Az angyalok serege Atlantiszra tekintett a magasból. Szárnyaikat összezárták és ezernyi nyílhegyként kezdtek zuhanni a pusztító végzet felé. Megeshet, hogy lesz, aki nem éli túl. A borzalom, ami felé közelítettek nyomasztotta a lelküket, egészen a bensőjükig hatolva. A megszállt testek az égboltra meredtek és a démonok sikoltottak. A hierarchia fontos. Eddig egymással küzdöttek, mindössze szórakozásból, de a harc most komollyá vált. Egy angyal legyőzése véglegesen az első helyre helyezheti bármelyiküket. Általuk az emberek ereje természetfelettire nőtt, de elpusztítani ebben a formában nem volt képes mindent. Ha győzni akarnak ki kellett lépniük a testükből. A vakmerőbbek kockáztattak és a magasba emelkedtek, megfeledkezve arról, hogy valaha ők is az égiek közé tartoztak. Őrült rohamban vágtáztak és rontottak a fegyelmezett sereg közé. Az angyalok állták a kihívást, a lendületük egy pillanatra sem csökkent. Kétségbeesett ordítás volt a merészség jutalma, mert akik közeledtek sokkal erősebbek voltak.
Young-Nam kitartotta a karját megállásra késztetve a kis csapatot. Emberek rohantak el mellettük ügyet sem vetve rájuk, majd rogytak ájultan a földre. Elkezdődött a csata. Kéklő fény árasztotta el a palota udvarát, minden egyes pillanattal erősödve.
– Angyalok.- Iza kilépett az apja mögül és a karját emelve, ujjával a magasba mutatott.
A tekintetek követték az irányt. Hófehér szárnyak simultak feszesen a vékony testek mellé. A lágy tekintetek elszántak voltak és a célra szegeződtek. Lengedező árnyak rugaszkodtak az égbolt felé cikázva és sikongatva, hogy megzavarják a rendet. A fülsértő ricsaj azonban semmit sem ért, az angyalok keze emelkedett. A különös fegyver, amit fogtak lesújtott és a démonok halovány teste fekete porfelhőként foszlott a semmibe, de mindez nem állította meg őket, mert a lehetséges jutalom elfeledtette velük mekkora a tét. Győzni akartak és eléggé elszántak voltak ahhoz, hogy ha mást nem is, de sebeket ejtsenek. Nem volt szükségük fegyverre, az érintésük éppen elég. Az angyalok a tengelyük körül forogva kerülték ki a sötét halált, szárnyuk volt a pajzsuk, ami felfogott mindent.
Iza az apjába kapaszkodott miközben egy nagyot sikoltott. A fegyver, ami eddig az angyal kezében volt feléjük tartott. A démonok egyikének majdnem sikerült a terve. A szigonyszerű bot végigsiklott a porban fényét vesztve, olyanná válva, mint bármely más földi fegyver. Az angyal indult, hogy visszaszerezze, hiszen azt más nem érintheti, mert attól a pillanattól az övé.
Kegan a tömegből kivált kékséget bámulta és a démont, aki a nyomába eredt. A sötét lény mintha versenyt futott volna vele. A szigonyra tekintett és futni kezdett.
– Mit művelsz!- Young-Nam a srác után indult.
Kegan nem állt meg, tudta, hogy hamarabb kell odaérnie, mert értette, hogy az angyal élete a tét. A fegyver felé hajolt a testével védve azt. A fülsértő vijjogás egyre hangosabb volt, figyelmeztetve, hogy közeledik a vég, de a fiú nem mozdult. Összeszorította a szemét, a becsapódásra várva, azonban nem történt semmi. A démonnak már itt kellene lennie.
Young-Nam megtorpant, ragyogó fény vette körbe a földön térdelő fiút, visszaverve a támadást. A fegyver búraként ölelte körbe megmaradt energiájával az embert, mert most a védelem volt a feladata. A démon fülsértően visított és porladt el a levegőben, mert már nem volt képes megállni és ez a vesztét okozta. Az angyal kitárta a szárnyait, lassítva a sebességén, a térdei megroggyantak. Szüksége volt a fegyverre, mert a testének egy része. A fiú vakmerősége meglepte. Vékony, hosszú ujjával megérintette a pajzsot, visszavonva a varázst.
Kegan felállt, az angyalt bámulta. A fénylény tiszta energiája lüktetett, az átható tekintet csillogott. Lehajolni készült, hogy segítsen visszaadni azt, ami az övé.
