Egan dudorászva lépett fel a hajó tatjára. Sok volt a halott, ahogyan sok a nincstelen is és, mivel neki bőven van aranya, hamarjában talált embereket a munkára. Az úti cél ismeretlen, azonban tapasztalt hajósként tudta, hogy rá fog találni a Nacaal nélkül is.
A hajó orrából a tiszta kékséget bámulta, ami előtte hömpölygött, majd a távolba tekintett. Az égbolt összefolyt a tengerrel, mintha sohasem lenne vége. A vitorlákat a szél dagasztotta ezért gyorsan haladtak és ő egy pillanatra elfordult a látványtól a hajósinasokra tekintve. Olyat ígért nekik, amit nem fog betartani. A Nacaalok kristálypalotája számtalan kincset rejthet és eszében sem volt bárkivel is megosztani mindazt, ami ott várja. Tudatlanok és szegények, ennek így is kell maradnia, máskülönben hogyan is irányíthatná őket. Végigsétált a fedélzeten ahhoz a férfihez, aki a meglazult vitorla kifeszítésével bajlódott. Nem tűrte, ha valaki ügyetlen, csakis a rátermettek maradhatnak életben.
– Te ott!- szólította meg a legközelebbit, aki azonnal odafordult mélyen meghajolva, hiszen a király beszélt hozzá.- Dobd ki!
A fiatal, erőteljes férfi nem értette, bambán tekintett a királyra, majd az öregre. Az öreg keze megállt, a lábai megremegtek. A fiatal mozdulatlanná dermedt, a parancs felfoghatatlan volt számára.
– Bocsásson meg, uram.- hajtott fejet az ősz halánték.
Egan nem kért senkit kétszer, a hezitálást ugyan úgy gyűlölte.
– Dobjátok ki mindkettőt!- szólt a korlátnál állóknak.
Azok indultak, mert az életük volt a tét, azonban az egyikük megállt és a távolba mutatott.
– Szárazföld!- kiáltotta.
Egan maga mögé tekintett.
– Szerencsétek van.- lépett vissza a hajó orrába.
Kezét szemellenzőnek használva meredt a távolba. Valóban szárazföld volt, amolyan sziget féle, és közelebb érve egyre jobban hasonlított egy szigete, azért, mert az is volt.
– Udal szigete.- mondta ki halkan.- A Nacaalok birodalma.
Türelmetlenül dobolt a lábával, mint egy gyermek, arra várva mikor adhatja végre ki a parancsot.
– Engedjétek le a csónakokat!
Elsőként szállt be az egyikbe és kezdett evezni a part felé, majd gázolt végig a világoskék vízen. A lábai a fehér homokot taposták, miközben a sziget szíve felé igyekezett. Az egyetlen volt, aki nem látta azt a szépséget, ami elé tárult. A hajóslegények ámulattal bámulták a gyönyörű tájat és szívták be az üde levegőt. A zöld számtalan árnyalata és a kék égbolt csodálata megbabonázta a lelküket. Tátott szájjal és kerekre nyílt szemekkel álltak egy ideig a puha homokban, majd követték a királyukat a gazdagság reményében.
Egan a magasba tekintett, a távolban egy különös kör tündökölt. Kék volt, akár az égbolt és a mintázatát azonnal felismerte, hiszen egyszer látta már. Arra fordította a lépteit, mert ahol a jel van, ott van a Nacaalok temploma is.
Az eddigi földet kikövezett út váltotta fel, ami egy idő után kiszélesedett, majd elágazott több irányba is. Egan egyenesen haladt tovább, miközben egyetlen lélekkel sem találkozott. A Nacaalok valóban elhagyták ezt a szigetet, a tudós igazat mondott. Egy szökőkút mellett haladt el, aminek hűsítő vizében kissé felfrissítve magát néhány másodpercig az arcképét bámulta. Egy király nézett vissza rá, az egyetlen Király! Senkinek sem fogja engedni, hogy a helyét bitorolja. Trahern meg fog halni, ahogyan a lánya és a kölyök is, aki a gyermeket nemzette. A magzat talán maradhat, ha fiú, hiszen mégis csak egy királyi sarj. Felneveli, mintha a sajátja lenne, erős és könyörtelen férfit kovácsolva belőle, akitől mindenki retteg, aki majdan átveheti a helyét. Tetszett neki ez elgondolás ezért mosolyra húzódott a szája. Ellépett a kúttól és a magasba nyúló fák felé indult tovább, a templomnak mögöttük kell lennie. A kopasz törzsű óriások lombozata tányérként vetett árnyékot rá és az őt követő katonákra.
