Visszafogott hangok duruzsoltak a csendben behatolva Inharra elméjébe, mintha minden megismétlődött volna. A földön feküdt magzatpózba húzódva és valaki még volt mellette. A feje zúgott az ütéstől, amit váratlanul mértek rá. Kinyitotta a szemét és elsőként Sarant pillantotta meg, aki őt bámulta, majd a hangokra kezdett el figyelni. Némelyikük idegenül, némelyikük ismerősen hangzott. A kemény fa, ami elnyomta minden egyes testrészét, egy ketrec alja volt és a ketrec nem más, mint egy szekér. A rácsokon túl a nap fénye kezdte beragyogni a várost és Inharra felült. Erőteljes férfiakat látott maga körül a vasrudaknak támaszkodva és egy másik szekéren nőket. Gyorsan kombinált és a valóság cseppet sem tetszett neki. Rabszolgák. Felismerte őket, nagyrészük katona lehetett régen. A katonákkal szót értett, hiszen egy sereget vezetett. Bár akkor férfi volt, most pedig csupán egy gyerek rongyokba csavarva, aki mocskos és bűzlik a vizeletes ruhától.
Ki kell innen jutniuk!
A szekér ajtaja nyílt és a fejvadász tekintetében a pénz fénye villant, miközben végigmérte őket. Inharra kiült a szekér szélére és a lábát nyújtotta, nem először verték már béklyóba. Saran egyetlen szó nélkül követte. Neki köszönheti, hogy Ivor és az a másik két férfi nem talált rájuk. Sokáig nem hitt a bátyjában, de Saran tegnap is bizonyított, ők egy jó csapat. Taszítottak rajta egyet, mire Saran is indult, mert páronként láncolták össze őket.
– Itt vizelhettek!- mutatott egy helyre a fejvadász és sorban terelni kezdte őket.
A köríves nyilvános illemhely megváltást hozott.
– Igyatok!
Agyagedény indult útjára és mindenkinek jutott néhány korty. Inharra fintorogva nyújtotta át Sarannak, a fémes ízt képtelen volt megszokni.
Újból lendítettek rajtuk egyet és a bátyja felvette a tempóját, Inharrának nem kellett figyelnie rá. Alig tíz percnyi séta után egy hatalmas piac tárult eléjük, ahol egy alacsonyabb emelvényre vezették őket és egy oszlophoz lettek láncolva. A vásárnak csupán egy parányi, de igen fontos részei lettek. Saran némán kémlelte a tömeget és Inharra úgy vélte, a bátyja ugyan arra gondolhat, mint ő. Mindketten a lehetőséget keresték, hogy szabadok legyenek. Egy férfi lépett oda Saranhoz és emelte meg az állát a fejét jobbra és balra fordítva.
– Mennyi?
A kérdés a fejvadásznak szólt, aki gyakorlott kereskedő volt.
– 1000, uram.- lépett oda azonnal.
A szőke férfi a kereskedőre pillantott és nem tetszően mérte végig, miközben félrehúzta a száját.
– Csenevész.- állapította meg.- Egy napig sem bírná. Semmire sem tudnám használni.
Inharra tekintete lángolt a kijelentés hallatán és összeszűkült szemekkel bámult, mert úgy kezelte őket, akár az állatokat.
– Az idősebbet megveszem annyiért.- fordult most Inharrához a férfi.
A fejvadász talpra állította a portékát, hogy az érdeklődő alaposabban is szemügyre vehesse.
A fiú bőre sima és ápolt, a fogai fehérek, egy ilyen áru nagyon értékes, a kereskedő nem volt bolond. Miután jól megnézte rájött, hogy sokkal értékesebb mindkét fiú, mint az elsőre gondolta. Nem fogja odaadni, amikor háromszor ennyit is kaphat értük.
– Jöjjön, mutatok önnek erősebbet és jobbat is.- fordult el a fiútól.- Nézze ezt a férfit. Nem túl magas, de izmos. Ez a zömök test remekül bírja a munkát.
A kereskedő megfogdosta az ajánlat karját, megtapogatta a vállait és a tekintete változott. Tetszett neki, ahogyan a másik is, aki ugyan ahhoz az oszlophoz volt láncolva.
– Katona volt, ebben biztos vagyok.
