Inharra továbbra is a kőhalom mögött térdelt maga mellett tartva Sarant. Ivor elment ugyan, de ők nem voltak szabadok, Renzo vissza fog jönni. El kell tűnniük ebből a városból, és bármilyen nehéz is lesz, végig kell járni azt az utat, ami elvezeti őket abba a világba, ahol az emberek már nem félnek a szörnyektől. Tetszett neki ez a mondat. Saranra tekintett.
– Menjünk.- állt fel.
– Renzo vissza fog jönni és, ha nem talál minket, akkor halottak leszünk.
– Akkor is halottak leszünk, ha maradunk.- Inharra egy pillanattal sem akart tovább maradni.
Saran tudta, hogy igaza van. Menniük kell. Felállt és követte az öccsét.
Inharra gondolatai cikáztak, olyan helyet kell találniuk, ahol biztosan nem keresik őket. Lopva léptek az éj sötétjében, akár egy árnyék, a házak falai mentén. Óvatosan és észrevétlen, figyelve minden egyes neszre, minden egyes rezdülésre. Katonák sétáltak el a főutcán, amin átakartak vágni, mert Inharranak már volt egy terve. Megvárják a menet végét, átkelnek a túloldalra és bekopognak a sikátor végén a vakemberhez, aki jól ismeri a test gazdáját. Megragadta a bátyja kezét és indult, azonban Saran nem mozdult, mintha a falhoz szegezték volna. Renzo tekintett le rájuk, mellette Artemon. A vérszívó magabiztosan mosolygott.
Renzonak eszében sem volt bántani a kölyköket, csak a kíváncsiság hozta. Jól tudta kik ők, a császár gyerekei. Vagy mégsem? Egyre jobban érdekelte, hogy miért olyan fontosak. Odahajolt az idősebbhez és elsimította a szeméből a hullámos haját. A kék tekintet ártatlanságot színlelt, de ő nem hitt neki. Valóban gyermek lenne? Elengedte és egy váratlan mozdulattal a másik fiúhoz fordult. Gyengébbnek tűnt és kevésbé elszántnak. Néhány villanás átjutott neki, de amit látott teljesen ismeretlen volt, semmihez sem hasonlított. Renzo felegyenesedett és az öregre tekintett.
– Atlantisz.- suttogta. Nem számított műveltnek, de az elsüllyedt földrészről még ő is hallott. A legenda létezett. Riadalmat pillantott meg a fiatalabb fiú szemében a kimondott szó hallatán, ezért még többet akart tudni. Újból megragadt a karját és letérdelt, maga elé húzva. A fiú heves lélegzete égette jéghideg arcát, de a pulzusának erőteljes lüktetése most egy cseppet sem érdekelte. Újabb képeket akart és kapott is néhányat.
– Nacaal.- állt fel, elengedve a fiút.- Tudós volt valaha.
Artemon a fiúkat bámulta. Egy tudós. Ezek szerint valóban nem volt mindig szörnyeteg. Az egyetlen, aki megvédhette volna, de már nem tehet semmit, túl késő, hogy visszatáncoljon Renzo bűvköréből. Artemon továbbra is a fiúkat nézte. A császár fiai halottak, ahogyan a nagyúr is mondta.
„Már nem a császár gyerekei”
Egy régi világ lakói.
Kik lehettek és miért akarja annyira őket?
Artemon most először látta az idősebb fiú tekintetében a különös fényt. Rafinált és számító. Egy olyan lélek lakik az egykori Arion testében, aki a céljaiért bármire képes, egy pillanatig sem kellett volna hinnie neki. Apa volt és a gyermekének a hiánya megtévesztette, mert a fiú képes volt szánalmat kelteni, kihasználva ezt az emberi gyengeséget. A nagyúr meglehet, hogy semmi rosszat nem tett.
– Kik vagytok?!- kérdezte
Renzo meglepetten tekintett választottjára.
– A tudósból hogyan lett szörnyeteg?- Artemon választ várt a két gyerektől.
Inharra szája groteszk mosolyra húzódott.
– Bízott az emberekben és ez a büntetése. A népe magára hagyta.- suttogta, miközben Artemonra tekintett, mert ő már látta azt, amit a bátyja valószínűleg még nem.- Te is egy lázadó vagy.- fordult Renzohoz.- Egy saját falkát akarsz.
