Young-Nam körbejáratta a tekintetét a parton, a nyomok egészen eddig hozták. A tenger illata keveredett a munka terhétől megizzadt emberek bűzével. A kikötőben horgonyzó hajókat pásztázta a tekintetével, de továbbra sem találta, amit keresett. Artemon mellette állt és ugyan azt tette, mint ő. Inharra eltűnt, ahogyan Saran is. Egyetlen hajó sem futott még ki, ha ez is a céljuk, még itt kell lenniük, valamelyiken mindenképp. Lassított léptekkel indult el a part mentén, az embereket kerülgetve, és fürkészett végig minden egyes fedélzetet. Egyetlen gyereket sem látott, csak férfiakat. A félelem sok mindenre képes. Akár tehetne is valamit, amivel előcsalogathatja a rejtekhelyükről a kis patkányokat.
Nem volt vesztenivalója, ezért a mellette elhaladó alacsony férfihez lépett, aki egy gabonával teli zsákot cipelt a vállán és a fogait a nyakába mélyesztette, majd egy könnyed mozdulattal elvette az életét, hogy egy új lépjen a helyébe. Valami, ami sokkal jobb, teljesebb és kifinomultabb. A férfi a földre zuhant, mire többen is köré sereglettek. A legközelebbi hajó fedélzetmestere is oda sietett nagy léptekkel, amikor látta a zűrzavart.
– Mindenki menjen arrébb! Folytassátok a berakodást!- Elhajtotta a lábatlankodókat, majd lehajolt a mozdulatlan férfihoz. Megrázogatta a vállánál, az ujját az orra elé tartotta. A férfi a földön nem lélegzett. A mozdulatlan mellkas továbbra is az maradt, azonban a vélt halott ujjai megrándultak egy leheletnyit, mintha csak az elmúlt életre emlékeznének, majd a körmök a köveket karcolták, miközben ökölbe szorultak. A kín, ami felébresztette a halottat, kipattintotta a szemét is. Egyetlen pillantás nélkül meredt a felé hajlóra. Egy leheletnyit oldalra biccentette a fejét miközben a tekintetében a vadászat gyilkos fénye jelet meg. A vörössé vált írisz a fedélzetmester nyakára siklott. Vonzotta a felgyorsult lüktetés és őrjítően vágyott rá, hogy megkóstolja azt a finomságot, ami fel-alá rohanva hívogatta. Kívánta a melegét, kívánta minden egyes cseppjét. Az újszülött ragadozó karjai a férfi derekára kúsztak, majd a hátára és a körmei a vállakba mélyedtek. A férfi fájdalmasan kiáltott fel, mire ő megfordította és maga alá gyűrte. Alig egy perce élt még, de az ereje már most is a többszöröse. A férfi alatta mozdulni sem tudott miközben ő a száját szélesre tátotta és a fogait a nyak ütőerébe mélyesztette. A lüktető vér folyamként lövellt ki és ő nagyokat kortyolt magába szívva az életet. Az emberek sikoltottak, mire az újszülött fenevad felemelte a fejét és körbetekintett. Az arca torz mosolyra húzódott, egy virágokkal teli kertben érezte magát. Az illatok áradata feszítette a tüdejét, felpattant és már indult is. Megaharapott egyet, majd félredobta, majd egy másikat is, aki zokogva futott volna el. Meg akart kóstolni minél többet, amennyit csak lehet, mint egy gyerek az édességboltban.
Young-Nam ellépett az újszülött mellett, hogy módszeresen átkutathassa a kikötő minden egyes hajóját. Az emberek tébolyultan igyekeztek minél távolabb kerülni a gyilkostól, akiknek a száma egyre csak nőtt. Young-Nam továbbsétált a parton, majd felkapaszkodott egy újabb hajóra, ahonnan egy másikra siklott a tekintete. A fedélzeten egy férfi támaszkodott a négyszögletes vitorla rúdjának, a kopaszodó fejbúbon megcsillant a fény. Young-Nam tekintete szűkült.
Aulus ellépett az árboctól, mert felismerte a vadászt. Ami éppen a parton történik arra késztette, hogy minél előbb felszedjék a horgonyt. A fenevad egészen idáig jött és továbbra is a császár gyerekeit akarja. Megölte az apjukat, megölte az anyukat és most ők következnek. Azt, hogy fél nem kellett tettetnie, miközben a fedélzeti felépítményhez sietett a lábai meg-meg roggyantak az oda vezető lépcsőkön. A gyerekek a kabin padlóján gubbasztottak és Aulus úgy sétált el mellettük, mintha ott sem lennének. Egyetlen mozdulata sem árulkodhatott, mert tudta, hogy figyelik. A fedélzetmesterhez lépett, akinek rémület ült az arcán. Kiadta az utasításokat, majd indult, hogy maga győződjön meg arról, hogy a legénység érti a dolgát.