– Csak ő érintheti.- vonta félre Young-Nam.
Kegan a Nacaal mellé lépett. A szigony megérezte gazdája jelenlétét, mert ficánkolni kezdett a porban, majd egyszer csak mozdult, hiszen az angyal nyitott tenyere hívta. A fénylő kékség ujjai a fegyver nyelére kulcsolódtak és a tiszta tekintet a fiúra siklott, majd a lányra, aki valamivel mögötte állt. Az angyal a szárnyait szélesre tárva a magasba reppent.
A csata még nem ért véget.
– Megmentetted.- suttogta Seang Keganhoz sietve.
Egan a falnak simult. Azok fogták közre, akiket a leginkább megvetett, de az angyal jelenléte elterelte a figyelmüket. A szárnyas lény egy pillanatra még őt is lenyűgözte, de látva a lehetőséget, kapva kapott az alkalmon és a palota felé vette az irányt. A fogait összeszorítva szaporázta a lépteit, a szúrt sebek égették a testét. Abban a hitben indult, hogy a saját birodalmában biztonságban lesz. A sikoltozások elnyomták nyögéseinek zaját. Maga mögé tekintett, miközben egyetlen pillanatra sem állt meg, de egyelőre ügyet sem vetettek rá.
Young-Nam tekintete mozdult, majd a férfi indult, amit a többiek csak néhány másodpercig nem értettek. Trahern futni kezdett. A király menekül, ezt nem hagyhatta.
Egan gyorsította a lépteit, de a Nacaalal szemben esélye sem volt. A magas, fekete hajú férfi előtte állt, bevárva őt ott, ahol valaha az ajtó volt, majd belekarolt és a lépcsők felé indult vele. Egan küzdeni próbált, azonban érkezett Trahern is, és már két oldalról fogták közre. Még mindig nem hitte, hogy megállíthatják, hiszen ő a KIRÁLY, az egyetlen, az első! Ficánkolva próbált szabadulni.
– Engedjetek!- ordította.- Őrség!- Az embereit hívta, de senki sem mozdult, mert már nem voltak emberei, csak ő ezt még nem értette. Azok, akik eddig szolgálták halottak vagy elszöktek, ahogyan a palotában szinte mindenki. A testvérére meredt. Féltékeny volt, ezért is vett el tőle mindent, mindazt, amit neki szántak, manipulálva az apjukat, majd megöletve az öreget a tesó mehetett a seregbe. A terve szép és jó volt, de az asszony, akinek megadott volna mindent egyetlen mosolyáért, sohasem szerette. Mielőtt meghalt volna egyetlen dolgot kért csupán és ő bolond módjára teljesítette. Trahern visszajöhetett.
– Nem győzhetsz le.- sziszegte a bátyjának.- Be kell látnod, hogy én nyertem, akkor is, ha Nermin mindig is téged szeretett.
Trahern elengedte a füle mellett a szavakat, de az ujjai erősen szorították Egant, olyannyira, hogy az felszisszent.
Seang megfogta Kegan kezét, amikor beléptek a palotába. Valamit fontosat akart mondani, de az apja szavait kéretlenül is hallotta, és figyelni kezdett, mert a király az anyja nevét említette.
– Gyenge vagy. A hatalom az enyém, ahogyan minden más is, ami valaha a tiéd volt.
Trahern nem vágyott hatalomra, így Egan szavai még mindig süket fülekre találtak.
Egan azt akarta, hogy a bátyja szenvedjen, ezért olyat is kimondott, amit nem kellett volna.
– A gyermeked mellettem nőtt fel, én vagyok az apja! Megölettem mindenkit, aki tudta.
Seang megtorpant.
Trahern a lépcsők korlátjának támasztotta a testvérét. Egan szélesen vigyorgott egyenesen a lángoló tekintetbe bámulva.
– Ölj meg, ha van elég bátorságod! Mire vársz?!
Trahern a mélység felé kezdte tolni Egant, akár meg is tehetné, de az túl egyszerű lenne.
– Engedd el.- Young-Nam hangja higgadt volt.
Trahern ellépett a testvérétől és Seangra tekintett. Szőke volt és kék szemű, a bőre rózsás, akár az anyjáé. Hazudna, ha azt mondaná, hogy sohasem akarta, hogy tudja. Akarta, de elvették minden jogát. Egan valóban győzött.