Renzo tekintete szűkült az éles szavak hallatán, a kölyök egyre kevésbé volt szimpatikus.
– Csak, hogy tudd,- folytatta Inharra.- van valamim, ami értékesebb, mint gondolnád.- mondta, majd kiáltozni kezdett, miközben hátrált, magával húzva Sarant:- Katonák! Arion vagyok, a császár fia!
A léptek, amiről Renzo úgy vélte, hogy csak ő hallja, megtorpantak.
– Arion vagyok, és velem van Klétus is!
Renzo a csalafinta kölyköt nézte, valóban van valamije, ami neki nincs. Akár el is vehetné, de nem akart törpéket a falkájába. Szerette a kihívásokat és a kölyök játszott vele. Artemonra tekintett, itt az ideje a változásnak. Elfordult a szökevényektől és megragadva a cinkosukat a macskaköves út közepére sétált.
A katonák közeledtek és neki minden egyes lépésük hevítette a vérét, de most csak szemlélő lesz. A főszerep Artemoné.
Kétélű, rövid kard lendült felé, miközben a „bátor” férfi a pajzsa mögé bújt.
– Kik vagytok?- tekintete a gyerekek után kutatott.
A másik három sem lustálkodott, egykettőre közrefogták őket, felvéve ugyan azt a pozíciót, amit a társuk.
– Ó…- támasztotta meg mutatóujjával az állát Renzo.- én egy vámpír vagyok.- mosolyodott el. Megragadta a mellette álló embert és a fogait a nyakába mélyesztette, majd elégedetten törölte meg a száját.
Artemon a földre esett, a teste rángatózott a kockaköveken. A katonák köre tágult egy pillanatra leengedve a fegyvereiket. Renzo türelmesen várt, nem ez volt a megfelelő pillanat.
Artemon felült, majd felállt.
Hanem ez.
Elvette a kardot és szúrt. A katona vére végigfolyt a vérten és Artemonnak nem volt ideje gondolkodni, a férfira ugrott, hogy csillapítsa a vágyát.
– Most már ő is.- suttogta a többieknek, akiket a rémület további hátrálásra késztetett, de nem futamodhattak meg, mert az szégyen lenne.
– A futás nem szégyen,- mondta Renzo, mintha ismerné a gondolataikat.- ám most teljesen haszontalan.
Artemon mohón táplálkozott, amint végzett elengedve az üres porhüvelyt és a másodikhoz lépett.
– Egyet hagyj nekem is…
Inharra nem épen így képzelte, de a figyelem már nem rájuk szegeződött. Nem szalaszthatták el a lehetőséget, ezért azonnal indulniuk kellett. Továbbra is a vakember otthona volt a cél, mert az egyetlen, ahol biztonságban lehetnek. Saran egy darabig követte, majd lefejtette magáról az öccse kezét és megállt.
– Nem bújhatunk el.- mondta.
– Csak a véletlen műve, hogy Renzo megtalált.- érvelt Inharra.
– Ivor megváltozott, nem játszhatsz vele, sem azokkal, akik olyanok, mint ő.
– Mi ugyanolyan különlegesek vagyunk. Azarel megtanította, hogyan élhetünk örökké. Miénk a világ, bátyám. Ivornak nincs hatalma felettünk, ezt neked is tudnod kell.
Saran értette. Képesek voltak visszajönni erre a világra Azarel tanítása által. Azt a tudást adta át, amire Inharra mindig is vágyott. A végtelen élet. Egyelőre nehéz volt elképzelni, hogy akár igaz is lehet. Az öccse magabiztos volt most is, mint mindig, olyasmiben hitt, amit ő egyelőre képtelen látni.
– Ivor nem fog csak úgy lemondani rólunk, azonnal tudta, hogy mi vagyunk azok. Nem lehet elrejtőzni előle.
– Meglehet, hogy nehéz, de nem lehetetlen. Renzo elfogja vonni a figyelmét. Lázadó, mint mi, és falkát gyűjt
Sarannak nem tetszett ez a szó, a vadállatok szoktak falkába tömörülni. Renzo egy vérszívó, aki eldöntötte, hogy a saját útját járja.
– Nem maradhatunk ebben a városban, öcsém.- folytatta.