Young-Nam lelépett a hajóról. A nap fénye előbújt a felhők mögül és az újszülöttek védtelenné váltak. Fájdalmas ordítások harsogták túl az emberek jajveszékelését és a környék kutyáinak csaholását. A nap maga volt a halál, a vége mindannak, amibe kérész életük során éppen csak belekóstolhattak. A bőrük égett, mintha csak egy tüzes kemencében lennének és feketedni kezdett, majd hamuvá váltak. Egyikük belekapaszkodott Young-Nam karjába felismerve benne az egyetlent, a végtelent, de ő félrehúzódott. A legelsőt kereste, akit nem érinthetett a nap fénye, de Artemon megelőzte, mintha csak tudná, mire gondol. Nincs szükség újabb vámpírokra.
A horgonyt felszedték és, hála a kedvező szélnek, Aulus hajója kifutott a kikötőből. A borzalmak látványa a parton tartotta a kereskedő szemét, miközben mindenki másnak megparancsolta, hogy csakis a munkájukkal törődjenek, ha életben akarnak maradni. Az átalakulás félelmetes volt, a földre került testek rángatóztak, majd egyszer csak felálltak és mohón rontottak rá arra, aki a legközelebb állt hozzájuk.
Az őrület még nem ért véget, a fenevad őt bámulta, A kereskedő farkasszemet nézett a távolodó hajón állva a vérszívóval. A férfi bal szemöldöke a magasba emelkedett.
Aulusban meghűlt a vér.
Tudja.
Meglehet, hogy hiba volt. Reszkető térdekkel sétált le a kabinba és a gyerekekre tekintett, majd a feleségére, aki éppen most érkezett és semmit sem értett.
– Kaidan, kísérd őket egy szabad szobába és gondoskodj arról, hogy egy alapos fürdés után tiszta ruhát és ételt kapjanak.
Az asszony csak akkor kérdezett, amikor a rabszolga már távozott a fiúkkal.
– Uram, miért hoztad ide ezeket a fiúkat, és miért bánsz velük ilyen kedvesen?
– Lívia.- vonta félre Aulus a feleségét és csendesítette el a hangját, hogy még véletlen se hallja senki más.- Ők Arion és Klétus.
A nőnek ismerősen csengtek a nevek.
– A meggyilkolt Polidor fiai.- a férfi lopva tekintett körbe.
Az asszony meglepetésében a szája elé tette a kezét, a döbbenettől néhány pillanatig szólni sem tudott.
– Biztos vagy ebben?
– Igen.
– Mit akarsz tenni?
– Magam mellett tartom őket, akár még jól is jöhet.- Határozottan mondta, pedig már maga sem hitte. Ha a ragadozó rájuk talál nekik végük.
Tovább sutyorogtak, terveket szőve, egészen addig, amíg Kaidan vissza nem tért, karján a levetett ruhákkal. Aulus magához intette csak, hogy a felesége is láthassa. Két ujjával megemelte a kelméket eltakaró rongyokat.
Az asszony Kaidanra pillantott, majd a kelmékre. A válla megérintette a férfiét, mintha csak véletlen lenne, miközben mellé áll. A férfi másik kezében díszes cipők voltak. Az asszony tekintete rajtuk ragadt és már semmi kétsége sem volt afelől, hogy a férje igazat mond.
– Dobd a tengerbe a ruhákat!- mondta Aulus.
– Igen, uram.- Kaidan indult egy röpke, halvány mosolyt küldve a még mindig csinos nő felé.
– A fiúkat rád bízom.- fordult a feleségéhez a kereskedő, aki csak a pénzt látta.- A fürdőben megtalálod őket.- a dolgára indult.
Az asszony izgatottan sietett végig a szúk folyosón. Természetesnek kell maradnia, a gyerekeknek nem szabad rájönniük, hogy tudják.
A fürdő ajtaját éppen Cornélia húzta be.
– A két gyermek?
– Öltözködnek, asszonyom.
