Tizenkét férfi, nyolc nő és három gyermek, mindössze ennyinek sikerült, Young-Nam végigtekintett az embereken. Az űrhajó lágyan ringott a sötétségben. A fények halványan égtek, de így is jól látta a megtört arcok fájdalmát. Csak néhányuknak adatott meg az a csekélyke boldogság, hogy megszoríthatták egy családtagjuk kezét, mert a legtöbben egyedül voltak. A szakács a kislányát ölelte, a hajlott hátú öregasszony az unokáját. Rilla kimerülten hajtotta a fejét Trahern vállára. Kegan pedig… A fiú nyitott szemmel meredt maga elé. Alig néhány napja még csak egy kölyöknek gondolta, de már cseppet sem volt az. Az új világ alapítója. Hitte, hogy képes lesz rá. Young-Nam visszafordult a műszerfalhoz.
– Hová megyünk?- Kilianus a fényeket bámulta. Egy olyan szerkezet belsejében voltak, ami repül, hangtalanul és lágyan, akár egy óriási madár. Hihetetlen és érthetetlen. A szerkezet fémből van, híján a szárnyaknak mégis könnyedén siklik a levegőben, dacolva a magassággal és a gravitációval. Erősen kapaszkodott a székébe minden egyes alkalommal, amikor az inogni kezdett alatta.
– Hogyan képes repülni?- érkezett a következő kérdés. Kilianus tudni akarta miként lehetséges.
Young-Nam mindeddig figyelmen kívül hagyta a férfit, azonban most mégis rátekintett, mert az ingének ujja piroslott. A vér édeskeserű illata az orrán keresztül az elméjéig hatolt, majd onnan a vágy végigfutott a testén, belülről hevítve azt. Az izmai megfeszültek a kimondatlan „nem” után, mégis elengedte a lehetőséget. Különösnek találta és nem értette.
– Megsérült.- mutatott Kilianus alkarjára.
– Semmiség.
Young-Nam számára nem volt az, sokkal inkább egy lehetőség, mert újból ki akarta próbálni.
– A víz nem tett jót neki. Megnézhetem?
Kilianus nem ellenkezett, hiszen a férfi egy Nacaal. Feltűrte az inge ujját.
Young-Nam a nem túl mély vágásra meredt. Az egyszer már gyógyult seb felszakadt és enyhén vérzett. Egy ember szempontjából valóban nem volt vészes. Érezte, hogy a teste újból megfeszül és az ujjai görcsössé válnak az erőfeszítéstől. Hinni akarta, hogy képes legyőzni a vágyat, de érezte a változást. Kegan lépett oda hozzá éppen olyan bátran, mint legutóbb, és szólította meg.
– Young-Nam.
Azonban Young-Nam arca már változott és a szemei vörösen izzottak. Kilianus csuklóját szorította, hegyes körmei a bőrébe mélyedtek és a férfi rátekintett. Hátrálni próbált a székben, mert nem értette. Young-Nam arca enyhe mosolyra húzódott miközben szabad kezének mutató ujját végighúzta a seben, mert arra készült, hogy megízlelje. Kegan azonban elkapta a karját. Young-Nam elengedte a férfit és visszafordult a pulthoz.
– Mi volt ez?- suttogta Kilianus, mert hang nem igen jött ki a torkán.
– Young-Nam.- szólította Kegan a tudóst, de az nem figyelt.
Young-Nam erősen gondolkodott. Valami megakadályozta, hogy a vérét vegye a férfinak, rá akart jönni az okára.
– Mi maga?- rejtette el Kilianus fedetlen karját a ruhája alá.
Young-Nam nem válaszolt. A békésen szunyókáló emberekre tekintett, majd Keganra. Ezóta már halottnak kellene lenniük, de a vérfürdő elmaradt.
– Vámpír vagyok.- mondta kisvártatva.
– Mi az a vámpír?
– Emberi vérrel táplálkozom.
Kilianus az első pillanatban azt gondolta csak viccel, senki sem táplálkozik emberi vérrel, majd félni kezdett, mert a tudósnak egy arcizma sem rezdült. A fiúra pillantott, aki egy bólintással megerősítette az elhangzott szavak igazát.
– Keresek egy szárazföldet, ahol biztonságban letelepedhettek.- Young-Nam információkat sepert félre egyetlen mozdulatával a világító tábláról. Olyan helyet akart, ami minden szempontból megfelel az újrakezdéshez. Olyat, ahol elég a nyersanyag, termékeny a föld és megfelelő mennyiségű a csapadék. Az elemzést többször is végigfuttatta, mígnem egyetlen egy maradt. Tökéletes nem volt ugyan, de az emberek munkája jobbá tudja tenni. A lehető leghamarabb el kell, hogy váljanak az útjaik, ha életben akarnak maradni.