– 1500 a kettőért.- hangzott el az ár.
A kereskedő pénzt akart. Akivel tárgyalt fényűzően öltözött, az ujjain gyűrűk, alkarján kövekkel díszített karperec. Csak az ékszerei többet értek, mint az összes férfi, akit eladásra szánt ma.
– 2000.- mondta ki az összeget.
A férfi rámeredt egy pillanatra, majd újból szemügyre vette a portékát.
– Hümm….- Rábólintott az összegre.
A fejvadász elégedetten tette el a pénzt és lépett oda a következő érdeklődőhöz.
Inharra a földre csusszant Saran mellé.
– Ki kell találnunk valamit.- mondta.- Nem választhatnak el minket egymástól.
– Ez egy elvadult világ és mi csak gyerekek vagyunk.- közölte a tényeket ridegen hangon Saran.- Végignéztél már ezeken a férfiakon?
Inharra félrehúzta a száját és a fejét az oszlopnak támasztotta.
– Meséltem az álmomról, de arról nem, hogy az a Gregory nevű férfi, aki meglátogatott, én vagyok.
Saran Inharrára meredt.
– Ő egy szabadabb világból jött.- folytatta Inharra.- Onnan, ahol az emberek már nem félnek a szörnyektől. Nem számít hogyan és hány embernek kell meghalnia ezért, de el fogok jutni oda!
Saran a semmibe bámult, majd újból az öccsére tekintett, Inharra semmit sem változott.
– Bármikor megölhetnek minket, ezek az emberek nem viccelnek. Nézz rájuk.- mondta.
Inharra a tömeget bámulta.
– Halhatatlanok vagyunk.- suttogta.- Ismerem a módját, Azarel elárulta nekem. Az új világba csalom a vérszívót és elveszem az erejét, elveszem a testét.
– Őrült vagy, öcsém. Azok az évszázadok, akár évezredek is lehetnek. Nem fogsz emlékezni az arcára.
– Fogok, hiszen Gregoryként nemrég láttam.
Saran a fejét rázta. Nem akarta meggyőzni az igazáról, mert úgysem hinne neki, az idő majd igazolja, feltéve, ha valóban eljutnak oda. Abba a világba, ahol az emberek nem félnek a szörnyektől.
– Ha nem félnek a szörnyektől, akkor mégis mitől?- kérdezte.- Ezek az emberek félik a gonoszt, már-már babonásan. Milyen világ lehet az, amit te annyira látni szeretnél?
– Egy olyan világ, amiben bármi lehetséges.
Inharra idealizmusa egy pillanatra Saranra is átragadt, de ő a valóságban élt, abban a valóságban, amit éppen látott. A jelen pedig cseppet sem volt vigasztaló. Erőteljes férfiak ültek csüggedten a porban, tekintetükben a felismeréssel: Valakinek a tulajdonai lesznek, aki azt tehet velük, amit csak akar, ahogy hamarosan ők is. Egyetlen dologban egyet értett az öccsével. Meg kell innen szökniük. Jobb karja az oszlophoz volt láncolva, a bokáin béklyó.
– Honnan jöttetek, fiúk?- A sötétbőrű férfinek, aki megszólította őket, a szeme fehérje világított és nagyobb volt a szokásosnál.
Saran felismerte, az üldözőik egyike.
– Északról.- felelte.
– Milyen nyelven beszéltetek az imént, egy szavatokat sem értettem.
Inharra végigmérte a fekete bőrű férfit. Ebben a világban valóban idegen volt a nyelv, amit használtak, így szabadon mondhattak bármit.
A férfi látta a tekintetet, de a hűvösségét egészen másnak tulajdonította.
– Felismertek.- mondta.
Saran bólintott, majd egy hirtelen mozdulattal a szólni készülő Inharra szájára tapasztotta a portól koszos tenyerét. A fejét rázta, és egyelőre Inharra nem értette.
– Itt van.- suttogta némán, miközben egészen felé fordult.
Artemon.
Inharra elkapta a tekintetét. Artemon megváltozott, többé már nem ember. Eddig a segítségükre volt, azonban most ugyan azt keresi, mint Ivor. Őket.