Egan többet várt, mert ami elé tárult semmivel sem volt különb, mint bármely más templom a városában. A többembernyi magas vaskos kapu engedett az erőnek és ő belépett. A márvány, amit taposott, fényesen csillogott, akár a tükör és a templom falai belülről ragyogtak, mint egy drágakő. Megérintette és most először csodálkozott, mert nem csak olyan volt mintha. Amit tapintott valódi gyémánt, akár a másik három, ami körülölelte a termet. Indult, mert a megérzése azt súgta, hogy ez csak a kezdet és beljebb még ennél is több vár rá. A magasba tekintett és a szikrázóan kék égbolt nézett vissza rá, mert a mennyezet, mint olyan nem létezett, akkor sem, ha kívülről látta. Tovább haladt egy hatalmas boltív alatt, majd jobbra kanyarodott. Egyetlen ablak sem volt, mégis a világosban jártak. A keskeny folyosón, ami a vágyott még több felé vitte, apró szemek tekintettek vissza rá. Nem értette mindez hogyan lehetséges. Nyitott tenyerét ráhelyezte az egyik gömbre, ami olyan volt, mintha egy kisebb golyót középen kettévágtak volna. A hőmérséklete a bőréhez hasonló, a fény benne lüktetett, mintha élne. Egan a szemöldökét ráncolta.
– Varázslat.
A katonák fegyvereinek csörömpölése megtörte az idilli csendet és Egan indult. Határozott léptei visszhangoztak az üres térben, de a terem, ahová a keskeny folyosó vezetett, megállásra késztette. Megtorpant, ahogyan mindenki más is mögötte, a gigantikus nagyságot látva. A termet körben óriási szobrok díszítették. A férfiak másai mindent tudó, átható tekintettel néztek le rá, szemmel tartva minden egyes lépését. Egan azonban nem zavartatta magát, mert hiányzott belőle a tisztelet érzése. A szobrok kőből vannak, nem árthatnak neki, ő viszont bármikor összezúzhatja őket. A karjait széttárva fordult körbe, majd indult a terem közepe felé a kristályhoz, ami egy emelvényen állt. Közelebb érve érezte, hogy a levegő egyre hidegebbé, már-már fagyossá válik. A kristály tiszta fénye az egekbe tört áthatolva a vastag falakon. Tenyerét az egyik ilyen fénycsóvába tartotta és egy betű rajzolódott ki rajta.
– Innen a jel.- suttogta.
Egan jól ismerte a drágaköveket és ilyet még sohasem látott. Megbabonázta a látvány, mert az értéke felbecsülhetetlen. Ha semmi mást nem talál a templomban, már ezért megérte. Újból széttárta a karjait, magába szívva a gazdagság illatát, majd a katonáira tekintett.
– Kutassátok át a helyet!- adta ki a parancsot.
Young-Nam a férfi felé fordult, akinek a sebét Trahern kötötte be. Azt mondta segíthet. Az ajánlat csábító, de nem fogadhatta el. Már tudta mit választ, nem akart vadállattá válni. Elfordult a katonától és a tömlöc másik végébe húzódott.
– Mi van a látomással? – kérdezte Kegan.- A szökőárral, amiről beszélt?
Young-Nam a földre csúszott.
– A népemből az egyetlen vagyok, aki mindig hitte, hogy van remény.- mondta.- Egyedül maradtam a hitemmel. Megátkoztak, egy olyan végtelen életre kárhoztatva, amit ha elfogadok, megfoszt minden méltóságomtól. Nem segíthetek nektek, bár az erőm meglenne hozzá. Nacaal vagyok, nem szörnyeteg.
– Lennie kell megoldásnak.- lépett közelebb Kegan.