Lívia kopogás nélkül nyitott be, hiszen a császár fiai nem tudják, hogy ismeri a kilétüket. Anya volt és, amit látott még inkább megerősítette a férje szavait, a gyerekek a legegyszerűbb ruhadarabbal sem boldogultak.
– Segítek.- lépett hozzájuk.
Inharra engedte, hogy megigazítsa a ruháit, mivel fogalma sem volt, hogyan kell felvenni, miközben a gondolatai az ismeretlen földrészen jártak. Egyiptom. Vajon milyen lehet az a hely? Atlantiszon kívül mást nem ismert. Az élet itt teljesen más, de az emberek nem. Az asszony viselkedése nem csapta be, világos volt, hogy kinek gondolják őket.
Nem a császár gyerekei és ez hamarosan ki is fog derülni. Ám most jó helyen vannak és jól esett a fürdő is. Saranra pillantott. A bátyja, ellesve az asszony mozdulatait, maga öltözött fel. Mindig is ilyen volt, nem szerette, ha kiszolgálják, ellenben vele, aki kimondottan élvezte.
– Mi a nevetek?
– Inharra vagyok ő pedig Saran.
Az asszony elgondolkodott, még sohasem hallotta ezeket a neveket, de nem csodálkozott, a helyükben ő sem árulná el az igazit.
– Asszonyom.- Kaidan tért vissza és állt meg az ajtóban.- El kell kísérnem a gyerekeket az étkezőbe.
– Rendben.
Inharra indult volna, de Saran elkapta a karját.
– A nő tudja, hogy kik vagyunk, ahogyan a férje is.- suttogta a saját nyelvén.
Inharra a nő után tekintett, maga is tisztában volt vele.
– Akár még a javunkra is fordíthatjuk.- mondta. A kereskedő hatalmas összeget fizetet értük, túl értékesek ahhoz, hogy bántódásuk essen. Neki köszönhetik, hogy Ivor nem talált rájuk. Elgondolkodva lépkedett az asszony mögött egészen az étkezőig. A helyiség illatozott a húsoktól, a szószoktól és a különböző gyümölcsöktől, a vendéglátás azonban nem nekik szólt. A sarokba, egy alacsony asztal mellé ültették őket. Halat kaptak és némi kenyeret. A főasztalnál két náluk valamivel idősebb gyerek ült. A fiúk habzsolták az ételt.
– Ők a fiaim, Magnus és Postumus.- mutatott a gyermekeire az asszony.- Mától a személyes szolgáik vagytok.
Postumus és Magnus egyformák voltak, a vonásaik, a barna szemük és a hullámos sötétszőke hajuk. Egyformák voltak, mert ikrek voltak. Egyetlen különbséggel: Postumusnak, a valamivel hosszabb, haja középen kétfelé volt fésülve, különös ábrázatot kölcsönözve a viselőjének. A fiúk tekintetében gonosz fény villant. Inharra nem nézett félre, hanem inkább alaposan szemügyre vette a kölyköket, egy olyan lehetőség fogant meg a fejében, ami felvillanyozta. A fiúk egyetlen szót sem szóltak, jó gyermekei voltak a szüleiknek, de Inharra látta, hogy ez egy cseppet sincs így. A szájába vett egy falat ételt és rágni kezdte, majd Saranra pillantott, aki ugyan ezt tette. A bátyjának arca gondterhelt volt. Saran továbbra is úgy véli, hogy egy gyermek testében semmit sem tehetnek, de Inharra fejében már kialakulóban volt egy terv. Azarel tanítása pofon egyszerű, és ő tudta, hogy képes rá. Összeszűkült tekintettel vizsgálta a kölyköket.
A kinézetük megfelelt, mert cseppet sem számított. A kereskedő gazdag és ez jó, a szája szegletében halvány mosollyal sandított a bátyjára. Saran jól ismerte ezt az arcot.
Éppen csak elfogyasztották az ételt, amikor Kaidan jelent meg és a kabinjukba kísérte őket. Inharra egyetlenszót sem szólt, csakis miután magukra maradtak, akkor is az anyanyelvén.
– Egy csodálatos élet vár ránk, bátyám.- mondta.- Nem vagyunk mások, mint szellemek. A fiúk testvérek, ahogyan mi is, ezért sikerülni fog. Azarel tanítása szerint a vér ereje hozott ide minket és az is fog segíteni abban, hogy tovább lépjünk.
– Őrült vagy.