Artemon nyitott szemmel és füllel járt. Az illatok keveredtek az elméjében és elemzett. Tudta, hogy nem maradhat sokáig, mert képtelen lesz ellenállni, de meg akarta keresni a két szökevényt. Tegnap a mosoda környékén nyomuk veszett. Egyetlen magyarázat lehetett rá, még ha bizarr is. Vér szaga keveredett a levegőben szálló porral és Artemon tekintete felizzott. Férfiak ültek a porban és a béklyó kidörzsölte a bőrüket, ha leheletnyire is, de neki éppen elég volt. Elfordult a rabszolgáktól, mert nem maradhatott, és egy férfiba ütközött.
Aulus lépett egyet hátra, majd a tekintet láttán megdermedt és a hideg futott végig a testén. Tudta mi áll előtte, hiszen ezek a pletykák is eljutottak hozzá, és azt is tudta, hogy vérrel táplálkozik. A férfi olyan idős lehetett, mint ő, a tekintete vöröslött. Aulus révülten mélyedt a szemekbe, amik megbabonázták és a félelme megbénította. A férfi egy ideig nézte őt, majd mögé tekintett, mintha hiányolna valakit. Aulus azt is tudta kit. A feleségére fájt a foga már tegnap is. A felesége azonban nincs itt. A férfi mellé került és közel hajolt hozzá olyannyira, hogy a leheletét a nyakán érezte. Hideg volt akár a jég. Aulus lábai most megremegtek, nem akart meghalni, és olyanná válni sem, mint ő, dolga van még ezen a világon. A férfi távozott, de Aulus egy idei moccanni sem tudott, az arcára csak lassan tért vissza a szín. Indult, mert ő is keresett valakit. Két ok hozta ilyen korai órában ide. Kellettek még rabszolgák, ezen kívül nem tért vissza az, aki hozzá tartozik.
Kaidan.
Nem hitte, hogy megszökött volna, ezért is kereste itt. Fordult és egy másik férfiba botlott. Azonnal felismerte, hogy ő lesz az embere.
– Mit tudsz nekem mutatni?- kérdezte.
A férfi tekintete felcsillant a gazdag kereskedő láttán, ritka kincs volt az ilyen ember, ezért indult, hogy elkápráztassa.
– Remek a kínálat.- mondta, miközben megállt.- Talpra!- utasította a földön ülőt, mire a napbarnított bőrű férfi felállt. A testét vágások hege tarkította elárulva egykori hivatását.
Aulus hunyorogva mérte végig. Izmos férfi volt, tetőtől talpig.
– Tudsz főzni?
A férfi a fejét rázta.
– Nem baj, jó leszel így is.- Aulus elfordult és ahhoz lépett, aki a kérdés hallatán a tekintetét rá emelte. Fiatal volt még és meglehetősen vézna is.
– Te tudsz főzni?
– Az apám szakács volt, megtanított mindenre.
– Hol van az apád?
– Meghalt.
– Téged pedig eladtak.
A fiatal férfi bólintott.
– Rendben.- mondta Aulus a kereskedőnek.- Háromezer a kettőért.
– De, uram.- a kereskedő kevesellte az árat.- A szakács maga többet ér.
– Zsákba macskát veszek.- Aulus elcsendesedett és Kaidonhoz lépett.- Ő az én rabszolgám. Mégis hogyan került hozzád?
A kereskedő elnémult.
– Az utcán kóborolt.
– Azonnal engedd el!
A kereskedő intett az egyik emberének, mire az kioldotta a bilincset. Kaidan felegyenesedett és csak ennyit mondott:
– Megtaláltam őket.
Aulus haragja egy pillanat alatt veszett a semmibe, amikor a mögötte ülő gyerekekre tekintett.
A fiúk rongyokba voltak csavarva, de most felismerte őket.
– Álljatok fel.- kérte.
– Fiatalok és zsengék.- kapott azonnal a lehetőségen a rabszolga-kereskedő.
Aulus tekintete szűkült, mire a férfi azonnal látta, hogy nem jó az irány, ezért mással folytatta:
– A fiúk testvérek. Tudnak írni és olvasni.- a finom bőrük erre engedte következtetni.
Aulus az idősebbhez lépett és kibontotta a köpenyből, mintha csak a testi adottságára lenne kíváncsi. Valójába a ruházata érdekelte, ami olyan volt, amit csak a legmagasabb rangú emberek viselhettek. A másik gyerekhez fordult, mert biztosra akart menni. Megtapogatta a karját, majd megvizsgálta a fogait is.