– A megoldás az, ha távol maradtok tőlem.- tartotta maga elé a kezét Young-Nam.- A bolygótok életének hajnalán érkeztem ide a népemmel. Létrehoztunk egy világot, ahol a technológia a csúcson járt. Az orvostudomány nem ismert lehetetlent, mivel átadtuk minden tudásunkat. A civilizáció virágzott és százával jöttek a világegyetem minden részéből az intelligens lények, hogy tanuljanak.- a hangja lemondóvá vált.- Azonban sokan közülük egészen más céllal érkeztek.- körbetekintett a megtört arcokon, amit mondott abból valószínűleg semmit sem értettek.- Hatalmas háborúk dúltak a földön, többször is elpusztítva mindent. Volt, hogy évezredekig egyetlen hajtás sem serkent. A legutolsó nagy háború több száz tiszta gondolkodású embert sikerült megmenteni. Gyógyítókat, tudósokat, akiket Atlantisz királyaivá tettünk. Úgy döntöttünk nem hagyunk benneteket egyedül. Nekünk köszönhetitek minden egyes találmányotokat, azonban tökéletlenségeteknél fogva mindez nem volt elég. A tudósaitok démonokat hívtak erre a világra, számtalan ártatlan ember halálát előidézve. Most pedig egy hatalmas szökőár közeleg Atlantisz felé, hogy elpusztítson mindent, amit sikerült felépíteni. Úgy tűnik, sohasem tanultok.
Az emberek némán hallgatták Young-Nam csüggedt szavait.
– Nem hagyhat minket cserben.- szólt Kegan.
Young-Nam a fiúra tekintett.
– Amit a látomásomról meséltem nem volt teljes. A gyermek, akit a szíved alatt hordasz,- fordult Seanghoz- az új kultúra első királya lesz. Megmenekültök, de én nem tartok veletek.
– Nem akarom, hogy király legyen.- simította meg a hasát a lány.
– Jó tanítója lesz,- Young-Nam Trahernre tekintett.- és az apja is kiváló ember.
– Akkor segítsen kijutni innen, ha nem is tart velünk.- szólt újból a sarokból a katona.- Én elveszítettem mindent, a szemem láttára halt meg a családom. Ön, aki halhatatlan, nem foszthatja meg őket az élettől. Nem tökéletesek vagyunk, hanem emberek. Van mit tanulnunk és sokan a jót keresik. Egy apró élet van annak a lánynak a méhében. Szerettem a gyermekeimet, de nem voltam jó apa sem az életükben, sem a halálukban, és már soha többé nem láthatom őket.
– Ebben tévedsz, az idő csak illúzió. Az élet egy örök körforgás, valahol, valamikor még találkozni fogtok, akkor is, ha nem emlékeztek már kik is voltatok korábban.- Young-Nam minden idegszála a sebesült férfira kezdett figyelni.
– El tudom vezetni az embereket a Vimanához,- kapcsolódott be Kegan.- de ön az egyetlen, aki ismei a működését. Ha valóban úgy van, ahogy mondja, akkor segítenie kell!
– Nem tudod, mire kérsz.- Young-Nam ujjai görcsösen kapaszkodtak a kövekbe, mintha azok megvédenék. A vér édeskés illata átjárta a tüdejét eljutva az elméjéhez. Erős volt, hiszen bármit képes irányítani, de az ösztön, ami igyekezett a hatalmába keríteni, kezdte felülírni a józan ész szabályait.
– Biztosan emlékszik rám. Siridean vagyok, a Rend katonája, aki elhitte a csábító szavakat és az életére tört.
Young-Nam emlékezett, hiszen a hegek még ott voltak a testén, de a bosszú sohasem éltette, azonban a vér erőteljes illata egyre jobban vonzotta. Mélyeket lélegzett, hogy úrrá tudjon lenni a kínzó vágyon.
– Mindenképpen meghalok.- Siridean már döntött.- Túl sok vért veszítettem, a végtagjaim gyengék, jártányi erőm sincs. Ha már így kell lennie, legalább hadd segítsek.- elkezdte lecsavarni felső testéről az átázott kötést.
Young-Namot szinte mellbe vágta az intenzív illat. Az emberekre pillantott, mert nem hitte, hogy ezt bárki is túl fogja élni, majd a sebesült férfira ugrott és kihegyesedett metszőfogait a nyakának ütőerébe mélyesztette. Mohón kezdte szívni a vért miközben a karmai lefogták a ficánkoló testet. A férfi rángatózott a fájdalomtól, a szemei tágra meredtek, a lábai tehetetlenül rúgtak, mert futni akartak, azonban már nem volt visszaút egyiküknek sem. Young-Nam félrelökte a halott embert és oldalra tekintett. A hallása élessé vált a látása kitisztult, olyanná válva, mint még soha. Ütemes dobszólók kongattak zaklatott elméjében, arra kérve szerezze meg mindet. A tekintete megállapodott a legközelebbin, aki a legjobban félt és magával vitte. Sikolyának egyetlen harapással vetett véget és hajította a középkorú nőt a királyi palota udvarán a porba. Életerős férfiak fordultak az irányába és Young-Nam indult, engedve az égető vágynak. Először még nem érették és talán a második után sem. Meg fognak halni. Egytől-egyig. Mindenki. Hasztalan volt rátámadni, hasztalan volt rálőni. Az ütések leperegtek róla a golyók ütötte sebek azonnal gyógyultak. Azt gondolták legyőzhetik, de csak felbőszítették. Tombolva rohant végig az udvaron a vérét véve mindenkinek, akit csak talált.
