Fázott, majd melege volt és újból fázott, a gyomra kavargott. Az erejéből csak annyira futotta, hogy résnyire nyissa a szemét, nem értette miért ennyire gyenge. Növények illatát érezte és mintha fákat látott volna a sötétben. Igen, fák törzsei voltak, amik erősen kapaszkodtak a talajba. Ő nem kapaszkodott, a karjai himbálózva csüngtek lefelé, valaki a vállán cipelte. Az egész nem stimmelt, az erdő, és az, hogy van teste. Látni akarta, de képtelen volt nagyra nyitni a szemét. Ahonnan jött ott nem volt semmi csak a gondolatai, de amik most a fejében kavarogtak egészen mások voltak. Embereket látott, férfiakat, nőket és egy gyereket, egy barna hajú fiút élénk tekintettel. Hirtelen hűvösebb lett, élvezte, hogy újból él. Bárkié is volt ez a test, már az övé és nem veheti el senki. Azarel megtartotta a szavát. Hideg kőre fektették és továbbra is tehetetlen volt, egyetlen izma sem engedelmeskedett, ezen kívül valaki mintha még lett volna mellette.
Ismeretlen, mégis ismerős nyelven csengtek a szavak valamivel távolabb. Tudta, hogy nincs más dolga csak várni.
Artemont szinte felőrölte a tehetetlen várakozás, a kába, rosszéletű ember, akit idecsalt, ott hevert mellette. A lelkiismeretével viaskodott, de amint eszébe jutott a családja tudta, hogy nincs más választása. A fenevad védelme alatt állnak mindaddig, amíg megteszi, amit kér. A figyelme egy pillanatra sem lankadhatott, mert az újdonsült vérszívó tekintete úgy csüngött rajta, mint gyermeké a legédesebb cukorkán. Még úgy sem, ha a másik, akit, mint megtudta, valaha Mariusnak hívtak, féken tartotta az éhezőt. A fenevad visszatért, de nem egyedül érkezett. Artemon tekintete rémültté vált.
– Ezek a császár gyermekei.- azonnal felismerte őket.
– Már nem.
Artemon nem értette csak azt, hogy valami baj van, félretéve a félelmét a fenevad elé állt.
– Mit tettél velük?
Young-Nam végigmérte az idős embert.
– Ne legyél olyan biztos abban, hogy nem foglak bántani.- mondta, majd Mariushoz fordult.- Vidd el őt enni.- intett a másik felé.- Szükségetek lesz az erőtökre.
Marius biccentett.
Young-Nam a gyerekeket figyelte, mozdulatlanul feküdtek egymás mellett. Azt már tudta, hogy Arion halott, mert aki benne él az Saran, de Klétus… Tudni akarta mi van vele. Ha Inharra is itt van, fel fogja ismerni, a fiú tekintete árulkodni fog, hiszen a szem a lélek tükre. A mellkasuk egyenletesen emelkedett, mintha csak aludnának.
Artemon a fenevadat bámulta, a ruhája csupa vér, ahogyan az arca is. Rossz érzése támadt.
– Megölte őket.- a hangja halk volt, miközben a fiúkra tekintett.
– Nem én.- fordult el Young-Nam.
Artemon a gyerekekhez indult, amikor látta, hogy azok lélegeznek, de Young-Nam maga felé fordította és a tekintete a tekintetébe mélyedt. Artemon gondolatai megteltek mindenféle teendővel, a keze egy erszénnyel, és a lábai indultak, hogy elvégezze a feladatokat. A városba kellet mennie, de akármennyire is szeretett volna a családjával lenni, képtelen volt az utasításoknak ellent mondani.
A kaput nem őrizte senki és az emberek az utcán voltak. Éppen csak hajnalodott, a tiszta égboltot bámulták és suttogva beszéltek. Artemon egyetlen szavukkal sem törődött, megbűvölten indult az üzletsorok felé, amik még zárva voltak, a reggelt várták. Neki is meg kellett várni, megállt hát az egyik épület falánál és egészen addig nem mozdult, amíg a nap már teljesen fel nem jött. Zsák került a vállára, majd a zsákba párnák, takarók és étel, a kezébe fáklya. Testének minden egyes porcikája megfeszült, de nem a teher súlya alatt, hanem mert továbbra sem volt képes a saját akarata szerint cselekedni, ehelyett görnyedt háttal a hegyre kaptatott fel, egyre távolabb kerülve a várostól.
Marius a bejárat előtt állt, mellette a másik. Az újszülött tekintete nyugodt volt, úgy tűnt jól lakott. Artemon elhaladt mellettük és a barlangba lépett, de mintha egészen máshová tévedt volna. Egy pillanatra még maga mögé is tekintett, hogy valóban jó helyen jár e. Letette a fáklyát és a zsákot, majd pakolni kezdett, mert az elméjében már létezett az a kép, ami most elé tárult és az is, amit a fenevad elvárt tőle.
