Young-Nam döbbenten tekintett körbe, a Nacaalok bölcsei elmenni készülnek. A műszerek halk berregése az óriási teremben, mind arról árulkodtak, hogy a hajókat a repülésre készítik elő. Micsoda pazarlás. Emberek tömegein segíthetnének, csak a meg szokott kényelmüket kellene feladni. Agoshoz sietett, aki a munkálatokat felügyelte, hogy magyarázatot kérjen mindarra, ami éppen történik, mert nem akarta hinni.
– Agos, mire készültök?
– Elmegyünk, Young-Nam, elhagyjuk ezt a világot. Tartjuk magunkat a törvényeinkhez. Mindaz, ami történt teljes mértékben a te hibád, nem vállaljuk érte a felelősséget. Túl közel kerültél az emberekhez, túl sokat mutattál meg nekik, elfeledve, hogy te csupán egy megfigyelő vagy. Az emberi ostobaság lesz Atlantisz vége. Hagynunk kell, hogy bekövetkezzen.
Young-Nam a szemöldökét ráncolta, mert képtelen volt elhinni, hogy Agos ennyire szűk látókörű legyen.
– Ha most elmegyünk a felszakadt dimenziókapu nyitva fog maradni. A beáramló sötét lények nem fognak válogatni, bárhová képesek lesznek eljutni, senki sem lesz biztonságban a naprendszerben. Ezt nem engedhetjük, Agos!
– Nincs mi, te nem jöhetsz velünk. Vétkeztél, ezért a büntetésed az, hogy itt kell maradnod.
– Ti sem lesztek biztonságban, örökös harcban fogtok élni. A démon a seregét hozta át. Már meg van a gyermek is, akinek a testében élhet majd tovább. A születendő kisfiú valaha egy könyörtelen hadvezér volt. Szerintetek mire lesznek együtt képesek. A hatalom birtoklása és annak az együttes vágya. A Démon a világ leigázására törekszik és mi ezt hagyjuk neki, holmi szabályok miatt.
– Ezek a szabályok minket óvnak!- Agos számára a nemzetük életénél fontosabb nem létezett.
– Egyetértek vele, Agos.- Naven állt Young-Nam mellé, abbahagyva a munkát.- Felelősséggel tartozunk a földért.
– Igen. Létrehoztunk egy civilizációt, nem engedhetjük el a kezüket csak azért, mert bajban vannak.- csatlakozott Pentor is.
– Hívjuk létre a szigillumot.
– Nem lehet.
– Az egyetlen lehetőségünk, Agos.- érvelt Young-Nam helyett Pentor.- A fénylények serege képes elűzni a démonokat. A saját biztonságunkról is szó van. A megnyitott dimenziókaput be kell zárni!
Pentor hangosan beszélt, olyan hangosan, hogy mindenki hallja. A munka megállt és a tekintetek Agosra szegeződtek.
Agos gondolatok hadával küzdött, a tanács tagjai köréjük sereglettek. A legjobbat akarta, de be kellett látnia, hogy ahhoz, hogy békében élhessenek, valóban szükséges a beavatkozás. Az angyalok serege. A tiszta fény talán elég lehet.
– Létrehozzuk a szigillumot, hogy a kapu bezáruljon,- mondta ki döntését.- de ez nem változtat azon, hogy elhagyjuk ezt a bolygót.
A kezek egymásba kulcsolódtak. A fiatal testben lakó vének lehunyták a szemüket és ősi nyelvük kántálásba kezdek. Az óriási terem zengett a monoton morajtól. Minden egyes szó visszhangként pattant le a magas falakról, betöltve a teret, olyan erővé formálva őket, ami megremegtette a levegőt. A vibrálás hatására egy óriási rózsakör kezdett kirajzolódni és halványkék színével beragyogni a világos termet. A szirmai egy-egy betűt rejtettek, és a négy kör forogni kezdet, mintha csak néma szavakkal válaszolna a kérésre. Az angyalok nevét sorolta, mindazokét, akik érkezni fognak. Erős fuvallat jelezte, hogy jönnek. Tizenketten voltak, ahogyan a vének is, mert mindenkihez tartozott egy, aki a segítője és az oltalmazója volt. A béke, ami a szívükbe honolt, fényével megnyugvást hozott. Agos már értette, valóban ez az egyetlen megoldás. Seregre van szükségük és a sereg már úton van, hiszen minden angyalhoz tartozott másik négy is.