Élvezte, hogy az ereje minden egyes perccel nagyobb. Többet akart, még többet. Tébolyult tekintete a negyvenes nőre siklott és már tudta, hogy hol talál többet. Egyetlen gondolatával ott termett.
Az emberek hátrálni kezdtek a tömlöcben, Kegan maga mögé tolta Seangot. A tudós tekintete vöröslött, ahogyan az álla is. Igazat mondott, megátkozták. Bármelyiküket választhatja és indult is. A foglyok sikoltva, egymást taposva húzódtak a legtávolabbi sarokba, mert elfutni nem tudtak. A kiválasztott teste a magasba emelkedett, majd elterült a köveken miután végeztek vele. A vérszívó a csoportosulást méregette. A lélegzet visszafojtott csendben hallotta mindegyikük heves szívverését és a lárma nem zavarta, nagyon is élvezte a ritmusát.
– Young-Nam.- lépett előre Kegan óvatosan, a férfi nevét mondva.
A tudós rátekintett, de nem azért, mert felismerte, sokkal inkább a következőt látta benne.
Kegan rettegett, de nem adta fel, nem halhat meg több ember.
– Young-Nam.- ismételte.- Ön egy Nacaal, nem szörnyeteg. Nem teheti ezt, nem ölheti meg ezeket az embereket.
A szörnyeteg nem mozdult. Kegan nem tudta, hogy a szavai állították meg, vagy csak még nem választott.
– Ön egy gyógyító, egy tudós, aki azért van itt, hogy segítsen.
Young-Nam hallotta a szavakat, de cseppet sem érdekelte. Választani készült és választott is. A szerencsések pánikszerűen tapadtak a falhoz, mintha az segítene, miközben a szerencsétlenül járt az utolsókat rúgta. Kegan tekintete találkozott a fenevadéval és tudta, hogy a következő ő lesz. Merészsége adott neki egy újabb esélyt.
– Azt ígérte segít!- kiáltotta túl a tömeget.
A vérszívó nem volt süket, hallotta volna, ha halkan szólnak is. A fiú felé fordította a fejét majd ruhájának ujjába törölte a száját, miközben engedte a halottat a földre hullani.
– Young-Nam!- Kegan mindkét karját megfeszítve állt ellen a rohamnak, de az ő ereje semmi volt a férfiéhoz képest. A tudós a falhoz támasztotta és a tekintete a tekintetébe mélyedt, mintha csak meg akarná babonázni őt. Kegan elfordította a fejét.
– Engedje el!- Seang érkezett és ütötte meg a fenevadat, mintha gyenge karjával bármit is elérhetne. Egy valami sikerült neki, egy pillanatra elterelni a figyelmét. A vérszívó egyik keze lendült és a lányt a falig seperte.
– Young-Nam!
A név erőteljesen dübörgött és a férfi szorítása valamelyest enyhült. Az áldozatára tekintett és a karmai annak húsába mélyedtek.
Trahern vált ki a tömegből és sietett Seang segítségére.
Young-Nam maga mögé tekintett. Kegan látta a szándékot és nem engedhette, Seangot nem. Belekapaszkodott a férfiba, hogy csak rá figyeljen, de az könnyedén lerázta magáról és, már csakis a lányt látva, indult. Kegan felpattant és futni kezdett, hogy kettejük közé kerüljön, de a vérszívó félreseperte, mint egy tollpihét, ahogyan Trahernt is a finomság mellől. Trahern nagyot nyögött, de az ütés fájdalma nem állította meg. Egész életében semmit sem tehetett a lányáért, most itt volt az ideje.
Seang a falnak lapult és a férfi eltorzult arcát bámulta, a félelem megbénította. Young-Nam letérdelt és egészen közel hajolt hozzá beszippantva bőrének illatát. A tekintete a lány nyakára siklott, majd onnan a hevesen emelkedő mellkasra és még lejjebb. Hegyes körmei a méhét érintették, majd egyszer csak eltűntek, olyanná válva, mint mindig is. Young-Nam a nyitott tenyerét bámulta.