A barlang a fáklyák fényének köszönhetően sokkal tágasabb lett, és a kőágyra, ami az egyik új dolog volt, párnák kerültek, A vérszívó berendezkedik. A barlang végében a sziklából kivájt rácsok mögött ott feküdt a két fiú. A fenevad elmélyülten állt a cella előtt.
A császár fiai a csupasz kövön hevertek.
Artemon képtelen volt szó nélkül hagyni:
– Ők a császár gyerekei. Polidor értük fog jönni!- Reszketett a félelemtől. Az erőszakos császár, bármennyire is hanyag apa, ezt nem fogja engedni.
A fenevad tekintete villant és Artemon fejet hajtva hátrált. Young-Nam a fiúkra pillantott. Már nem voltak a császár gyerekei, az egyikük Saran. A kisebbik? Meglehet, hogy Inharra lapul a testben, és az egykori tudós elég rafinált ahhoz, hogy elrejtse kilétét. Magához fog térni, ez teljesen biztos, ezért kellenek a rácsok. Ott akart lenni az első pillanatnál.
Elfordult ezért nem láthatta, hogy Klétus ujjai enyhén megremegnek, majd ökölbe szorulnak.
Már el is felejtette milyen is az, amikor mindene lúdbőrzik, Inharra mozdulni akart, de a test, amit kapott nem engedelmeskedett, hiszen nem ismerte őt. A hideg a nyirkos földből áramlott és járta át tetőtől talpig minden egye porcikáját. Jelentéktelennek érezte magát, miközben próbálta kinyitni a szemét, hogy szétnézhessen és láthassa azt, mivé vált. Tudós volt és az egykori tudás még mindig ott van az elméjében, ahogyan számtalan új dolog is, amit a rabság alatt tanult. Egyenletesen lélegzett, miközben a testére irányította minden figyelmét, a mellkasa hamar megtelt. Gyermek lenne? Tovább figyelt az ujjaira koncentrálva, ha sikerül megmozdítania őket, azonnal tudni fogja. Minden olyan nagynak tűnt a teste pedig aprónak. Az ujjai moccantak és ökölbe szorultak. Valóban gyermek. Nem számított, mert elégedett volt, hiszen újból „ember” lehetett. Azarel megtanította életben maradni. Vajon létezik még Atlantisz, vagy ez egy egészen más hely? Hideg volt, mintha egy börtön kövén feküdne. Sikerült az oldalára fordulnia, de a szemei még mindig csak résnyire nyíltak. Halvány fény derengett, a sötétben rácsokat látott, azon túl csupasz lábszárakat. Tovább vezette a tekintetét a férfin, akinek az öltözete fura volt, mivel egy rongyot dobtak át a vállán.
– Magához tért.- Artemon megkönnyebbült, hogy Klétus jól van.
Inharra láthatatlanul a homlokát ráncolta, nem értette a nyelvet. Kik lehetnek? Valaki állt a különös figura mellett. Az idegen arcról a tekintete a másik vállára siklott, aki sokkal magasabb volt. A férfi elindult felé és Inharra tekintete magától tágult, a dominanciája sugárzott, miközben a rácsokhoz suhant és leguggolt hozzá.
– Nem kellene itt lenned.- mondta.
Inharra tekintete a férfira meredt, aki oldalra biccentette a fejét. Ismerte az elhangzott szavakat, hiszen ezt a nyelvet beszélte, amit ő is. Ivor. A szűk tekintet átható volt és tanulmányozta őt, mintha csak tudná, hogy odabent bujkál. Igyekezett a tudatát a Nacaal tudós elől elrejteni. De hogyan is lenne képes látni? Inharra elbizonytalanodott, mert aki előtte guggolt az már nem a tudós, hanem valami más. Fekete haja hátra volt simítva egyenes homlokából és egészen a válláig ért, a tekintete izzott. Közelebb hajolt a rácshoz és neki nyugodtnak kellett maradnia, miközben a gyermek emlékeiből képek villantak be egy férfiról, aki a semmiből jelent meg és egyetlen mozdulatával végzett két másikkal, akik őrült módján vicsorogtak, mintha megvesztek volna. A gyermek félt mindhármuktól, de Inharra nem ijedt meg, sokkal inkább kíváncsi lett, úgy döntött tovább színlel. A hátára feküdt és átfordult a bal oldalára. A másik oldalon egy fiú feküdt, barna haja volt és a világos tekintetével őt nézte.
– Tudja…- suttogta némán.
Inharra egyetlen szót sem szólt, aki vele szemben feküdt az Saran. Mindkettőjüknek sikerült. Megkönnyebbülés.