– Mi a neved?
– Saran.
A féri az idősebbre tekintett.
– A tiéd?
– Inharra.
Aulus másra számított, de bolondok lettek volna elárulni. Már mondta volna az összeget, amikor egy nő lépett oda. Fiatal volt és ránézésre jómódú, de a modort nem ismerte. Minden egyes ujján gyűrű, a nyakában láncok. A kisebb fiú állát az ujjai közzé vette jobbra és balra forgatva az orcáját.
– Csinos.- állapította meg, majd a másik gyerekre tekintett.
Aulus látta a fényt csillanni a fiú szemében, egy szolga nem néz így egy úrnőre. Valóban a császár gyermekei. Arion és Klétus.
– Nyolcezer a kettőért.- fordult a kereskedő felé az asszony.
A kereskedő bólintani készült, de Aulus ráajánlott a nőre.
– Tízezer.- mondta.
A nő végigmérte a pocakot eresztett vénembert.
– Tizenkettő.- mondta.
A rabszolga-kereskedő tekintete kerekedett. Aulus szintén végigmérte a nőt.
– Tizenöt.
A nő fintorogva tekintett rá, mire Aulus folytatta:
– Fejenként.
– Bolond vagy, nem érnek annyit.- Az asszony a magasba lendítette a fejét és elfordult, hogy más után nézzen.
Aulus azonban tudta, hogy nagyon is jó üzletet kötött és még nem fejezte be.
– A másik kettőt is viszem, Kaidan pedig eddig is velem volt. Az áruk benne van a harmincban.
– Az esetükben háromezerről szólt a megállapodás.- próbálkozott a rabszolga-kereskedő.
Aulus rátekintett a kapzsiság hallatán, mire a férfi visszahúzódott.
– Jó üzletet kötöttél, egy szavad sem lehet.- nem fűzte tovább a szót.- Ennyi vagy semmi.
Pénzes zacskók csörögtek, mire a láncok lekerültek a férfiak és a gyerekek kezéről.
Aulus végignézett a fiúkon, nem derülhet fény a származásukra és, ha rajta múlik, nem is fog. Már a rabszolgái közé tartoznak, tehát ő rendelkezik felettük. Azt hallotta, a császárral a fenevad végzett. Minden bizonnyal a gyerekek miatt van a városban. A bűz, ami a fiúkból áradt még az ő sok mindenhez szokott orrát is csavarta, de úgy vélte érti, mi célt szolgál. A rejtőzködés a vérszívó kifinomult érzékei elől. Ügyesek. Ki gondolta volna, hogy képesek ilyesmire.
– Kaidan, vidd őket a szekerekhez!
Aulus többet is akart venni, de most beérte ezzel a néggyel. A szakács jó lesz a hajóra, ahogyan a katona is a fedélzetre, a gyerekek… Ki fogják szolgálni a sajátjait, könnyítve ezzel a felesége terhén.
Egy újabb szekér, de most rácsok nélkül, mind a négyüket hozzábilincselték. Inharra egy valamiért mégis hálás volt, nem szakították el a testvérétől. Saranra tekintett, miközben továbbra is a szökésen gondolkodott. Egy idő után tengervíz illatát hozta a szél, a kikötő felé tartottak.
– Hajóra fogunk szállni.- suttogta megélénkült hangon. Már nem csak a tengervíz illata érzett, a hullámok egyenletesen csapkodták a kiépített partot, a levegő nyirkosabbá és kissé hűvösebbé vált. Megnőtt a hangzavar és emberek keresztezték az útjukat. Rakodtak.
Szürke madarak tébláboltak és egy négylábú járt szabadon a földet szimatolva. Korsók és ládák sora sorakozott, amiket férfiak hordtak fel keskeny pallón az árbócos hajókra. A vitorlák pedig csak arra vártak, hogy kibontsák őket. Inharrának egyre jobb lett a kedve.
Aulus leszállt a szekérről és néhány pillanatig a munkát figyelte.
– Kaidan, vidd őket a fedélzetre.
Kaidan indult. Inharra a pallóra érve megfogta a karját.
– Hová megyünk?- kérdezte.
– Egyiptomba.