Trahern lendült, de Kegan látta a változást.
– Ne!- kiáltotta a férfi elé állva.
Seang tekintete az ismert szempárral találkozott. Young-Nam nyitott tenyere a lány méhére simult, kis híján megölte a gyermeket és az anyját is. Lehajtotta a fejét. Elfogadta az ajánlatot és pontosan az történt, amire számított. Számtalan ember vérét fogyasztotta el és azzá vált, aminek szánták. Egy fenevaddá. A gyermek mesélt neki, ami megmagyarázott sok mindent. Már értette, hogy Azarel miért éppen őt akarta. A földre támaszkodott, mert tettének súlya óriási teherként nehezedett rá. Az emberek a sarokból figyeltek némán, attól tartva, hogy bármikor visszaváltozhat. Valóban. Bármikor. Meg kell tanulnia irányítani, mert ellenkező esetben senki sem lesz biztonságban.
– A gyermeked jól van.- mondta és felállt.
Az emberek továbbra sem moccantak, mert nem hittek a változásban, akkor sem, ha a két szemükkel látták. Young-Nam az ajtó felé indult és egyetlen mozdulatával kitépte azt a zárból, mert már tudta mit kell tennie. A katona, aki a rabokért felelt, a keskeny nyíláson át látott mindent. Remegő kézzel szegezte fegyverét a fenevadra, mire ő felvonta a szemöldökét és egyetlen mozdulatával eltörte a nyakát. Régen ezt nem élvezte volna, de most valahogy jól esett.
– Az idő sürget minket.- fordult Keganhoz.- A király a Nacaalok ősi templomába tart és arra készül, hogy megsemmisíti a központi kristályt, ami megvédi a világotokat. Meg kell őt állítanom.
Dörömbölés hallott, a szomszédos cella ajtaját ököllel ütötték.
– Van ott valaki?- hangzott a kérdés, majd csend következett a válaszra várva.
Kegan a halott katonához lépett, hogy a kulcscsomót, ami az oldalán fityeg, magához vegye, mert a hang ismerősen csengett. Young-Nam azonban megelőzte őt, az ajtó könnyedén engedett az erejének.
A férfi, aki dörömbölt egy kisfiút tartott a kezében, aki talán három éves lehetett.
– Kilianus.
Kilianus a tudósra tekintett, majd a fiúra.
– Kijutottál.- állapította meg.
A férfi mögött egy idős nő állt, a háta kissé görnyedt, az arca tele barázdákkal. A ruházata alapján a módosabbakhoz tartozhatott, mégis börtönbe zárták. Mögötte egy erősen kopaszodó középkorú férfi, fásult tekintettel.
– Kegan, vezesd el az embereket a Vimanához,- fordult el Young-Nam.- ott biztonságban lesznek.
– Veled tartok.- Kegan menni akart.
Seang belekarolt a fiúba, hogy maradjon, a tudós egy szörnyeteg, akár meg is ölheti.
Young-Nam végigmérte a fiút, a látomásában együtt voltak a Nacaalok templomában. Az embereknek el kell jutniuk a Vimanához és Kegan az egyetlen, aki tudja az utat.
Kegan úgy vélte segítenie kell a tudósnak.
– Kilianus velem volt.- mondta.- Ő is el tudja vezetni az embereket a Vimanához.
– Így van.- erősítette meg a Kilianus.
Young-Nam szemei résnyire szűkültek. Kilianus tekintete a férfin ragadt, a szempár delejezte őt, mintha a gondolataiban kutakodott volna. Akár képes is lehet rá, hiszen egy Nacaal, mégis ez a férfi egészen más, mint az a tudós, akire a fegyverét szegezte.
Young-Nam a Rend volt katonájához lépett és leoldotta a válláról a köpenyét.
– Erre szükségem lesz.- terítette magára, majd a karjában lévő gyermeket a kopaszodó férfi kezébe adta.- Amit mutatni fogok, azt másnak nem kell látnia.- érintette meg Kilianus vállát. A fiatal férfi elméjében fények villantak, a gondolatai megteltek képekkel és számokkal. Egy ismeretlen tárgyat látott, aminek a működéséről egy szempillantás alatt tanult meg mindent. A hirtelen jött tudás feszítette belülről, hiszen ez sokkal több volt, mint, amit egy ember egyszerre képes befogadni és értelmezni.