– Meg fogom találni a megoldást.- indult Inharra.
Saran pedig követte, egészen a város végéig. Egy alacsony ház bejárata előtt álltak és Inharra megzörgette az ajtót. Az ökle sürgetően hatott, aki odabent volt mozdult.
– Ki van odakint?
– Arion vagyok.- suttogta Inharra.
Csend. A hang tulajdonosa gondolkodhatott.
– Arion vagyok, Fabian. Velem van az öcsém is, Klétus.
Az ajtó résnyire nyílt, majd egy reszketeg kéz nyúlt ki, és tapogatta meg a fiú arcát és haját.
Inharra engedte, hogy az öreg ujjai végigjárják az orrát, a szemét, az állát.
Fabian kitárta az ajtót és behúzta őket, majd fejet hajtott.
– A barátod vagyok, Fabian.
– Önök a császár fiai.
– Az apánk meghalt. A birodalmat már más irányítja. El kell rejtőznünk, Fabian. Csak egy két éjszakáról lenne szó.
Fabian gondolkodott és Inharra engedte neki, miközben felidézte az egykori Arion emlékeit. A fiú szívesen töltötte itt az időt. A férfi egészen sokáig csak egy fiúnak tartotta, aki segít neki vizet hordani és színesebbé teszi a napjait. Mígnem egy napon elszólta magát és az öreg, aki eddig semmit sem sejtett, a porba hullt előtte.
– Szerény hajlékom nem biztos, hogy megfelelő, uram.
– Tökéletes, kedves Fabian.
Az öregember arca mosolyra húzódott.
Saran nem emlékezett erre a helyre, valószínűleg sohasem járt itt. Az apró tűzhely kellemes melege jó érzéssel töltötte el. A férfi nem volt már fiatal, az arca tele barázdákkal, a teste vékony, akár egy nádszál. Tisztelettudóan állt az asztal mellett a félhomályban.
– Jöjjenek és üljenek le.- mutatott a kopott székekre.- Ettek már?
– Egy ideje nem.- Inharra nem tétovázott, ahogyan Arion sem tette soha, és Saran követte.
Fabian indult, hogy kerítsen valami élelmet, de Inharra gyorsabb volt.
– Majd én.- mondta.
Saran az öccsét figyelte, jól tudta, hogy ez csak egy színjáték és az öregre tekintve szánalmat érzett. Becsapják a gyanútlan férfit.
Lassan ettek, annak ellenére, hogy éhség gyötörte mindkettőjüket. Fabian világtalan tekintete a szemkötő alatt az ajtó irányába fordult. Erőteljes zörgetés visszhangzott a csendben.
– A császár katonái vagyunk, nyissa ki az ajtót!
Inharra Saranra pillantott.
– Ne nyisd ki az ajtót.- fordult Fabianhoz.
A császár katonái nem azért járják a várost, hogy hazavigyék őket.
– Ha nem teszem, uram, akkor betörik.- Fabian indult, mert az élete volt a tét. Inharra felpattant, magával húzva Sarant, és a nyíló ajtó mögé rejtőzött.
– Jó estét.- Fabian fejet hajtott az ismeretlen előtt.
A katona a férfit bámulta, az öreg remegett, mint a kocsonya. Bentre tekintett, de a félhomályban nem látott semmit. Félretolta a férfit és beljebb lépett két lépésnyit. A tekintete vizslatva járt körbe, majd állapodott meg újból az öregen.
– Vak vagy?
– Igen, uram.
– Vedd le a szemkötőt, látni akarom, igazat mondasz e!
Fabian feltolta a homlokára és a katona hátrált egy lépést, a férfi szeme fehérje volt meg csupán.
– Két gyereket keresünk, szökött rabszolgák.- Ha látsz valamit…- a katona elhallgatott és a tekintete megint megakadt a világtalan szempáron.- Ez undorító,- suttogta.- ahogyan a házad is.- A roskatag vénember továbbra is az ajtó mellett állt és a katonában gyanú ébredt. Taszított egyet a férfin és az ajtó mögé pillantott.
Két gyermek bújt meg mögötte, Polidor fiai.
– Megvannak.- intett az embereinek, de nem törtét semmi, ezért megfordult. Egy idegen állt közvetlen előtte.