Saran lehunyta a szemét. A testet, amit kapott, kimerültség gyötört, a folyamatos vívódás szinte felemésztette. Saran látta azt, amit Inharra valószínűleg még nem tud. A fiú, akit valaha Arionnak hívtak rájött, hogy Ivor a múltban ki volt, látta gyilkolni, az emberek vérét szívni. Farkasszemet néztek és a Nacaal tekintete vörösen izzott, mert meg akarta ölni őt is, de „barátok lettek”. A képek eleinte összevissza cikáztak az elméjében és csak nehezen sikerült értelmeznie. Látott egy medált is, ami pontosan úgy nézett ki, mint a márványra mázolt átokjegy. Sajnálta, hogy éppen egy gyermeknek kellett lennie és hálás is volt a tudásért, amit tőle kapott. Inharra a végtelennek tűnő idő alatt semmit sem változott, mindig is ő volt a józanabb, ahogyan most is. Lehunyta a szemét, hogy nem keljen beszélnie és valószínűleg Inharra is ezt tette, mert csend volt.
Young-Nam felállt és a kőágyra heveredett, jól ismerte Inharrát és már egy pillanatig sem gondolta, hogy nem ő lenne.
– Hozd nekem ide Ariont!- utasította Artemont.
A férfi tétován lépett a zárhoz, amit csak kívülről lehetett nyitni és ment be a cellába, hogy megkerülve a gyerekeket, teljesítse a parancsot. Arion meg sem moccant, a karjai erőtlenül csüngtek a teste mellett a feje hátrahanyatlott miközben felemelte. Nehezen indultak a lábai, mert nem akarta, hogy bármi baja is essen a fiúnak.
– Tedd ide mellém és zárd be a rácsot.
Young-Nam a fiúra tekintett, majd megérintette, a teste meleg volt, nem erre számított. A szökött lelkek már nem voltak emberek, ahogyan démonok sem, ez valami más. Érezte a szív lüktetését. Anélkül laknak a testben, hogy az meghalt volna. Saran egy gyenge pont, Inharra beszélni fog, ha látja, hogy a testvére veszélyben van. A fiúhoz hajolt és a fülébe suttogott:
– Csak egy dolgot kell tudnotok, innen nincs menekvés, Saran.
Saran szemei tágra nyíltak, a vérszívó hideg lehelete az arcát érintette, a fekete szemek az övébe mélyedtek. Elhitte, Ivor már a múlté, ez a férfi már nem ugyan az, hideg, mint a jég, halott mégis úgy jár és kel, mintha élő lenne. Tudja, hogy ő Saran, hiszen elárulta neki, ahogyan azt is tudja, hogy Inharra van a másik fiú testében. Feleslegesen színlel. A testet nem ők választották, csak a véletlen folytán alakult úgy, hogy most is testvérek. Felült és körbetekintett. A különös helye teteje elveszet a sötétben. A falak egyenetlenek, a levegő hűs, akár egy barlangban. Pont, mint egy barlangban, mert ez egy barlang. Oldalról fény áramlott be, ott lehet a kijárat az ismeretlen világba, még ha innen nem is látja, mert ez nem Atlantisz. A fiú emlékei meséltek ugyan, de csak egy gyermek volt. Több ezer év telt el. Saran pontosan emlékezett hogyan halt meg, de arra nem, hogy miért. Azarel démoni testével egyszerűen birtokba vette az övét. Fájdalmas volt és kínzó, ilyen lehetett a gyermeknek is. A következő kép, hogy a földön fekszik, a teste erőtlen és remeg az éles fájdalomtól. Szólni szeretne, de az ajkai ugyancsak remegnek és egyetlen hangot sem képes mondani. Hassal lefelé fekszik, arca a hideg márványon és a légzése nehézkes. Elhomályosult tekintetével látta, ahogy a vére beszínez mindent és tudta, hogy már nincs visszaút. Egy legyőzhetetlen erő kezdte magához vonzani beszippantva őt a végtelen űrbe. Évezredek a sötétségben, ahol a sejtelmes suttogásokon kívül semmit sem volt. A hangok duruzsoltak folyamatosan a bosszút tervezve, de ő csak nyugalmat akart, ahogyan most is. Bármivé is vált Ivor, ő nem kívánt az útjába állni, mindössze csak élni szeretne az új lehetőséggel, de Inharra az más. Az öccse beengedte a duruzsoló hangokat és teljesen a magáévá tette azokat. A bukott angyal serege bosszúra szomjazik és Inharra hatalomvágya egyezik a démonéval. Meg fogja találni a módját, hogy Azarel is eljöjjön erre a világra. Ő azonban egészen másra vágyott, újból ember lehetett és ez neki elég. Van karja és lába, érezi a fáklyák melegét, a levegő mozgását. Felállt, mert ki akarta próbálni és, miközben lépett egyet, láthatatlan mosoly ült az arcára. Ivor azt mondja nincs menekvés. Nem akart elmenekülni. Hová is menne? A Nacaalra tekintett, aki szemének egyetlen rebbenése nélkül bámult rá, majd a beáramló fény felé fordította a fejét.