Abban a pillanatban, amikor lágyan megérintették a vállaikat, tiszta fény járta át a lelküket. Az angyalok a magasba röppentek és a Nacaalok egy része, az űrhajóikkal a föld legfőbb polarizációs pontjai felé vették az irányt.
Young-Nam elfordult, neki a palotában volt dolga. A környező világok meg fognak menekülni, de az emberek nincsenek biztonságban.
A palota udvarán káosz uralkodott, szülők és gyermekek törtek egymás életére, mert már nem azok voltak, akik valaha. A démonok játszadoztak, hiszen nekik mindegy volt. Élvezték, a harcot, keresve a legerősebbet, aki a végsőkig bírja, mert ha úgy tartotta kedvük megmenekülhetett, de az élete így sem, úgy sem volt az övé többé. Sokan halálos sebektől véreztek. Egy nő a földön vonszolta magát, kezében egy véres tőr. Ami benne lakott még mindig hajtotta, annak ellenére, hogy az egyik lába már hiányzott. Törött karjait felé nyújtotta, de Young-Nam ellépett mellette, félrerúgva a fegyvert. A démon, ami uralta, kacagni kezdett, majd elhagyta a testet, halálra ítélve a nőt, újabb préda után kutatva. Az emberek ölre mentek egymással. Téboly és megszállottság. Young-Nam a magasba tekintett. A torony tornácára támaszkodva Inharra megrészegedett tekintettel élvezte mindazt, ami történik. A kék szemek találkoztak a Nacaaléval. Young-Nam lenyúlt a porba hullott tőrért, ami odafent várja, megérdemli, hogy elpusztuljon.
Inharrát bátyja szavai hívták vissza a terembe.
Saran a földön térdelt és zokogott. Látta az emberek fájdalmas küzdelmét és képtelen volt elhinni, hogy mindezt ők tették. A mély fájdalom elvette minden erejét. Az öccse hatalomittas tekintete végre felnyitotta a szemét, ami történik az ugyanúgy az ő hibája is. Arcát tenyerébe temette, mert nem akarta látni, akkor sem, ha hallotta.
A sereg megérkezett. A démon engedte, hogy egy kicsit még élvezzék a játékot, hiszen ennyi idő után járt nekik egy kis szórakozás. A gyenge láncszem felé libbent, szüksége volt a megtört ember testére, hogy megtegyen neki valamit.
Young-Nam belépett a palotába a lépcsők felé indulva. Embert soha sem ölt volna, de azok közül, akik felé tartottak, egyikük sem volt az. Kard lendült és Young-Nam félrehajolt előle miközben szúrt, mindig és mindenkinek ugyan oda. Van egy pont, ami végzetes, a támadói azonnal meghaltak. Nem érintett egyet sem, egyszerűen csak ellépett mellőlük és hagyta őket legurulni a lépcsőkön. Egészen fent már nem volt, aki megállítsa.
A fénycsóva körül démonok keringtek, ködfátyolos testük valamikori kinézetüket idézte. Egyre többen voltak és elválva a fénytől, a nyitott erkélyen át, tovasiklottak az új élet felé.
– Segíts!- kiáltotta egy hang.
Seang a földön feküdt és Saran hajolt felé, éppen megkötözve őt. A Király lánya nem adta magát könnyen, rúgott és harapott, de minden egyes seb, amit okozott azonnal be is gyógyult Saran testén. Young-Nam látta, hogy a barátja már nem ugyanaz az ember.
A démon felállította a király lányát és a katonái kezére adta, ahogyan az egykori királyt is.
– Vigyétek őket a tömlöcbe!
Egan megvetette sajgó lábait, de egy ütés a tarkójára álomba szenderítette. A megszállt katona a vállára kapta a tehetetlen testet és ruganyos léptekkel indult, mintha csak egy tollpihe lenne.
– Ő nem a te barátod, most én irányítok.- bökött saját mellkasára a démon.- Kiűztem a lelkét a testéből. Gyenge, de nagyon okos. Egy embertől ez dicséretes.
Inharra, aki Saran mellett állt, rezzenéstelen tekintettel indult, mintha meg sem érintette volna mindaz, ami a bátyjával történik, és Yuong-Nam lépett. Az atletikus tudós félrehajolt a lendülő penge elől és maga is támadásba lendült. Young-Nam minden egyes idegszálával koncentrált, Inharrának esélye sem volt, rongybabaként csuklott össze.