– Ki vagy?- a katona nem rettent meg, hiszen csak egyedül volt, fegyver híján semmit sem tehet, őt ellenben közelharcra képezték ki és a kardja is nála van. Válasz azonban nem érkezett. Az idegen lassan pislantott egyet, majd egy halvány mosoly suhant végig az arcán és egy másik férfi jelet meg mellette.
A másik sokkal idősebb volt, a tekintete vörösen izzott miközben tett egy lépést felé. A katona a fegyverére markolt. Felfogta, aki itt semmit sem tehet, az ő.
– Megtartsuk?- kérdezte Renzo.
Artemont gyötörte az éhség, de egyelőre csak bámulta a katonát, aki egészen addig hátrált, amíg nekiütközött a vak embernek.
Inharra azonnal felismerte Renzo hangját. Kelepcébe kerültek. Ha nem Artemon, akkor Renzo fogja megtenni. A katona mindenkép meg fog halni.
– A torkában dobog a szíve. Te is hallod?- kérdezte Renzo Artemont.- Gyenge. Te erős vagy, képes voltál szembeszállni az uraddal.
Artemon feje kongott a felgyorsult ütemtől. Véget akart vetni neki. Véget kell vetnie neki, ha nem kar megbolondulni! A férfira ugrott a földre teperve és a fogait a nyakába mélyesztette. A katona teste megfeszült beleadva mindent, hogy lelökje magáról, de valóban nem volt egy cseppnyi esélye sem. Fájdalom járta át, ordított, majd nyögött, rángatózott és később már azt sem. A teste elernyedt, majd üres porhüvellyé vált, mert Artemon döntött.
Nem tartozhat bárki közéjük.
Renzo elégedetten tekintett rá, majd a vak férfira. Artemon végigmérte a remegő embert.
– Hagyd őt.- mondta Renzo és Artemon engedelmeskedett.
Inharra tekintete találkozott Renzoéval.
– Nincs mit.- mondta Renzo miközben elfordult a két gyerektől.
Inharra értette, Renzo meghagyta őket a tudósnak. Számára csak prédák, de Ivor haragja sokkal hatalmasabb.
– Mi volt ez?- kérdezte az öreg.
Inharra becsukta az ajtót, majd belekapaszkodott Fabianba.
– Megölte…- hebegte.- Meghalt.
– Ki halt meg?- Fabian észlelte a dulakodást és hallotta a nyöszörgést is, de nem gondolta, hogy bárki meghalt volna.
– A katona, aki értünk jött, itt fekszik a földön. Megjelent két férfi és az egyikük megölte.- Inharra hangja hitelesen remegett és Fabian aggódni kezdett.
– Nem esett bajotok?- tapogatta végig a fiú mindkét karját.
– Jól vagyunk.- folytatta Inharra.- Mit tegyünk, Fabian?
– Hol fekszik?
– Pont melletted.
Fabian lépett, és valóban, a lába ismeretlen akadályba ütközött. Tanácstalanul topogott, mert a halott egy katona volt, a birodalom katonája. Ha megtalálják halottak ők is.
– Fogjuk meg a lábát.- lépett oda Saran. Segíteni akart az öregen, nem úgy, mint Inharra, aki csak kihasználta világtalanságát.- Ássuk el a hátsó udvaron.
Csend támadt.
Inharra a bátyjára meredt, az ilyen ötletek az ő fejében szoktak megfoganni.
– Hogyan lennél képes rá?- az öreg nem akarta engedni.
– Klétus vagyok, a császár fia! Fogd meg a lábát, és húzd!
Az öreg megemberelte magát és a fiú segítségével megragadta a halott katona bokáját. A test könnyen mozgott, mintha nem is egy férfié lenne, de nem kérdezett, a félelme elnémította.
Egészen a gazos udvar közepéig húzták.
– Van ásód és lapátod?- Saran indult, hogy megkeresse.
– A sarokban, a falnak támasztva.- hebegte az öreg.
Saran indult, hogy megkeresse.
– Ez a tiéd!- nyomta az öccse kezébe a lapátot.- Eltemetjük a katonát és elmegyünk! Te pedig, öreg.- fordult Fabianhoz.- sohasem találkoztál velünk.
Fabian biccentett.
A két „gyermek” ásni kezdte, a nem túl kemény földet, a hold halvány fényénél.