Kilianus továbbra is némán ült. Emlékezett a cellája falain átszűrődő sikolyokra, ahogyan arra is, hogy a tudós ruhája véres volt, még ha köpeny, ami az övé, el is takarta.
– Hogyan?- kérdezte szaggatottan.- Hogyan képes emberi vért fogyasztani?
Young-Nam Kilianusra tekintett, majd megvillantotta kihegyesedet metszőfogait, miközben a férfi nyakára siklott a pillantása.- Elveszem és kész.
Kilianust a hideg rázta, amikor a képzelete lejátszotta a valószerűtlen jelenetet.
Young-Nam újból a kijelző felé fordult, hogy megadja a választott hely koordinátáit. Az élet tiszteletére tanították, most azonban játszadozott az életekkel, ahogyan ezzel a férfival is. Megváltozott és ez a változás senkinek sem jó, az emberekre nézve pedig kifejezetten veszélyes. Gondolataiban meghozta a döntést.
– A legjobb hely az újrakezdéshez.- mondta a monitorra mutatva, majd a gépet önvezérlésre állította és a keze a jobb oldali fal egyik piros gombjára siklott.
Kegan szédülni kezdett, majd a padlóra rogyott, Kilianus teste elernyedt a székben. A mély álom, ami elringatta őket, éppen csak annyi időre csukta le a Vimana utasainak a szemét, mint amennyire Young-Namnak szüksége volt.
Valami csiklandozta Kegan orrát. Gondolatban elhessegette, majd a keze is mozdult a valóságban és kinyitotta a szemét. Egy keskeny, fekete szempár nézett rá bambán, majd a nyelvét nyújtotta, hogy megnyalja. Kegan félretolta a kecskét, mire az futni kezdett. A fiú felpattant a rohanó állatot figyelve. Legutolsó emléke szerint még a Vimanán voltak, a lábai azonban most határozottan szárazföldet tapostak. A kissé hűs levegő a reggeli órák illatát hozta. A fák zöldellő lombjai a magasba nyúltak a dombon, ahol állt. Valaki a nevét mondta és ő összerezzent.
– Kegan… Hol vagyunk?
Seang volt az a szemeit dörzsölve. Hol vannak? Kegannak fogalma sem volt. Egy erdőben, egy dombon, de semmiképpen nem otthon. Ezek a fák teljesen mások, ahogyan az illatok is. Mindössze a rémülten elrohanó kecske volt hasonlatos ahhoz, amit már ezelőtt is látott. Maga mögé tekintett. A harmatos fűben emberek hevertek békésen szunyókálva, mindenki mellett egy-egy kisebb zsák.
– Hol van Young-Nam?- lépett Kilianushoz és rázta éberre a férfit.
Kilianus a szemét nyitotta. Hallotta a kérdést csak nem értette, ahogyan azt sem, hogy a nap fénye süt le rá. Felült és körbetekintett, majd a fiúra meredt.
– Mi történt?
– Hol van Young-Nam?
Kilianus megvakarta a fejét, miközben tett egy kört a tengelye körül, gondolkodnia kellett. Fogalma sem volt arról, hogy a tudós hol van, ahogyan azt sem tudta, hogy ők hol vannak. Amire emlékezett az a férfi utolsó szava volt.
– A legjobb hely az újrakezdéshez.- ismételte meg azokat.- Young-Nam elment.- Az emberekre tekintett egy gyors létszámot ellenőrizve. Senki sem hiányzott.
Trahern ébredt és keltette a feleségét. Éveket töltött távol az otthonától, majd tért vissza. Számára nem jelentett gondot az újrakezdés, sokkal inkább volt lehetőség.
A talajt markolta, és mint kertész, azonnal látta, hogy jobb nem is lehetne. Nem lesz egyszerű, de vannak elegen. A zsákok egyikéhez térdelt és kioldotta a száját. Apró köles volt benne, a következőben hajdina, majd kamut.
– Az étellel nem lesz gondunk.- mondta, csak megfelelő szerszámok kellenek.
Kegan és Kilianus követte a példáját.
– Itt vannak a szerszámok.- mondta Kilianus.- Young-Nam mindenről gondosodott.
– Segítség az új élethez.- Kegan körbetekintett.- Ébresszük fel az embereket.