A démon félrebiccentette a fejét, majd végigmérte az előtte állót. Játszadozni volt kedve. Egy percnél nem adott többet a Nacaal férfinak. Akár az ő teste is megtenné, elvégre mindketten halhatatlanok. Ha megölni nem is, de súlyos sebeket képes lesz ejteni rajta. A játék ettől még érdekesebb. Felvette a halott tudós tőrét és indult, hogy megmutassa mire képes.
Young-Nam nekifeszült, szúrt és vágott, de a sebek azonnal gyógyultak. A démon könnyedén lökte félre. Young-Nam azonnal felpattant, mert az ellenfele már ott is volt. A démon megvágta a karján, majd mögé került és megvágta a hátán is. Lehet, hogy gyógyult, de a fájdalmat nagyon is érezte. A démon mosolygott. Egyértelmű volt, hogy játszadozik.
– Bármikor elmehetnél? Miért nem teszed?
Valóban elmehetne, de amíg a démon játszadozott ő az időt húzta, mert itt akart lenni, látni, ahogy visszatér oda, ahonnan jött.
– Tudom, hogy ki vagy és mit akarsz, de nem ez a módja.
Saran tekintete vörösre változott.
– Száműztek a bűneid miatt és azt gondolod, visszatérhetsz.
A démon nem válaszolt, de Young-Nam jól látta, hogy érzékeny pontját érintette.
– Azarel. A neved nehéz volt kitalálni, mert kitörölték szinte minden egyes feljegyzésből. Te valójában már nem is létezel.
A vörös tekintet még inkább izzani kezdett és a démon indult. Young-Nam kitért előle, majd a háta mögé kerülve szúrt és taszított rajta egyet. Azarel megperdült és most nem állt le. A Nacaalra vetette magát és a tőrt a mellkasába döfte, egyszer, kétszer, háromszor…
Young-Nam félrelökte és talpra pattant. Megérintve a mellkasát a tenyere piroslott, a számtalan szúrásnak idő kellett.
Azarel mosolygott az elégedettségtől.
– Rájöttünk ki voltál. Az az angyal, aki közvetlen Isten mellett állt, a legféltettebb gyermek, minden tudás birtokosa, de ez neked nem volt elég, te akartál lenni az elő, aki minden és mindenki felett áll.
– Mi értelme másodiknak lenni, ha lehetsz első is. Vissza fogok jutni és viszem a seregemet is. Megszerzem azt, ami megillet engem, és visszaszerzem a tudást is, amit elvettek tőlem. A démonok ellepik ezt a bolygót és…- a hangja elcsuklott. Értetlenül meredt a testére, mert rohamosan gyengült, majd a fényoszlopra, ami halványodni kezdett. Vérre volt szüksége és további átokjegyre.
Young-Nam lépett egyet felé abban a reményben, hogy megmentheti a barátját, de Azarel nem adta olyan könnyen azt, ami az övé. A tőrt maga felé fordítva megsebezte a gyógyult mellkasát, majd a gyomrát, erre szánva megmaradt erejét, miközben a falhoz lépett. A keze megremegett és újból szúrt. Ha neki mennie kell, vele jön a tudós is, ahogyan a másik is, akinek a lelke még a teremben bolyongott, hiszen olyan jó párost alkottak.
– Csak, hogy értsd. Nem győzhetsz.
Saran teste a földre rogyott.
A magas ablakokon keresztül ragyogó fény járta át a termet. Young-Nam a földre fektette a fiatal tudóst, majd kilépett az erkélyre. A segítője lebegett előtte, a tekintete vibrált, mert mindent látott. Kitárta a szárnyait, mintha csak át akarná ölelni és kérdőn nézett rá, a szeretete sugárzott még így is. Young-Nam értette, hiszen többszörösen is megszegte a szabályokat, innen már nem volt visszaút, ahogyan a démonnak sem. Segíteni azonban képes, még így is, és ezek az emberek segítségre szorulnak, ahogyan Atlantisz is. A magasba tekintett, látta a térhálót és hálás volt, hálás a népének és az angyalainak.