– Te is tudod, hogy nem vagyunk biztonságban. Ha ebben a testben maradunk folyamatosan rejtőzködnünk kell.- Inharra egy kést húzott elő a ruhája felsőjéből és a párna alá rejtette. A család étkezőasztaláról csente el.- Szabadon akarok élni.- folytatta.- A kereskedő gazdag.- leheveredett az ágyra. A test, amiben lakott, fáradt volt, a hajó ringása, az étel a gyomrában hamar elnyomta.
Az álom nélküli pihenés egy villanásnak tűnt mégis órák teltek el. Inharra a szemben lévő ágyra pillantott, majd hirtelen felült, miközben a kést magához vette. Saran nem volt a kabinban. Az ajtóhoz lépett és kinyitotta azt. Időközben besötétedett, ezért tapogatózva sétált ki a fedélzetre. Mély csend fogadta és a magasban a csillagok. Pontosan olyanok voltak, mint Atlantisz korában. Valami mégsem változott. A fedélzet enyhén nyikorgó padlóján egészen az orrvitorláig vitték a lábai. Itt a mélységbe tekintett. A hajó ketté szelte a tengert, hullámokat képezve maga mellett. Elmerült a fodrozódó víz látványában, majd egyszer csak elfordult. Hangokat hallott és indult, mivel a négyzetes vitorla takarásában a korlát mellett mozgást látott. Saran térdelt a földön és nagyobbik fiú, Magnus, hajolt felé lefelé görbülő ajakkal, majd ütötte meg egyszer és még egyszer. Inharra a háta mögé nyúlt a késért, ami a ruhájának szíjába volt rejtve és megmarkolta a nyelét.
– Klétus vagy, a császár kisebbik fia.- Magnus biztos volt a dolgában.
– Az én nevem…- Saran megpróbált felállni, de egy újabb ütés a padlóra kényszerítette.
Magnus megragadta és maga elé vonta.
– Jól vagy, bátyám?- Inharra azonnal a testvére segítségére sietett.- Engedjétek el!
– Bátyád?- Magnus nem értette, Klétus egyértelműen fiatalabb volt.
Saran bólintott, miközben az orrából folyt a vér vörösre színezve fehér felsőjét. Inharra a két fiút bámulta, majd Kadianra siklott a tekintete. A rabszolga volt az, aki eddig lefogta Sarant. Valószínűleg csak parancsot teljesít, de mit számít ez. Az egyetlen, aki számít, az Saran. Az ő esze nélkül aligha fogja meglátni azt a kort, amikor az emberek már nem félnek a szörnyektől. Kiegészítik egymást, csak vele sikerülhet.
– Hozd elém Ariont!- utasította Postumus Kaidant.
Kadian indult és Magnus a földön fekvő Saran nyakára taposott, hogy a testvérnek elvegye a kedvét az ellenszegüléstől.
– Egy rossz mozdulat és eltöröm a nyakát.- kacagott Magnus.
Inharra döntött.
Ez az az alkalom!
Előrántotta a kést, mire Kadian megtorpant. A gyomrára meredt, majd a kölyökre, akinek röpke fintorral kevert mosolyra húzódott a szája, miközben még beljebb tolta a kést. Az ereje nem egy gyereké volt és az elszántsága sem. Kadian fájdalmasat nyögve rogyott térdre, mire Magnus levette a lábát Saran nyakáról.
– Leszúrtad.- mondta döbbenettel teli hangon Inharra felé indulva, aki a haldoklóhoz térdelt és a kezét a vérébe mártotta, majd sebesen rajzolni kezdett a padlóra érthetetlen szavakat mormolva. Rá akart ugrani, de a császár kisebbik fia a lábába kapaszkodott és leteperte. Rúgott egyet rajta, majd felállt, ahogyan a császár idősebb fia is.
Magnus megtorpant, a császár fiának a jobb keze könyékig véres volt, és a kést rá szegezte. Ő lesz a következő. Körtáncot járt, hogy elkerülje a pengét, Arion szeme szikrázott és ő nem akart meghalni. Inharra megvágta a tenyerét, a vér a padlóra csurgott és, ellent mondva mindennek, sebesen elindult a földre festett szimbólum felé. Saran közelebb kúszott és mivel az ő vére már serkent, tudta, hogy ennek elégnek kell lennie. A módszert ugyan olyan jól ismeret, mint az öccse. Postumus félelmében a korlátnak simult a jelenetet látva. Bátor volt ugyan, de korán sem annyira, mint Magnus. Az égbolton a csillagokat baljós felhők takarták el, miközben a szél megélénkült a vihar illatát keverve a vérével.