Seang a kertészt bámulta. Magas volt és a termete katonás, eddig így még sohasem látta. A tekintete nyílt, a kisugárzása egy nemes férfié. Igen, hiszen az. A király testvére. A királyé, aki valójában csak egy aljas bitorló… Az agya zakatolt az igazságtól. Ez a férfi az ő…
Elengedte Kegan kezét és felé lépett. Trahern azonban indult, nem akarta összezavarni a gyermeket, de a tekintetében benne volt minden, amit el akart titkolni.
Seang megérintette Rillát, mire az asszony felé fordult és bólintott a ki nem mondott kérdésre.
– Ő az apám.- suttogta Seang.- Ő az apám.- fordult Keganhez. Seang gyűlölete ezzel csak fokozódott, minden sérelem, ami érte felerősödött, olyannyira, hogy ordítani lett volna kedve. Éveket töltött félelemben, mert a férfi, aki „felnevelte” rettegésben tartotta őt a szeretetre hivatkozva, de sohasem szerette, ahogyan senkit sem. Trahern után indult.
Young-Nam belépett a terembe. Azért jött, mert a tanács tagjai hívták. A király terme romokban hevert, a márványpadlón halottak. A maroknyi túlélő megbabonázva bámulta a Nacaalokat. A végtelen tudás, ami belőlük áradt, a nagyságukat hirdette.
Agos végigtekintett az embereken, a megtört tekintetek még hozzá is eljutottak, de a terv továbbra sem változott. Az egyetemes tudás csakis az övék, mert a tudás hatalom és az emberek még nincsenek felkészülve rá.
– A Nacaalok vezetője vagyok.- kezdte.- A veszély elmúlt. A démoni lényeket, amik a világokat fenyegették, száműztük a saját birodalmukba. A gép elpusztult és a tudósok meghaltak, aki a szerkezetet létrehozták. Meggondolatlanul cselekedtek és ezrek élete bánta. Az átokjegy, ami idecsalta őket, megszűnt, nem fognak tudni visszajönni többé.- az ujjával egy kört rajzolt a levegőbe, ami kékleni kezdett.- Fel kellett fednünk magunkat és angyali beavatkozást kérnünk.- a kör halványodni kezdett, ahogyan a kinti vakító fények is.
A Nacaalok mély főhajtással tisztelegtek a felettük állók áldozatának, mert azok menni készültek.
– Elhagyjuk ezt a bolygót.- folytatta Agos.- Ti, emberek, magatokra maradtatok.
Young-Nam felé fordult és a férfi értette, hogy neki is mennie kell.
– Maradjatok itt, visszajövök.
Kegan bólintott.
Young-Nam tudta, hogy a bűn, amit elkövetett óriási. Megkapta a segítséget, de többet akart.
– Atlantiszt egy hatalmas szökőár fenyegeti. Megmentettük az embereket, de olyan mintha semmit sem tettünk volna, halálra vannak ítélve a segítségünk nélkül. A Vimanáink képesek lennének befogadni a túlélőket és egy biztonságos helyre szállítani.
A tanács egy kört alkotott, hiszen ez jelentette az egészet, akkor is, ha hiányzott az asztal és nem voltak székek sem.
– Már így is többet tettünk, mint, amit kellett volna.- szólt Agos.
– Nem eleget. Nem lehetünk ennyire önzőek.
– Ne feszítsd a húrt.- kérte Pentor, aki közvetlen Young-Nam mellett állt.- Elégedj meg ennyivel.
– Mit ér a tudásunk, ha nem használjuk, és csak ülünk kényelmesen a babérjainkon.
Young-Nam nem hallgatott a barátjára, mert továbbra sem értett egyet. Előre lépett a körből, mert, amit mondani készült az mindenkinek szólt.
– Elmegyünk és létrehozunk egy „új világot”- az ujjait idézőjelbe helyezte, nyomatékot adva az utolsó két szónak.- ahelyett, hogy vállalnánk a felelősséget, azért, amit létrehoztunk. Nagyok vagyunk, a legnagyobbak, erkölcsileg mégis megbuktunk. Azok az emberek meg fognak halni és mi megmenthetnénk őket.
– Elég!- emelte fel a hangját Agos és ő is a körbe lépett.- Már így is többet tettünk, mint, amit kellett volna. Tudd, hogy már nem fogják a kezedet, a segítőd elhagyott téged, ahogyan mi is ezt tesszük.- Agos előre nyújtotta a karját.- Megátkozlak téged, Young-Nam. A neved jelentése „örökre”, ami annyit jelent, hogy ez lesz a végzeted is.- Agos erőteljes fénysugarat lövellt egyenesen az áruló Nacaal mellkasára célozva.- Nem tartozol többé közénk!