Agos érkezett. Jobb karja körkörös mozdulatokat tett, mire a falon lévő átokjegy halványodni kezdett, majd eltűnt. Sikolyok ezrei hasítottak végig az éteren. Leküzdhetetlen mágnesesség vonzott minden egyes démont a fénycsóva felé. Agos újabb köröket rajzolt a levegőbe. Young-Nam elfordult a segítőjétől és az angyal elengedte. A barátját figyelte, aki a rózsakör újbóli megnyitásával azon volt, hogy végleg megtisztítsa a termet a fertőtől.
Amit Agos tapasztalt az rosszabb volt, mint amire számított. Az embereket megszállták ugyan ezek a lények, de amivé váltak az mind a felszín alatt rejtőzött. Harag és elkeseredettség, félelem és düh, mind-mind a tökéletlenségükből fakad. Halálra vannak ítélve. Young-Namra tekintett. Már nem tartozott közéjük. Valamikori barátja hátat fordított és eltűnt a szeme elől, hogy mentse a menthetetlent.
Kegan elsétált a halott mellett, majd megállt egy pillanatra. A kőhalom minden porcikáját összetörhette annak, aki alatta fekszik. A szerencsétlenül járt ember volt az ő szerencséje, sajnálhatta volna, de nem volt ideje ilyesmin gondolkodni. Meg kell találnia a Vimanát. Bármi is az, valami nagy lehet, ha képes számtalan ember megmentésére. Talán hajó, hiszen Young-Nam egy hatalmas szökőárról beszélt. Abba az irányba tartott, ami Kilianus szerint egy óriási terembe vezet. Különös férfi volt, egészen jól kiigazodott a labirintusban, mintha számtalanszor járt volna már lent. Kegan tudta, hogy létezik egy kiváltságos csoport a városban, akiket senki sem ismer, és akiket a titoktartás kötelez. Ők voltak a takarítók. A katakombákat valakinek rendbe kellett tartania, akár egy is lehet közülük. Gyorsított léptekkel haladt a szélesedő folyosón, mert minél hamarabb meg akarta találni a Vimanát. A fények erősödni kezdtek és minden egyes lépéssel vakítóvá válni. Hunyorogva, tétován haladt tovább a falat tapintva, határozottan lefelé tartott. A keze ragacsossá vált, a hajába mintha beleakadt volna valami és az a valami az arcát csiklandozta. Ember egy ideje már nem járhatott itt, mert minden tele volt pókhálóval.
A különös fény a falakból áradt, mintha megannyi parányi szem lenne. Kegan még sohasem látott ilyet. Vakon, a kezével seperte félre az akadályt, majd törölte a ruhájába, de nem állt meg. A vakító világosság gyengülni kezdett és egy idő után képessé vált a szemét kinyitni, majd egyszer csak sötét vette át a fény helyét minden átmenet nélkül. A fiút a lendülete vitte tovább.
A tér tágulni kezdett, megmutatva, amit emberi szem még sohasem látott. Kegan csodálattal emelte a magasba a tekintetét, követve a fentről lefelé tartó villanásokat. Ezüst csillant a feketén, valami hatalmas és különös volt a gigantikus teremben. Megbabonázva bámulta a monstrumot, ami halkan berreget, mintha egy bogár duruzsolna az éjszakában. Nem volt bogár, ahogyan hajó sem. Akkor mégis mi lehet? Tétován lépett közelebb és nyújtotta a kezét. A fém hideg volt és vibrált a tenyere alatt.
– A Vimana.- mondta ki hangosan a gondolatát, miközben végigsiklott a tekintete a különös tárgyon. Egyetlen bejáratot sem látott, sima volt, akár a legélesebb penge.
Meg kell keresnie Young-Namot! A tudós az egyetlen, aki tudja, hogyan működik. Elfordult és visszalépett a folyosóra.
