Az életével játszott, mert ő csak egy egyszerű ember volt, akik követték katonák. Egyszerű ugyan, de férfi, és akit meg kellett védenie az a várandós felesége. Futni kezdett és, mivel fizikai munkát végzett, az izmai könnyedén engedelmeskedtek a hajsza iramának. Eleinte nem sietett túlzottan, mert akkor a három fegyveres lemarat volna és ő ezt nem akarta. Az asszonya élete volt a tét. Látniuk kell, merre megy, hogy gond nélkül követhessék és, hogy a felesége elmenekülhessen az így nyert időben. Futott a fákat kerülgetve, már sokkal gyorsabban és egyre magasabbra, miközben csodáért imádkozott. Egy olyan csodáért, ami eltűnteti a katonákat, akik az életére törtek. Az ura szemet vetett a feleségére.
A fegyverek csörömpölése és a katonák hangja halványabbá vált a szürkületben. A lemenő nap sugarai kezdték elvenni a fényt az erdő lombjaitól. A sötét akár kedvezhetett is volna, de a terület, ahová a lábai vitték cseppet sem volt ismerős. Még sohasem járt a hegynek ezen a részén. Kusza ágak sértették fel szabad alkarját és arcát, de nem törődött a vérrel és a fájdalommal, mert mindez csekélyke volt ahhoz képest, ami a katonák kezei között várna rá. Tenyerével sziklát tapintott és egy üreget, ahol elbújhat. Tétován lépett be a tejes sötétségbe. Szapora lélegzete mély sóhajokként hallott, szinte visszhangzott. A fal mellett beljebb sétált a nyirkos köveket érintve. Egy valamiben biztos volt, mégpedig, hogy egy barlang az, ahová a lábai hozták. Nem érzett légmozgást, így a bejárat a kijárat is egyben. Ha katonák rátalálnak a nyílásra, akkor nincs kiút, csapdába csalta saját magát. A levegő minden egyes lépéssel érezhetően hidegebbé vált, de már nem volt idő visszakozni. Hangokat hallott, majd hirtelen csend lett, csak a szívének zakatolása dübörgött a mellkasában. Mozdulatlanná dermedt azt gondolva így nem fognak bejönni, de a katonáknak volt még valamije, ami neki nem. A fáklyák a barlang bejáratában megvilágították a mögöttük állók elszánt ábrázatát.
Artemon megrettent. Életben akart maradni, vissza akart térni az asszonyához, hiszen csak nemrég házasodtak össze. A bejáratot bámulva határozottan lépett el a faltól a sötétség felé, arra számítva, hogy mégsem jönnek be, azonban a lába megakadt valamiben és az óvatlansága kibillentette az egyensúlyából. Zuhanni kezdett kezeit maga elé tartva, hogy tompítsa az esést, de a katonák nem voltak süketek, a fény, ami eddig kint volt, belépett az üregbe. Fáklyák melege hevítette a levegőt.
Artemon azt gondolta a sziklákon fekszik, de valami moccant és a halvány fényben egy szempár tekintett rá anélkül, hogy pislantott volna. Rémülten kiáltott fel és hátrált négykézláb egyenesen az egyik katona lábának ütközve. A fegyveres megragadta és talpra állította a remegő férfit. Artemon a mozdulni látszó alakot bámulta meredten, miközben a karját emelte ujjával rámutatva, de a katonák nem törődtek vele. Egyikük kemény ökle újból a földre kényszerítette, mire ő estében szájon csókolta az ébredőt. Akármi is volt az, a vérét akarta. Már sikoltva hátrált és a katonák megint csak talpra állították, de az újabb ütés elmaradt.
Lánc csörrent.
Az, aki a sziklához láncolta magát, eddig egyetlen dologra vágyott csupán. Aludni akart, de az ösztöne felülírta elméje döntését, arra sarkallva, hogy engedelmeskedjen. Keskenyre nyílt szája szegletét vágy kezdte bizsergetni, de amit kapott csupán annyira volt elegendő, hogy a tudata ébredjen. Szikkadt nyelve mozdult, hogy megízlelhesse az élet forrását. A leheletnyi finomság sebesen rohant végig a testén a lábujja hegyéig, majd vissza.
Young-Nam tekintete tágra nyílt. Sötétbarna, riadt szempár tekintett vissza rá, majd távolodott el. Vér illata járta át a tüdejét elmesélve, hogy van még több is. Nyitva volt ugyan a szeme, de semmivel sem látott többet, mint a halandók. Pihenő testének minden porcikája mozdulni akart, újból élni, de a földhöz volt szegezve.