Young-Nam hátrált, miközben a teste görcsberándult, fájdalmasan nyögött fel és rogyott térdre. A mellkasa sajgott és a teste zsibbadt.
– Soha többé nem járhatsz a fényben.- mondta ki az átkot Agos.- Mostantól a vér a te végzeted és a táplálékod. Meg fogsz ölni mindenkit, aki a közeledbe kerül, magányosan élve az életed. Mihelyst ezt megteszed a szíved meg fog állni és a lelked a sötétség fogja lesz, de azért hagyok választást. Vagy erős leszel és könyörtelen, aki a sötétben jár, vagy gyenge és erőtlen, teli küzdelemmel.
Agos kőkeménynek mutatta magát, pedig a legjobb barátját veszítette el. Elfordult és kilépett a körből. A Vimanák útra készen álltak.
Young-Nam továbbra is térdelt, a fájdalom mozdulatlanságra ítélte. Azt gondolta fel van készülve az ítéletre, de a büntetés, amit kapott több volt, mint, amit érdemelt. Agos egy olyan lényt hívott életre, amit eddig még senki sem látott és, amit gyilkos ösztön hajt. Csak remélni tudta, hogy hosszú élete alatt képes lesz rá, hogy valóban az egyetlen is maradjon.
Lehajtotta a fejét, mert egy újabb látomás gyötörte. Egan királyt látta, ahogy a Nacaalok templomában áll, fölényes mosollyal az arcán. Azt, ahogyan összetöri a központi kristályt, ami arra hivatott, hogy megvédje a démonok visszatérésétől a világot. Látta még Kegant is a királyra támadni egy tőrrel, halálos sebeket ejtve az önelégült uralkodón és a szökőárat, ami végleg elpusztít mindent. Cselekednie kell, ha megakarja menteni az embereket és azt a világot, amit létrehozhatnak, miután Atlantisz elpusztul. A démonok nem térhetnek vissza. Felegyenesedett az üres teremben. Egyedül volt, a Nacaalok lemondtak róla, de a palotában várnak rá, arra számítva, hogy segít. Indult, hogy egyetlen gondolatával a király termébe teleportáljon, de csak a palota udvaráig jutott. Nagy levegőt vett, mert az ereje elhagyta, valószínűleg ez volt az utolsó alkalom, hogy képes volt ilyesmire.
Az átok valódi.
A semmibe kapaszkodott, mert fájdalmak gyötörték. Körbetekintve látta az embereket. Gyötrelem és kín torzította el a halottak arcát, az élők egymást támogatva botladoztak a csatatérré vált udvaron. Épületek és szekerek lángoltak, a tűz hevítette a levegőt. A palota felé vette az irányt és gyalogszerrel indult el felfelé azon a lépcsőn, ami a király termébe vezetett. Különös dallam ütötte meg a fülét ismételve magát, újból és újból.
A király a trónszéken ült egyik lábát a karfán pihentetve és lóbálva, akár egy gyerek. Fütyörészve bámulta a plafont, mintha ebben a pillanatban semmi sem érdekelné. Egyszer csak abbahagyta, felült és rátekintett. Young-Namot katonák vették körül és ő tudta, hogy nem tehet semmit, olyanná vált, akár a többi ember és ennek így is kell maradnia.
– Ivor.- dőlt hátra Egan.- Már, ha így hívnak.
Young-Nam nem igazította helyre, akik miatt jött nem voltak itt, csak néhány megmaradt zsoldos és számtalan hulla egy halomba hordva. Végigtekintett rajtuk, majd a hajdani királyon.
– Különleges vagy, egy Nacaal. Ki gondolta volna? Arra számítok, segítesz nekem, a barátaid életéért cserébe, bár bárhogy is döntesz, én mindenképpen véghezviszem a tervemet.- birizgálta a homlokát az uralkodó, miközben félrehúzta a száját.- Egy csapatot indítok Udal szigetére, mert bizony rá kellett jönnöm, hogy a legenda létezik, a Nacaalok léteznek. Azt hiszitek, mindenhatók vagytok, de én bebizonyítom, hogy ez nem igaz. Porrá fogom zúzni a birodalmatokat, mert rajtam kívül más nem uralkodhat Atlantisz felett. Én vagyok az egyetlen!