A fogyatkozó hold gyenge fénye csillant a feketén, Young-Nam a parton állt és a távolba tekintett. Itt volt a vége. A Vimana lassan ereszkedett alá az óceán vizébe és ő elfordult, mert tudta, hogy sohasem lesz rá szüksége többé. Atlantisznak leáldozott, ahogyan a Nacaalok világának is. Az utolsó volt a földön a fajából és az első a vámpírok között. Nem akarta, hogy más is erre a sorsra jusson, ahogyan ölni sem akart. A lábai indultak egy olyan helyet keresve, ami neki is megfelelő, ahol elrejtőzhet az emberek elől és bevárhatja a véget. Véget kívánt vetni a létezésének, mert olyan, mint ő nem születhet másik. Agos nem tudja mit tett. Gyötörte a kínzó éhség mégis képes volt otthagyni az embereket, kényszerítve magát az emlékezésre. Mert ő nem szörnyeteg! A Vimana nem csupán egy hajó volt, hanem egy tároló is egyben, egy esetleges újrakezdéshez, mert a Nacaalok népe mindig felkészülten állt, ha menni kellett. Az a néhány ember szerencsés. Ott hagyta őket azon a helyen és a többi már az ő dolguk.
Young-Namot a lábai fáradhatatlanul vitték dombokon, hegyeken és erdőkön át, miközben az elméje folyamatosan küzdött, mert a teste követelt. Vért akart, emberi vért, de ahol járt egyetlen lélek sem volt. Hetek óta rótta az utakat elutasítva minden lehetőséget, de a testének kínzó ösztöne erősebbnek bizonyult, mint az elméje. Pillantása az erdő fáinak lombozata között megbújó kisállatra siklott. Az riadtan lesett vissza a delejező tekintetre és rohant volna, de a vadásza gyorsabb volt.
Young-Nam kéjes arccal dobta félre az élettelen, apró testet. Közel sem volt olyan jó, mint amit először kóstolt, de a célnak megfelelt, ahogyan a következő és az azt követő is. Tompult hallása kifinomultabbá vált, látása újból élessé. A fűszálak zizegtek, a bogarak motoszkáltak. Világossá vált előtte, hogy mindez elől el kell rejtőznie, csak így kerülheti el a vérontást. Azt gondolta képes lesz megállni, de az ösztöne győzött. Azt gondolta nem gyilkos, de valójában nagyon is az volt. Ahhoz, hogy létezhessen, el kell vennie más életét. Régi önmaga és a valóság keményen küzdött, azonban egyre nyilvánvalóbbá vált, ki a győztes. Megfeszített tempóban haladt, mert ahová tartott ott lennie kell egy barlangnak. Ez a barlang lesz az ő száműzetésének a színhelye. A hátán egy zsákot cipelt, ami a béklyóit rejtette. Egy gondolat volt csupán és börtöne bejáratánál termett. Szándékosan választotta ezt a helyet, mert távol van mindentől és számításai szerint távol is marad, akár évszázadokon át, az ember terjeszkedése elől. Ez az idő talán elég lesz ahhoz, hogy a teste az éhségtől az enyészetté váljon. Belépett a sötétbe és a zsákot a nyirkos földre dobta, ahogyan Kilianus köpenyét is. A barlang csendje megnyugtatta zakatoló elméjét. Hozott egy döntést, aminek a végrehajtásával nem késlekedhetett, mert minden perc számított. Addig kell megtennie, amíg még van hite. A hajlított kampót, ami a vastag lánchoz tartozott, a sziklába nyomta erejével, és körbetekerve testén a fémet, a falhoz béklyózta magát. Tudta, hogy mindez nem elég, ezért mielőtt szorosabbra fonta volna a láncot, egy kihegyezet karót döfött bénult szívébe. A teste görcsbe rándult, majd szabadulni akart, de ő erősebb volt és kényszerítette magát a mozdulatlanságra, mindaddig, amíg már elmúlt a küzdés vágya.
Young-Nam a földön feküdt, a teste elernyedt és a fájdalomtól égett. A tekintetében valami csillant. Apró volt és fényes, egy letűnt kor emléke, egy darabkája a Nacaalok kristályának. A köpeny rejthette idáig. Young-Nam már értette. Ennek köszönhette Kilianus az életét, ahogyan a többi ember is, mivel a köpenyt végig viselte. A tekintete rajta ragadt, mert a kristály emlékezette mindarra, ami valaha volt és hitet adott neki, hogy mozdulatlanságra kényszerített teste kitarthat mindaddig, amíg az enyészetté válik.