– Rakj rendet az elmédben,- mondta Young-Nam.- mert ettől függ az unokaöcséd élete.
Kilianus rátekintett. Nem mondta ki a gyermek, a Nacaal mégis tudta.
Young-Nam lehajolt a halott katonához és a tőrt, amit a csizmája szára rejtett Kegan kezébe nyomta.
– Erre szükséged lesz.- mondta, majd megfogta a fiút és lépett.
A fák zöldje rejtette őket. Young-Nam tudta mivel jár, mégis ki akarta próbálni, ezért a csuklya, ami eddig az arcát takarta a vállra csúszott. A lombokon átszűrődő fény perzselt, a bőre égett, akár ha tűzbe ért volna. Az átok így teljes, engedett a csábításnak, így többé nem járhat a fényben. Keganra tekintett, mert a fiú őt bámulta, majd a csuklyával elfedte izzó bőrét és indult.
– Katonák vannak mindenhol.- mondta.- Van egy hátsó bejárat, azon át észrevétlenek tudunk maradni.
Kegan a nadrágja hátuljába dugta a tőrt és követte a tudós nesztelen lépteit, aki a fák mentén megkerülte a templomot. Vele tartott, bár nem igen hitte, hogy bármiben is a segítségére lehetne. Amivé vált nem emberi, egy olyan lény, aki mások vérén él. A szigeten senki sincs biztonságban.
– Sajnálom.- mondta.
A férfi felé fordult. Az eddig sötétbarna tekintet fekete volt, mint az éjszaka és a fehér körülötte tisztán csillogott.
– Hiba volt azt kérnem, hogy segítsen. Figyelmeztetett. Figyelmen kívül kellett volna hagynia, amikor az életemért könyörögtem.
– Meg kell akadályoznunk, hogy a király őrültséget tegyen, és ehhez szükségem van rád.- Young-Nam mintha meg sem hallotta volna a szavakat. Szándékosan nem beszélt a látomásáról. Magával hozta Kegant, és gondoskodni fog róla, hogy nem essen bántódása.
A hátsó ajtó alacsony volt és belépve Young-Nam megállt egy pillanatra tiszteletét fejezve ki a hely szellemének. Hűvös levegő simogatta a bőrüket, miközben a keskeny folyosón haladtak. Young-Nam hallott mindent hangot, érezte a verejték illatát. Meg tudta mondani mennyien vannak és azt is, hogy pontosan merre. Vadász volt és az ember a préda. A katonák feléjük tartottak.
– Nem ölheti meg őket.- suttogta Kegan.
– Nem is fogom. Egyelőre.- tartotta fel a kezét Young-Nam elérve a nagyterem bejáratát.- Tedd te is ezt.- kérte a fiút.
Egan elfordult a zsoldostól, aki mellett állt és az irányukba tekintett, a meglepetés kiült az arcára.
Kegan, némi tiltakozást színlelve, engedte, hogy belekaroljanak és a terem közepére kísérjék az érkező katonák. Young-Nam semmi mást nem akart, mint az örökségüket megvédeni. Egant látva tudta, hogy a férfi nem fog hezitálni, ahogyan ő sem, ha arra kerül a sor. A király gyönyörködő tekintettel lépett el a kristály mellől és magabiztosan nézett le rájuk az emelvényről. A helyében ő is az lenne, mert fogalma sincs mivel áll szemben. Young-Nam már tudta. Egy olyan lénnyé vált, aki képes olvasni a gondolatokban és a tekintetével manipulálni azt. Akinek harangszóként kongat az elméjében a szív lüktető zaja, arra késztetve, hogy állítsa meg az éltető motort, hogy végre csend legyen. Olyan valaki, akit a vér áramlása hevít belülről, mert az íze jó és kívánja minden egyes cseppjét. A látása élesebb bárminél, ahogyan a szaglása is. Young-Nam együtt lélegzett a környezetével magába szívva minden információt, mintha csak eggyé kívánna válni vele. A királyt bámulta, a lüktető pulzusát, ahogyan nyakának ütőere emelkedik a szívének a ritmusára.
Egant zavarta az átható tekintet, a tudósnak a szeme sem rebbent a csuklya alatt, meredten bámult rá, mintha valamire készülne. Nem hitte, hogy bármire is képes lenne, hiszen mindössze ketten vannak, a tekintete mégis másról próbálta meggyőzni.