Young-Nam már most hallotta mindazt, amit más nem, intett Mariusnak és a fiatal férfi beljebb lépett a társával.
Saran a két férfi tekintetében ugyan azt a fényt látta, mint Ivornak, tehát többen is vannak.
– Vidd őt vissza a cellába!- szólt Young-Nam Artemonnak, és Artemon indult, mert érezte, hogy valami történik.
– Sajnálom, de most vissza kell mennie.- suttogta miközben óvatosan terelgette maga előtt az engedelmes gyermeket.
Saran elméje gyorsan tisztult, Már értette az eddig idegen szavakat. A férfi tisztelettel fordult felé. Vajon ki lehetett ez a gyermek?
– Mi a neved?- lépett az újdonsült ragadozóhoz Young-Nam.
– Renzo.
Renzo tekintete élénk volt és érdeklődő, egészen rövid idő alatt kiválóan alkalmazkodott az új életéhez.
Young-Nam Mariussal kisétált a fényre és, amikor Renzo melléjük állt megérintette a medált a nyakában. Ő hozta létre őket, tehát képesek voltak mindarra, amire ő is, a napfény nem bántotta egyikük bőrét sem.
– Hallod őket?- mutatott Young-Nam a hegy lába felé.
Renzo szemei izgatottan cikáztak ide-oda, azt orrcimpája mocorgott, a pupillája tágult. Nem csak hallott a hangoskodó embereket, de látta is.
– Aki túl közel merészkedik, az a tiéd.- mondta Young-Nam, majd intett Mariusnak is, hogy menjen ő is. A férfi örömmel tette.
A császár meghalt és gyermekei eltűntek. Egyetlen lélek sem látta, mégis szárnyra kapott a szóbeszéd, miszerint csakis a hegyen lakó szörnyeteg lehet a vétkes. Young-Nam visszasétált a barlangba és a párnákkal bélelt ágyra heveredett. A szóbeszéd igaz, mivel valóban ő hozta el ezeket a testeket. Csak így tudta nevezni, mivel egyikük sem az, aki volt. Tekintete a fiúkra siklott, akik egymással szemben feküdtek, majd Mariusra, aki hozott valakit.
A férfi arca fekete volt, ahogyan a haja is, a tekintete fehérlett. Félelmében egy dalt dudorászott, vastag ajkai remegtek. Young-Nam felismerte a dallamot. Nem lehetett tudni, hogy a kíváncsisága vagy a kényszer hozta erre, de nem kellett volna ide jönnie.
– A cellában kellett volna maradnod.- mondta, miközben megragadta az ajándékot.
A férfi felsikoltott és a gyerekek a börtönükben moccantak. Inharra a hátára fordult, miközben élesre állította a fülét. A néma csendben fájdalmas nyögéseket hallott, úgy gondolta érti, mi történik, de nem nézhette meg, mert Saran nem engedte. Erősen szorította a szemét, miközben gyötörte a kíváncsiság. Azt gondolta lemarad valami fontosról, de semmi olyan nem történt, amit később nem láthatott volna. Teltek a napok és étel is érkezett a rácsokon keresztül nekik, ahogyan a vérszívónak is, mert Ivor vérrel táplálkozott. A tudat rémisztő és inspiráló is volt egyben, Inharra minél többször látta, annál inkább tetszett neki. A földön feküdt és a napokat számolta, miközben az akarata egyre csak csendesedett. Nem erre számított. A fiú, aki mellette pihen, a bátyja. Még emlékezett hajdani nevére, de kimondani már nem tudta, minden olyan távolinak és idegennek tűnt, mintha csak egy álom lenne. A mostani neve különösen csengett és nem is igen szerette, pedig az az ember a női ruhában, a rácsokon túl, folyamatosan így szólította.
Klétus.
Az oldalán feküdve a tekintete elmerengett a fáklyák fényén. Az esélyeit latolgatta, majd a hátára fordult és lehunyta a szemét. Miközben terveket szövögetett a légzése lassult és a teste a kemény kőhöz préselődött. Kábultság lett úrrá rajta.
– Inharra…
Valaki egykori nevén szólította, álmában egy férfi arca jelent meg. A sziluettje halvány, mégis jól látta, hogy már nem fiatal. Kinyitotta a szemét és a kép eltűnt.
Úgy vélte csak illúzió, ezért újból lehunyta és a hang tovább beszélt hozzá.