A kőhalom adta a biztos pontot ahhoz az úthoz, ami kivezet innen és amerre Kilianus is ment. Ez a folyosó szűkös volt, csalókán azt a látszatot keltve, hogy nem ez a megfelelő irány, de Kegan bízott Kilianusban. A feje búbja a mennyezetet súrolta és csak elvétve akadt fény, mégsem fordult vissza. Ennek kell lennie. Ám egyszer csak elfogyott az út, nem volt tovább. Kegan egy pillanatra elbizonytalanodott, a falat tapogatta, a folytatást keresve. Enyhe fuvallat érintette a tenyerét és azonnal tudta, hogy megtalálta. Minden erejével nekifeszült, majd a vállával próbálta, de úgy tűnt kevés hozzá. Megállt egy pillanatra és szusszantott egyet. Hangok szűrődtek be kintről, emberek kiáltozása. Lélegzetvisszafojtva támasztotta a fülét a falnak, mire a zár engedett és ő szinte kiesett az ajtón. Egy bárd tartott felé és csapódott bele az épületbe. A férfi, aki a fegyvert dobta, futni kezdett, míg a másik, aki Kegan mellett állt, a lábával rátámasztva, éppen a beékelődött pengét szabadította ki és már lendítette is. Az útjára engedett bárd egyetlen csapásával metszette le ellenfele karját. A sérült férfi ordítva futott tovább az ellenfele felé. Meglévő kezébe tőr került, mintha mi sem történt volna, és odaérve azonnal döfött is. A tekintete vöröslött a hévtől és Kegan nem értette. Halálos sebeket ejtettek egymáson, mégis életben voltak. A házak mentén a palota felé indult anélkül, hogy felfigyeltek volna rá.
Az utcákat káosz uralta. Amerre csak nézett emberek ölték egymást, férfiak, asszonyok, fiatalok, vének. Valami nagyon nem volt rendben. A szíve zakatolt miközben egy, a porban heverő, kardért nyúlt, de egy cseppet sem érezte magát nagyobb biztonságban, mert az emberek megbolondultak. A király katonája közeledett és Kegan hátrálni kezdett. A király katonája. A férfit figyelte, cseppet sem tűnt annak. Arcán megszállott téboly, tekintete egy asszonyon. A nő hátán egy batyu, bizonyára menekülni készült, elhagyni ezt a bolondok házát. Kegan azonnal felismerte, Rilla volt az, a kertész felesége. Hosszú fekete haja összefonva lobogott miközben az életéért futott. A katona gyorsabb volt és hamarjában utolérte a nőt. Megragadta a haját és a földre rántotta. Zhuang érkezett és rontott a férfira. Leteperte és ütni kezdte, de a katonának meg sem kottyantak a pofonok. Vérző szája szélesre húzódott, mintha még élvezte is volna. Ettől Zhuang még dühösebb lett, a férfi mellkasára térdelt és úgy ütötte tovább. Az ökle kemény volt, a katona mégis egy könnyed mozdulattal lökte félre magáról, amitől Zhuang métereket repült. Nagyot nyekkent az épület falának csapodva, de tudta, hogy fel kell állnia. Rilla nem halhat meg. Az asszony futni kezdett a férje irányába. Zhuang a fejét rázta. A katona a nyakát ropogtatta, majd megtörölte a száját és indult. A lendülete nem volt emberi, ahogyan a tekintete sem. Zhuang minden erejével azon volt, hogy a falnak támaszkodva feltolja magát. A férfi félrelökte Rillát, úgy tűnt először vele akart végezni. Zhuangnak sikerült talpra állnia. Lépett volna, hogy hárítsa a támadást, de fegyver nélkül az esélye egyenlő volt a nullával. A katona lendülete megtorpant, a teste előre billent, a feje lehanyatlott.
Kegan a porban csúszva került a katona és Zhuang közzé. A kardot két kezébe fogta és egyenesen a férfi mellkasának szegezte. A katonának már nem volt ideje megállni. A penge átsiklott az izmokon felhasítva a tüdőt és bújt ki a gerince mellett. A nehéz test zuhanni kezdett, maga alá temetve a fiút, aki továbbra is tartotta a kardot. Kegan a mázsányi súlyt tonnányinak érezte. A férfi szájából csepegett a vér és ő undorodva fordította el a fejét.
Rilla sajgó tagjait figyelmen kívül hagyva sietett oda hozzájuk, Kegannak köszönhetően mindketten megmenekültek.
– Segítek.- lépett a fiúhoz Zhuang. Félretolta a halott férfi testét, majd a jobbját nyújtotta a fiúnak.- Bátor vagy. Köszönöm.
Kegan biccentett. A lábai remegtek az izgalomtól, ahogyan a karjai is.
A veszély továbbra sem múlt el.
Egy kéz ragadta meg Rilla csuklóját és rántotta be az egyik épület mögé.