A gyerekek eszméletlenül rogytak a földre.
Amikor Inharra kinyitotta a szemét, az agya zakatolt, a feje zúgott, egyszer már megtapasztalt egy hasonló érzést. A gondolatok, amik odabent kavarogtak, mind egy olyan fiúé voltak, aki tele van haraggal és gyűlölttel. Megrázta a fejét, hogy a homályos látása tisztuljon és koncentrálni próbált. Inharra nem veszhet a semmibe! Azt gondolta a test, amit kapott Magnusé, de Magnus mellette hevert. Postumus. A halott fiú akarata harcolt az övével, de nem győzhetett. Nem fogja engedni! Négykézlábra emelkedett, miközben az agya továbbra is zakatolt és körbe tekintett. A földön ott hevert Arion és mellette Klétus, a kör közepén Kadian. Magnushoz mászott és erőteljesen megrázta, de a fiú nem reagált. Sikerülnie kellett! Szüksége van Saranra.
Kadian mozdult.
– Uram.- nyögte a gyomrát fogva.- majd felállt és a császár gyerekeit látva sötétbarna tekintete tágra meredt.- Mi történt a fiúkkal?
– A fiúk halottak,- mondta Inharra.- és, ha egyetlen szót is szólsz, hasonló sorsra jutsz, mint ők.
Inharra Magnus testéhez fordult.
– Ébredj, bátyám.- újból erősen megrázta a vállánál fogva.
A földön fekvő fiú szeme nyiladozott.
– Ki vagyok én?- suttogott a fülébe Inharra, mert Kadian nem halhatta.
– Az öcsém vagy.
– Ki vagyok én?- Inharra biztos akart lenni.
– Az öcsém vagy, Inharra. Atlantisz tudósa.
Saran szintén az anyanyelvén szólt. Ennél több nem is kellett Inharrának. Újból felállt és a császár gyerekeinek élettelen testére pillantott, majd az égboltra. Villám cikázott végig a sötétben egy röpke pillanatra fénnyel vonva be a végtelen tengert. A hullámok erősödtek a hajót ringatva. Inharra a korlátba kapaszkodott. Az arca megváltozott, mert ez egy másik szerep volt. Postumus maga az ördög, akárcsak Magnus, és ezt Kadian is tudja.
– Dobd őket a tengerbe!- utasította a férfit.
Kadian tekintete komorrá vált, majd a félelem ült ki rá, mégis indult, mert nem volt más választása.
Inharra a bivalyerős férfit figyelte, ahogy még sebesülten is, felemeli Ariont és egy könnyed mozdulattal áthajítja a korláton, majd Klétushoz lép. A fiú karjai ide-oda himbálóztak, a feje hátra hanyatlott miközben cipelte. Kadian a vadul hullámzó tenger felé emelte a gyermeket, de a tekintetét elfordította, nem akarta látni, ahogy a habok elnyelik, akkor sem, ha már mindketten halottak voltak.
Eleredt az eső és előkerült a fedélzetmester a legénység néhány tagjával együtt. A kezdődő vihar hozta őket, majd a döbbenet állította meg. Egy erőteljes férfit láttak az esőben a korlátba kapaszkodni, majd a tengerbe zuhanni. Úgy tűnt, mintha önként vetett volna véget az életének. Inharra a fedélzetmesterre tekintett miközben mutatóujját a szája elé tette, mert ami itt történt, arról nem beszélhet. A fedélzetmestert a könyörtelen tekintet és a gonosz félmosoly megnémította, látta a vért, de elfordult, ez nem az ő dolga. Az élete sokkal kedvesebb.
Inharra talpra állította Sarant és felsegítve a lépcsőkön a tat végébe húzódott vele, egészen a kecses madár dísz mögé bújva. A szíve hevesen kalapált az izgalomtól. Sikerült. Minden, amit Azarel tanított, igaz. A császár gyerekei már jó ideje halottak voltak. Meghaltak, ahogyan most Magnus és Postumus is, azért, hogy ők élhessenek. Nem követett el bűnt, nem ölt meg senkit.
– Mi a fenét műveltél?- Saran a fejét fogva rogyott a földre, ami az ismeretlen gondolatoktól szét akart robbanni. Inharra teljesen megváltozott.
– Megmentettem az életünket.- egyenesedett fel Inharra, az eső az arcát mosta.- Vár minket Egyiptom.- a szája elégedett mosolyra húzódott, miközben a sötétben a távolba tekintett.