttogta Seang némán.
Engedte, hogy az apja elé kísérjék a végtelen folyosókon át, azt gondolva jobb belátásra bírhatja.
Egan király tombolt a lánya engedetlenségét látván. Indulatosan ült le maga mellé intve jobbját és ballját, tőlük várva erre is, ahogyan mindenre is, a megoldást.
– Egy egyszerű dolgot kértem tőled és te máris ellenszegültél.- mérte végig Seangot.- Az ítélet nem fog változni, a fiút és a tudóst holnap felakasztják!
– Ne tedd apám! Ártatlanok mindketten. Az igazi bűnösöket kellene tömlöcbe vetned, azokat, akik elakarják pusztítani egész Atlantiszt.
– Atlantiszt nem lehet csak úgy elpusztítani.
– Meg fogják támadni a fellegvárat! Az a fegyver nem csak a papírokon létezik!- ismételte a lány azokat a szavakat, amiket a tudóstól hallott.
Egan jobb keze közelhajolt a trónhoz és a száját eltakarva suttogni kezdett a király fülébe.
– Látom telebeszélték a fejedet, de engem nem lehet becsapni. Ez a palota bevehetetlen, a legjobb katonák védik, akiket a legjobb embereim választottak ki. Képesek az életüket adni értünk. Meg fognak védeni minket.
Seang legszívesebb az apja arcába kiabálta volna, hogy mennyire önelégült és elbizakodott, de ismerve tudta, hogy semmit sem érne el vele, csak rontana a helyzeten.
– A katonáid nem fogják tudni megvédeni ezt a helyet. Meg fogsz halni te is és te is.- mutatott a tanácsadókra.- Meg fogunk halni mindannyian.
– Badarságokat beszélsz, lányom.
Újabb suttogás, mire a király bólintott.
– Kegyes leszek hozzád, mert szeretlek, lányom. Nem kell végignézned az akasztást. Vigyétek a toronyba! A ruháidról a dada majd gondoskodik.
– Gyáva vagy.- sziszegte Seang azt, amit legszívesebben ordított volna.
A démon elégedetten lengte körül a férfit. Inharra minden szempontból megfelelt neki, valószínűleg azért, mert mindketten ugyan azt akarják. Látta a szemében a tüzet, ahogyan szemtanúja volt a tegnapi mészárlásnak is. Lehullt a lepel, a tudós megmutatta milyen fából is faragták. A Naccal leleplezte magát és, hogy mindez ki ne tudódjon, azokat, akik megrettentek mindettől, Inharra saját kezűleg ölte meg. Nem látott hezitálást, ahogyan megbánást sem. Büszke volt és elégedett, hiszen hamarosan meg fog változni minden. Azért jött, hogy elmondja hogyan tovább.
– A király lánya a toronyban, a Nacaal és a kölyök tömlöcben. Eljött az idő.- állt meg Inharra és Saran előtt sejtelmesen lebegve.- Holnap reggel a Rend katonái szemből megtámadják a fellegvárat, elvonva ezzel a bandérium jelentős részét a palota fontosabb helyeiről. Nagy lesz a tömeg, mert a király szereti a nyilvános akasztást, így nagy lesz a zűrzavar is. A király lánya az irányításommal ki fogja nyitni a hátsó kaput, így könnyűszerrel képesek leszünk bejuttatni a gépet a központi toronyba. – A démon tekintete Saranéba mélyedt. Az egyetlen, aki felülírhatja a tervet. Ő Inharra gyenge pontja.- Senki sem maradhat életben, az ellenállóknak meg kel halniuk, ahogyan a királynak és az embereinek is! Ettől fogva a tiétek a hatalom.- duruzsoló hangja behatolt a férfi elméjébe, elhitetve vele a szavak igazát.
Saran megbabonázva bólintott, mert már ugyanazt a hitet vallotta, mint az öccse.
– Miénk a hatalom.- ismételte.
– Az este folyamán hívd össze az embereket a tisztáson, én is ott leszek.
Inharra bólintott.
Az álarc mindenkit egyformává tett, elmesélve azt, hogy mindannyian ugyan azt a célt szolgálják. Az ő célját. Inharra végigtekintett az embereken. Tegnap este kőkeményen az emlékezetükbe véste, hogy aki nem lojális, annak nincs helye a Rendben. Számtalan katona maradt így is, a kemény mag. Saran közvetlen mellette állt és ez még nagyobb erővel töltötte el. Testvérek jóban, rosszban.
– Bajtársaim.- emelte fel a hangját Inharra.- Eljött a nagy nap. Reggel meg fogjuk támadni a fellegvárat. Leromboljuk a régi birodalmat és egy újat építünk helyette. Közösen egy olyan világot hozunk létre, amiben mindenki egyenlő. Elég az elnyomásból!
– Elég az elnyomásból!- kántálta a tömeg. A fáklyák fényében csillogtak a mozdulatlan arcok.
– A király ideje lejárt!- folytatta Inharra.- Elég volt a félelemből!
– Elég volt!- a sokadalom egyöntetű hangja dübörgött.
– Holnap lehet, hogy néhányunknak meg kell halnia, de ez csekélyke ár a szabadságért és én tudom, hogy erősek vagytok. Együttesen véghezvisszük a tervet, mert mi vagyunk a Tudás Rendje!
A tömeg zúgni kezdett és ez muzsika volt Inharra lelkének. Lerántotta az álarcát, felfedve kilétét.
– Bízom bennetek!- kiáltotta, mire őrült üdvrivalgás követte a tettét. Arany maszkok emelkedtek a magasba néhány pillanatra, majd kerültek vissza a helyükre, még inkább összekovácsolva őket.
– Ki az, aki velem tart?
– Veled tartunk!
– Akkor gyertek közelebb és vegyétek el a fegyvereiteket. – Inharra megemelte a ponyvát, ami a szekérre volt terítve.
A férfiak indultak és ő egyesével osztotta ki őket, miközben barátian megszorította mindenki kezét. A gesztus egyetlen célt szolgált csupán.
Az ő célját.