Akarta a változást, akarta az életet!
Néhány pillanat múlva ugyan az a tekintet meredt rá teljes súlyával éledező testére zuhanva. Young-Nam ajka a férfiéra tapadt, hogy elvegye mindazt, ami a nyílt sebből szivárog. Csekélyke volt ugyan, de ahhoz elég, hogy a karjai mozduljanak és képes legyen felülni. A csontjai recsegtek ropogtak, mintha ezer éve nem mozogtak volna. Meglehet, hogy valóban ezer éve. Lomhán tekintett körbe. Embereket látott. Nem lett volna szabad ide jönniük és neki nem lett volna szabad felébrednie, bár meg kell hagyni kellemes érzés. Kellemesek voltak az illatok is és csábító a lehetőség, hogy mindaz, ami elé tárult az övé lehet. A látása élesedett és már csakis egy pontra figyelt, ahogyan a füle is egyetlen hangra. Az előtte álló ember szívének erőteljes zakatolására.
A láncok egyelőre azonban visszatartották.
Artemon a katona mögé került.
Egy öregember ült a hideg köveken, akinek szürke haja kopaszodó koponyáján már alig néhány szálnyi, arca foltos és beeset, megfakult, rongyos öltözete alatt a teste csontig aszott, mozduló ujjai hosszúak és véznák. Az öregember derekát vastag lánc ölelte körbe, rabságra ítélve a megtört testet. Ezen az elhagyatott helyen halálra volt ítélve.
Az egyik katona az öreghez lépett, de ami számára végzetes hiba volt az Young-Namnak egy kihagyhatatlan lehetőség. A fáklya fénye hevítette az arcát és az élet reménye az érzékeit.
A férfi megrugdosta a lábával, de neki ez még nem volt elég, egészen közel kell csalnia. Nyöszörögni kezdett, mintha mondani akarna valamit, és az ütés hatására imbolyogni, ami a férfit arra késztette, hogy lehajoljon hozzá. Young-Nam ujjai áldozata karjára siklottak és a fáklya a földre zuhant, pislákolva égve tovább. A száját nyitotta és a fogai a verejtékező nyak bőrén át a pumpáló ütőérig hatoltak. Az első korty mámora elszédítette és egy pillanatra megállt, átadva magát az élvezetnek. A körmei kihegyesedtek és áldozata karjának egészen a csontjáig hatoltak. Senki sem veheti el tőle! Mohón szívta magába a vért, majd lökte félre, mert voltak mások is és mindet ki akarta próbálni. Kitépte béklyóját a sziklából és felállt, rájuk emelve a tekintetét. Egyikük kardot rántott, mire Young-Nam félrebiccentette a fejét.
– Meg fogunk halni.- suttogta Artemon elhalló hangon, futnia kellett volna, de a félelem megbénította. A férfi változott, a tekintete élénkült, az ábrázata már kevésbé volt ráncos és aszott.
A katona, aki előtte állt lerázta magáról a baljós szavakat és társa gyilkosa felé indult, de annak a szeme sem rebbent. Young-Nam a támadójához fordult és a fogai villantak. Szaporán szívta magába az éltető nedűt, majd egyszer csak félrelökte, még ha nem is végzett és a harmadikhoz lépett, mert vétek lett volna elengedni. A férfi szabadulni próbált, de Young-Nam már döntött, szüksége volt minden csepp vérére ahhoz, hogy újból fiatal lehessen.
Minden egyes cseppre.
Ami a földre hullt nem volt más, mint egy üres porhüvely.
Artemon hátrált, majd kiérve a barlangból, futni kezdett. A lábai sebesen vitték a sötétben. Újból az életéért futott, de ez most egészen más volt, mert akármennyire is igyekezett nem hitte, hogy sikerülni fog. Bármi is az a barlangban, el fogja kapni őt és meghal, mint a katonák. Eddig azt gondolta nincs félelmetesebb a fegyvereiknél, de rá kellett jönnie, hogy igen is van. Egy erős szorítás állította meg, hosszú ujjak markolták a nyakát. A barlang lakója állt előtte. Artemon lélegzete elakadt, a szíve tovább pumpálta a vért a testében fel s alá. Zihálva és köhögve rogyott a földre, amikor a fenevad elengedte.
Nem akart meghalni, feltérdelt és az ujjait összekulcsolta.
– Könyörüljön rajtam, nem halhatok meg. – suttogta erőtlen hangon.- Életben kell maradnom.