Ewald a falhoz lapult, mellette kicsiny lánya, Iza. A göndör hajú teremtés riadt tekintete felcsillant az ismerős arcokat látván.
A főszakács a szája elé tette az ujját és a távolba mutatott, miközben a falhoz simult.
Újabb katonák érkeztek. Zhuang a feleségébe karolt és beléptek az épületbe, ami előtt eddig álltak, abban a reményben, hogy nem vették észre őket.
Néma percek következtek. A feszült várakozásban kiéleződtek az utca zajai. Ewald befogta a lánya fülét, nem neki valóak voltak a jajveszékelések és a sikolyok, mindössze kilenc éves.
– Mi történik? – kérdezte alig hallhatóan.
Zhuang nem volt már fiatal, az arcát ráncok barázdálták. Az alacsony férfi felé fordult, hogy elmondja mindazt, amit tud.
– Egy óriási fénycsóva lövellt az égbe, majd néhány pillanatra sötétségbe borult minden. Az emberek nagy részét, akik az utcákon vannak, valami más irányítja. El kell mennünk innen, ha nem akarunk a sorsukra jutni. Ismerek egy helyet, ahol meghúzhatjuk magunkat.
Ewald ugyanúgy útra készen állt, hátán egy nagyobb batyu, hiszen kettejüknek pakolt.
– Sehol sem lesztek biztonságban.- mondta Kegan.- Egy óriási szökőár közelít Atlantisz felé. Az egész sziget el fog pusztulni.
– Miről beszélsz? Miféle szökőár?
– Velem kell tartanotok, ha életben akartok maradni.- Kegan magabiztosan beszélt.- az ajtóhoz lépett és kikukucskált, felmérve a terepet.- Elmentek.- suttogta és indulni készült.
Zhuang megragadta a karját.
– El fognak kapni és megölnek, nem lesz mindig szerencséd.
Kegan azonban tudta mit akar.
– A katakombák mélyén van egy szerkezet,- mondta.- ami képes megmenteni az embereket. Meg kell találnom Young-Namot, ő tudja, hogyan működik. A Vimana az egyetlen lehetőségünk. Velem kell tartanotok, ha életben akartok maradni.
– Mi az a Vimana?- Ewald még sohasem hallotta ezt a nevet.
– Az egy repülő hajó.- szólalt meg a kislány az apját okítva, zöld szemei csillogtak a tudástól.- A Nacaalok érkeztek vele erre a világra és alapították meg Atlantiszt. Illene tudnod.
– Ez csak legenda.- legyintett az apja.
– Nem, nem az.- mondta Rilla, mert ő már hitte.- A férfi, akit keresel az Ivor nevű tudós?
– Ő valójában Young-Nam és egy Nacaal.
– Mindannyian ott voltunk, a szemünk láttára tűnt el. Veled tartok.- biccentett a nő.
Kegan a többiekre tekintett.
– Elvezetlek benneteket a hajóhoz, a katakombákban biztonságban lesztek.
– Az olyan, akár egy labirintus.
– Ismerem az utat. Bízzatok bennem.
– Fegyverre van szükségünk.- Zhuang annak idején harcolt, azt gondolta soha többé nem lesz rá szüksége. A felesége miatt feladta mindazt, aki valaha volt. Miatta, de nem érte. Azóta megszerette és a valódi társa lett, a nő az életét jelentette. Azt mondták csak így maradhat. Egyedül Rilla ismerte a titkát és Egan, aki megöletett mindenkit, aki tudott róla. A szolgákat, a nemeseket.
Kegan az ajtót nyitotta és kikémlelt. Férfiak egy csoportja haladt el előttük, kezükben husángokkal, de ügyet sem vetettek rájuk. A fal mentén haladtak, szorosan egymás mögött a legnagyobb csendben, de ez sem volt elég. A Rend emberei tűntek fel. Arcukon a maszk, de a kezükből hiányzott a pusztító fegyver, helyette kard és tőr. Megbabonázva kezdtek feléjük futni, mintha csak szárnyaltak volna.
– Nem szoríthatnak sarokba.- mondta Zhuang és indult. Csak a lendületére számíthatott, mert a kezei üresek voltak. Ordítva rontott a közelítő katonára, felhevítve a tüzet, ami valaha belülről égette. Ismert minden egyes praktikát, hiszen annak idején ez a tudás jelentette neki az életben maradást. A kard pillanatok alatt került hozzá, vágott és szúrt, ettől kezdve övé volt az irányítás.