Erőteljes ütést mértek Young-Nam gyomrára, majd a tarkójára, térdre kényszerítve, de nem hagyták pihenni. Talpra állították és a Nacaal tekintete a mellette álló katona nyakára siklott. Az ér erőteljesen lüktetett és őt vonzotta az egyenletes pulzálás. Agos szavai ötlöttek a gondolataiba, helyrerázva eltévedt tudatát. „ A vér a végzete és a tápláléka” Nem fogja megtenni!
– A Nacaalok már nincsenek itt.- mondta.
– Te még itt vagy. Követelem, hogy mond el nekem, merre van a templomotok, vagy meghalsz!- emelkedett fel Egan.
– Már így is halott vagyok, ahogyan te is és mindenki Atlantisz szigetén.
– Hamarosan útra készen állunk. Így vagy úgy, de velünk tartasz. Vigyétek!
Újabb ütés érte Young-Nam gyomrát és most nem álltak meg egynél. A márványra rogyott és a körmeire tekintett, amik kihegyeződtek és belekapaszkodtak a rideg kőbe, mintát rajzolva rá. Megrázta a fejét, ami kezdte a hatalmába keríteni, nem volt emberi. A vérüket kívánta, mindenkiét, de nem tehette, nem vehette el senkiét. Engedte, hogy üssék, majd engedte, hogy újból talpra állítsák és a hóna alá nyúlva végigvonszolják a folyosókon, egészen a tömlöcökig, akkor is, ha mindez már nem fájt. Mert egy cseppet sem fájt.
Egan egy darabig követte. Fütyörészve lépdelt lefelé a lépcsőkön mögötte. Maga mellé rendelt mindenkit, aki csak megmaradt, és voltak még elegen, ahogyan vagyona is, amivel megfizethette a szolgálatukat. A pénz nagy úr és neki volt bőven aranya. Ahhoz mindenképp, hogy megpakolják a szekereket és hajóra szálljanak. Az úti cél Udal szigete. A templomnak ott kell lennie valahol és ő meg fogja találni. Táncos mozdulatokat tett, miközben az ellenkező irányba indult. A tömlöc egy jó hely. Ivor meg fog halni, ahogyan a sziget is megsemmisül, de előtte rogyásig pakolja kincsekkel a hajóit.
Young-Nam végigcsúszott a fekete köveken és egyszerre többen is a segítségére siettek.
Kegan hajolt felé, a tekintete tele reménnyel, és a király lánya. Ki kell ábrándítania őket. Nem volt remény, egy szikrányi sem. Felállt és a falnak támaszkodva maga elé tartotta nyitott tenyerét.
– Ne gyertek a közelembe.- mondta lehajtott fejjel. Egy illat kísértette, a bentiek közül valaki megsérült és Young-Nam erősen küzdött, hogy a figyelmét elterelje.
Kegan indult.
– Azt mondtam, maradj távol tőlem!- a hangja erősödött és a fiú megállt.
– Megtaláltam a Vimanát. Ha sikerül kijutnunk innen, képes leszek elvezetni az embereket hozzá a katakombákon át. Azt mondtad, ez az egyetlen esélyünk.
– Nem tehetek semmit, nem tudlak kijuttatni benneteket innen. A Nacaalok elvették az erőmet, csak magatokra számíthattok.- Young-Nam leengedte a karját és a térdeire támaszkodott a sötét köveket bámulva.
– Együtt képesek vagyunk rá.
– Nem tarthatok veletek, megátkoztak, amiért az emberek mellé álltam. Gyenge vagyok, így nem tudok teleportálni. Csak akkor kaphatom vissza az erőmet, ha emberek vérét iszom, de ha így teszek, képtelen leszek a fényben járni, mert a nap sugara porrá éget.
– Nem hiszek az átkokban, biztosan van megoldás.- szólt egy hang lentről.
– Erre nincs.- fordította oldalra a fejét Young-Nam, miközben a tekintete villant. Valami megmaradt, továbbra is látott a sötétben. Látta a vért, ami a sarokban pihenő katona oldalából szivárgott. A mellkasa szaporán emelkedett a hívogató illat hatására, a tekintete tágult, a körmeit készült kiereszteni a prédát látva.
– Túl sok a vér.- nyögte.- Takarjátok el.
Trahern volt az első, aki lépett. Levette a felsőjét és körbetekerte vele a férfi derekát.
– Ki kell jutnunk innen, bármi áron.- Kegan már nem csak magáért felelt, hanem a babáért is, ami a szerelme méhében növekedett. Seang elmondta neki és ő megakarta védeni a lányt, ahogyan a gyermekét is.
A katona a sarokban felemelkedett.
– Emberek, én segíthetek.