A férfi lehajolt hozzá. Artemon rettegve emelte rá a tekintetét. Aki előtte térdelt fiatalabb volt, mint ő. A haja fekete és dús, a szemei kissé vágottak, a homloka egyenes, tekintetének fehérje igéző. Felső ajkai és orrcimpája remegett, amikor a levegőt vette. Szája szegletén a katonák vérének csíkja. Egy vadász, ő pedig a préda.
Young-Nam figyelte a férfit. Nem kellett volna, hogy érdekelje a könyörgés, mégis eljutott a tudatáig és az irányítás visszakerült az elméjéhez, akkor is, ha nem igazán értette a férfi szavait.
– Mondj egy okot.
Artemon a férfira pillantott, az elhangzott szavak idegenek voltak, mégis mintha tudta volna, mit akar, a remény sugara újból szóra bírta.
– A feleségem várandós.- suttogta a lehullott faleveleknek.
Young-Nam mutatóujjával megemelte a lehajtott fejet és a kétségbeesett szempárba mélyedt. Tanulni akart, érteni a nyelvet és ez volt a legjobb módja. Egyszerű földműves, igen nehéz élettel, a munka acélossá tette a testét és szikárrá. Kedve lett volna megkóstolni, de a szavait megértve egy emlék megakadályozta ebben. „ Nem is olyan régen” valaki ugyan így könyörgött neki.
Egy emlék és valami más. Mi haszna életben hagyni, ha úgyis a halál vár rá? Felállt és a tekintete áthatolva a fák között a hegy lábánál húzódó városra esett. Amit látott merőben eltért eddigi életétől. Egy óriásira nőtt település tele élettel. Mélyet szippantott a levegőből és engedte, hogy az idegen illatok átjárják tüdejének minden egyes zugát. A teste lúdbőrzött a vágytól. Elfordult a látványtól és felemelte a remegő férfit. Ennek az embernek szerencséje van, ahogyan a feleségének is.
Artemon lélegzete elakadt, mert az imént még az erdőben voltak és mindössze egy szempillantás alatt már a barlang falai között. Minden egyes másodperc az életében ajándékká vált számára. Újra meg akart próbálni könyörögni, hiszen az asszonya várt rá, amikor valami a földre teperte. A katona támadt rá, akinek halottnak kellene lennie. A villanó fogsor vicsorogva próbált közelebb kerülni hozzá és Artemon minden izma megfeszült, miközben védekezett. A katona olyanná vált, mint az a bestia, aki megharapta őt, és most a vérére pályázott.
Young-Nam megragadta a támadót és a falhoz szorította. A katona küzdött, de aki létrehozta hatalmasabb volt.
– Nem bánthatod őt.- mondta, majd elengedte, hogy a másik jelentkezővel is foglalkozhasson.
Azért hagyta őket életben, hogy szolgálják, azonban voltak szabályok. Az embert, aki életre hívta őt, nem érinthették, ahogyan ő sem ölhette meg, mert kiváltságossá vált. A férfi és a családja az egyetlen, aki védelmet élvez ebben a színes világban. A két katona fejet hajtva térdelt előtte, ezért Young-Nam megérintette mindkettőjük vállát.- Vadászhattok, de ő legyen az első.- mondta, mire a becstelen feljebbvalójuk képe jelent meg a térdelők fejében, és az után egy másik.- Ezt a nőt nem bánthatjátok.- a barlang bejárata felé mutatott.- Most menjetek, azonban egy óra múlva vissza kell térnetek.
A két férfi egyszerre kezdett futni, mintha versenyeznének melyikük lesz az első, aki zsákmányt ejthet. Valóban versenyeztek, az éhség nagy úr.
Artemon remegve tápászkodott fel, a város messze volt ugyan, de aki előtte áll bizonyította, hogy az idő számára semmit sem jelent.
– Mi vagy te?- kérdezte a falba kapaszkodva, mintha az bármitől is megóvhatná. Eddig szeretett volna menni ő is, de már nem vágyott az erdőbe.
Young-Nam nem válaszolt azonnal. Mi is ő? Valaha Nacaal volt, de már nem több egy vadállatnál, akit a puszta létezés vezérel. A szenvedélye és az élete a pulzáló, lüktető finomság, ami most is hívogatta és, aminek ellen kellett állnia, mert nem tehette.
– Vámpír vagyok.- mondta.- Az emberek vére a táplálékom.- vörösen izzó tekintete a férfi nyakára siklott csak, hogy tudja.