Young-Nam félrehúzta a száját, a két katona erősen fogta őt. Egyetlen mozdulatába kerülne csupán, de várt, mert még nem volt itt az ideje.
– A templomotok mostantól az enyém.- mondta Egan.- Mindössze ketten vagytok a többtucat emberem ellen. Bátor, de egyben balga dolog is volt ide jönnötök. Gondolom ugyan az történt, mint az akasztás reggelén. Képes vagy teleportálni. Mit ér a tudásod, ha úgy is meg fogsz halni, ahogyan a barátod is. A fiút én ölöm meg.- A király indult.
Kegan a tudósra pillantott, mert cseppet sem tetszett neki az, ami történhet.
Young-Nam tekintete a jobbján állóra siklott, ő az első, bár a különbség csak aprócska lesz a két katona halála között. Előbújtak a körmei és a keze lendült a férfi mellkasán át, egészen a szívéig, megmarkolva a dübörgő motort addig szorítva, amíg az fel nem adta. A férfi holtan rogyott a márványra, ahogyan a másik is, akinek annyi ideje sem maradt, hogy felfogja mi is történt a társával.
Akik Kegant fogták a gyilkos tudós ellen indultak és a fiú keze a háta mögé siklott, mert a király már előtte állt. A tekintete szikrázott a gyűlölettől és a megvetés gunyora torzította az arcát. Kegan a tőrt markolta.
Egan kezében a kard lendült és a fiú hátrált, majd megbotlott és a földre zuhant. A penge szikrázva csengett a füle mellett, mert Egan lesújtott.
Katonák érkeztek tucatnyian és Young-Nam indult, mert indultak ők is. A harapása halálos volt és egyetlen hang nélkül történt. Mély levegőt vett a sokadik után, hogy úrrá legyen az erős vágyon. A fiú a földön csúszva hátrált a király kardja elől, a kezében a tőr, a tekintete elszánt. Kegan a falig csúszott, majd feltolta magát.
– Halj már meg!- A király zihálva ordított a sokadik elhibázott ütés után.
Kegan a király mögé került és a férfi fordult, majd a gyomrára meredt. Kegan hátrált, a kezei remegtek. Leszúrta a királyt. A férfi gyűlölete sugárzott, miközben vér buggyant ki a száján, olyan volt, mintha nem értette volna. A kardját markolta és lépett, hogy megtorolja az arcátlanságot, mert senki sem támadhat a Királyra.
Óriási robaj töltötte be a termet. A zsoldos, aki a kristály mögött állt, megtette azt, amit néhány perccel ezelőtt a király kért. A kardját emelte és lesújtott a csillogó csodára. A kristály engedett az erőnek és apró szilánkok formájában robban darabokra.
– Te kis féreg!- ordította a király.
Kegan bénultan állt a roham előtt. Young-Nam a tébolyult férfi elé lépett és a falhoz lökte a támadót.
– A kristályod megsemmisült.- nyögte Egan.- Mit fogsz most tenni?- először tekintett körbe. Az emberei halottak voltak.- Megölsz engem is?
Young-Nam a királyhoz lépett, a szemei vörösen izzottak, a körmei a férfi karjaiba mélyedtek, megbénítva az áldozatát. Nem kívánta a vérét, ahhoz túl józan volt, de életben sem fogja hagyni. A fogai villantak és látta a rettenetet, mert a király most először félt. Egan holtan rogyott össze, mert a nyakát szegte. Young-Nam arca emberivé vált, a körmei visszahúzódtak, megtette, amit a király várt tőle. Ősei imbolygó kőszobraira tekintett, miközben ellépett a halott uralkodó mellől és megragadta a még mindig kábult Kegant. A kristályt nem sikerült megóvni, a világ meg fog változni.
Kegan eszmélt, a környezet már egészen más volt, a királyi palota központi tornyában voltak. Madarak éles rikácsolása visszhangzott az élénkülő szélben és a fiú a távolba meredt. Az égboltot komor felhők borították, összegyűlve, mintha készülne valami. Villámok fénye cikázott célpontot keresve. A falak remegni kezdtek és a távolban a fák meghajoltak, mert ami közeledett a földre kényszerítette őket. Kegan mozdulatlanná dermedt. Emberek rohantak sikoltva, egymást a porba taposva. A tenger tébolyodott hullámai óriásira nőve, tajtékozva taroltak le mindent, ami csak az útjukba került.