Kegan követte Zhuangot, ketten kettő ellen. A fiú is a lendületét használta. Lehajolt, kitérve a szúrás elől és átkarolva ellenfelét a földre rántotta azt. A tőr kihullott a férfi kezéből, de egy pillanatig sem érdekelte, a fiú felé kerekedett súlyával leszorítva őt és ütni kezdte. Az ökölcsapások elszédítették Kegant, képtelen volt védekezni.
A kislány sikoltott, mire a férfi egy pillanatra megállt és felé fordította a fejét végigmérve az apró teremtést, majd egyszer csak nagyot nyögött és a feje a porba hullt.
Zhuang lépett ki a test mögül.
– Rendben vagy?- a kezét nyújtotta.
Kegan felült és köpött egyet, majd megtörölte a száját.
– Köszönöm.- nyögte.
– Kvittek vagyunk.- állította talpra Zhuang.
Kegan a mozdulatlan testet bámulta, amit a kertész egyetlen vágással szabadított meg a fejétől. Hátrálni kezdett, arra gondolva, hogy őt is megszállta valamiféle szörnyeteg.
Zhuang megforgatta a kezében a kardot.
– Fogtam már jobb fegyvert is.- mondta.
Rilla szakította félbe, mintha csak azt akarná, hogy hallgasson.
– Indulnunk kellene.- mondta félrevonva a férjét.
– Nem megyünk sehová.- Ewald biccentett.
Katonák érkezek mindkét irányból és fogták közre őket. Zhuang eldobta a fegyvert, Ewald megszorította a lánya kezét.
Kegan indult volna.
– Túl sokan vannak.- állította meg Zhuang.
– Drágám.- Rilla aggódott.- Nem engedheted meg, hogy a király elé vezessenek.- súgta.
– Nem lesz gond.
A katonák a bevett taktika szerint dolgoztak, közre fogták őket és indultak. A palota felé, mégsem a palotába.
A tömlöc hideg falai között a mélybe tartottak. Kegan nem így tervezte, nem régen szabadult, ha bezárják őket, halálra vannak ítélve. Minden egyes lépéssel távolodott a vágyott szabadságtól, ahogyan Seangtól is. Az agya lázasan dolgozott, de a megoldás elmaradt. Az ajtó nyílt és egyesével lökték be őket a nyirkos sötétségbe. A halovány fény azonban nem várt meglepetéssel várta. Ez a meglepetés a nyakába borult és vékony karjaival ölelte őt, mintha ezer éve nem látta volna.
– Kegan!
A fiú magához szorította a lányt, majd az arcát simította és csókolta. Seang tekintete ragyogott. Kegan szeme, megszokva a sötétet, a lány mögé siklott. Gyilkos pillantás meredt rá lángolva. A tulajdonosa, ha lomhán is, de indult.
Zhuang a fiatal pár elé lépett és a Király lábai megroggyantak, mintha csak tartana a kertésztől. A tekintete szűkült, egyedül volt, az emberei most nem támogatták.
– Trahern.- nyögte, miközben a pillantása Seangra esett. Jól tudta a bűnét, ez volt a legnagyobb, amit elkövethetett.
A név körbejárt a falak között, eljutva mindenkihez. A tekintetek Zhuangra siklottak, egyetlen embert neveztek Trahernnek Atlantiszon. A név tiltott és a viselője halott. A király ölte meg.
– Fivérem…- Zhuangnak már nem volt mitől tartania, Egan birodalma megbukott, nem volt király, ahogyan jó ideje a testvére sem. Megkímélte ugyan az életét, de elvette tőle mindazt, ami valaha az övé volt. Seangra pillantott. A lányát és az anyját. A nő hozzáment, mert gyermeket várt és nem volt választása. Éveket volt távol. Visszatérhetett, de csak, mint szolga. Megszorította Rilla kezét.
Egan hátrált. A dolgok változtak, a hatalom, amivel eddig bírt, megbéklyózta fivérét. Némaságának jutalma, hogy láthatta a lányának felcseperedését. Nem hitte, hogy továbbra is hallgatni fog.
Seang a férfira meredt, aki mindig kerülte a tekintetét, ha találkoztak.
Tompa puffanás halott és az ajtó megremegett, majd egyszer csak nyílt.
– Young-Nam.