– Mit tettél azokkal a katonákkal?
– Olyanná váltak, mint én.- lépett közelebb beszippantva mélyen az ember illatát. Kimondhatatlanul vonzotta, bár tudta, hogy semmit sem fog tenni.
Artemon a férfit figyelte és egy halvány reménysugár gyúlt a lelkében, bármikor megölhette volna, de még mindig életben van. Nevezhetné csodának is, bár nem éppen ilyenre vágyott, amikor az istenéhez imádkozott.
– Engedj el, kérlek.- kulcsolta össze az ujjait.- Tudnom kell, hogy a feleségem jól van e. Senkinek sem fogom elárulni, hogy mi történt ebben a barlangban.
– Mi a neved?
– Artemon vagyok.
Young-Nam végigmérte a férfit.
Artemont a hideg rázta a delejező tekintettől, pillantása a mellette heverő aszott testre siklott. Nem akart arra a sorsra jutni, nem akart ennek a vadállatnak a tápláléka lenni, ezért mindent meg kell tennie. Mindent, amivel ráveheti, hogy elengedje, de úgy tűnt nincs szüksége további szavakra.
– Elmehetsz.- biccentett Young-Nam a kijárata felé.- Nem kell félned, nem bánthatnak, ahogyan a feleségedet sem. Megtiltottam nekik.
Artemon mélyen hajlongva, remegve lépett ki a barlangból.
– Köszönöm, Uram.- rebegte.
Futni akart, de a lábai nem engedelmeskedtek. Szédült és émelygett. A felesége járt a fejében és a két ragadozó, akik a város felé vették az irányt. Ő is arra indult, mert haza akart érni. Haza. Minél hamarabb. A lábai egyre gyorsabban léptek, addig-addig, amíg már futva szelték a hegyről lefelé vezető utat. A bestia elengedte, mégsem hitte, hogy szabad lenne. A szíve szaporán kalapált és az agya lázasan dolgozott, hogy megérthesse mindazt, ami történik, majd egyszer csak megtorpant. A katona, aki nemrégen még ember volt, előtte állt. A tekintete mágnesként tapadt rá, reagálva minden egyes rezdülésére. Artemon a kiutat kereste. A bestia a fejét forgatta, majd a következő pillanatban a földre hullott.
Young-Nam a legapróbb neszeket is észlelte, ami az előző életében fontos volt már kicsit sem számított, egészen más dolgok foglalkoztatták. Mélyeket lélegzett, mert mindenről tudni akart, mindenről, ami körülötte zajlik. Hallotta Artemon izgatott szuszogását, ahogyan a másikét is, és csupán egyetlen gondolatába került…
Az újdonsült ragadozó lopva tekintett rá, azonban Young-Nam nem hunyhatott szemet, amit adott azt ugyan olyan könnyen el is vehette. A szörnyeteg tiltakozott, de minden mozdulata hasztalannak bizonyult, mindaddig halandó volt, amíg emberi vér nem érintette az ajkát. Young-Nam engedte a földre rogyni az üres porhüvelyt, majd lángoló tekintete Artemonra siklott, biztosítva arról, hogy vele sem lesz ez másként, ha elfelejti az adott szavát. Artemon a nyakán érezte a jéghideg leheletet, majd egy pillanatra a férfi fogainak a hegyét.
– Egyetlen szót sem szólhatsz.- suttogta a szörnyeteg
Artemon hátrálni kezdett, majd megbotolva gurulni. Eszében sem volt beszélni. Élni akart!
Young-Nam nem törődött vele, a magasban a hold fényét bámulta, látta minden egyes kráterét. Vakító volt, de ő a fényben akart járni, élvezni a nap sugarát és a megoldás a barlang a falai között vár rá. Indult hát, de nem sietett, lassított léptekkel haladt, miközben magába szívta az erdő illatát és vele együtt annak történetét is. Valaha tudós volt, ezért nem csak érzett, de értett is mindent. Minden, ami élt, mesélt, csak ő volt halott, a mellkasában a szíve évezredek óta nem moccant már. A szépség, ami körülölelte, meg sem érintette, a végtagjai hidegek, a lelke üres.
Akinek egy órányi időt adott, csatlakozott hozzá, a tekintete olyanná vált, mint az övé. Az örök élet átka, hogy elvegye másét. Kétlépésnyire követte elfogadva, hogy csak a második lehet a sorban.
Young-Nam belépett a barlangba és a tekintete a talajt pásztázta. Amit keresett apró darabkája volt előző életének és egyben a jövő reménye is.