– Mennünk kell!- mondta Young-Nam.
– Meg kell mentenünk az embereket! Ajtót kell nyitnunk nekik!- Kegan futni kezdett, hogy segíthessen, de megtorpant a lépcsők tetején. A felerősödött szél csapkodó vízcseppek formájában hozta el az áradat pusztító erejének vészjelző fuvallatát. Az ajtó lent nyitva volt és a hullámok betörtek a palotába. Az emberek fuldokolva kapálóztak, amikor a megvadult víz megemelte a testüket és könnyűszerrel cibálta magával őket. Egy férfi kapaszkodott bele a lépcsők korlátjába és Kegan a kezét nyújtotta. Young-Nam nem kért újból, megragadta a fiút és a férfival együtt eltűntek a falakat csapdosó hullámok elől.
Kegan bokáig gázolt a vízben. A katakombákban jártak, pontosan ott, ahol lehetőségek keresztezték egymást. A kimenekített férfi riadtan bámult a tudósra, a kifejezéstelen szempár elárulta, hogy találkoztak már. Young-Nam tekintete a férfi kezére siklott, akinek számtalan halál terhelte a lelkét.
– Hol vagyunk?- a férfi hangja akadozott, mintha csak tudná, hogy lehullt a lepel.
Young-Nam lódított rajta egyet.
– Kövesd a fiút!
Kegant a lábai először automatikusan vitték, de a hideg víz felébresztette és a gondolatai a helyére kerültek. El kell jutniuk a Vimanához! A keskeny folyosón már térdig gázoltak a vízben. Gyorsította a lépteit, mert az idő ellenük dolgozott. A lefelé vezető út felgyorsította a beáramló víz sebességét, olykor megemelve a lábaikat. A falakból áradó fény vibrálva játszott a látásukkal, elvakítva őket.
– Hamarosan ott vagyunk.- mondta Kegan, szavaival megerősítve a hitét, amikor is a betóduló folyam ereje magával sodorta. Prüszkölve próbált levegőhöz jutni, mert a víz alá került és nem tudott úszni, de egy kéz megragadta a felszínre emelte.
Trahern látta a fiút, ahogyan azt is, hogy nem tud úszni, ezért azonnal érte lépett. Kegan köhögve tekintett körbe, majd a karokra, amik átölelték a nyakát. Seang állt a Vimana nyitott ajtaja előtt és szorította magához, mintha ezer éve nem találkoztak volna már.
– Gyere.- húzta maga után egy pallón keresztül.
Young-Nam felkapaszkodott és a szerkezet belső falán megnyomott egy fekete gombot, mire a palló, ami az ajtó volt, emelkedni kezdett. Kegan elengedte Seang kezét, mert minden lélek számított és valaki még hiányzott.
Az emelkedő ajtó szélébe kapaszkodott és a karját nyújtotta. A víz magassága már a Vimana padlójáig ért.
– Jöjjön!
A férfi, akit idáig hoztak elfogadta a segítő jobbot. A fiú szeme az alkaron végigfutó sebhelyre siklott, amit látott már, majd a férfi bocsánatkérő tekintetére. A király hóhéra. Egyetlen pillanatra enyhült csupán a szorítása, mert rájött, hogy mindez már nem számít. Egy új világ, egy új esély. Besegítette a férfit és az ajtó csukódott. A megmentett férfi zilálva vetette meg a hátát és tekintett a fiúra. Kegan biccentett, ami annyit jelentett, hogy nála biztonságban van a titka.
A Vimana hatalmas robajjal csapódott a falnak. Young-Nam Kilianushoz sietett, aki a tucatnyi pislákoló gomb előtt állt, gondterhelt arccal próbálva felidézni mindazt, amit a tudós mutatott neki. Young-Nam maga mellé ültette és az ujjai sebesen kezdtek járni. A víz felfele emelte a hajót a mesterséges barlang tetejéhez nyomva. A mennyezet kinyílt és a gép teste beleremegett a lezúduló víz tömegébe. Young-Nam láthatatlan gombokat nyomkodott egy világító táblán, amin számok és írásjelek voltak. Kilianus elbűvölve nézte, mert mindig is érdekelte a tudomány.
– Meg fogunk fulladni.- suttogta egy gyenge női hang.- majd hirtelen csend lett.
A Vimana belsejét fény árasztotta el. A gép kiemelkedett a vízből és lebegett. Az emberek összebújtak a félelemtől, amikor a Vimana repülni kezdett.