Young-Nam a kristállyal a kezében a fényre lépett. A kő káprázatosan csillogott, de a reménnyel teli várakozás néhány pillanat alatt foszlott semmivé. A nap fénye égette a testét, ami egyre jobban fájt. Konok módon próbált ellenállni, de bolond sem volt, visszahúzódott a barlangba és a követ bámulta, nem az történt, amire számított. Pillanatok alatt regenerálódott, miközben az agya lázasan dolgozott a megoldást keresve. Már tudósként fogadta el a bukást. A fényben akart járni, bármi is legyen az ára! Újból megpróbálta, hiszen ő egy Nacaal és a kristálynak meg kell védenie! Egészen a kimerültségig hajszolta magát, azonban az eredmény nem változott.
A nyirkos kövön térdelt és várta a gyógyulást, ami minden egyes alkalom után nehezebbé vált. A férfi, aki olyan volt, mint ő, leszegett fejjel, némán állt a sötétben. Okosabb volt, tudta, hogy csak az éjszaka beálltával mozdulhat. Young-Nam erősen szorította a követ, össze akarta roppantani a hitvány kristályt. A vére serkent, de a kő meg sem érezte, csillogását elfedte a vörös és Young-Nam elhajította, ahogyan már máskor is tette. Az ég robajlott és villám cikázott, hirtelen odalett a nap fénye szürkülettel vonva be az erdőt. Az eső vastag vízfüggönyként áztatta a földet, hömpölyögve indult el a lejtőn. Young-Nam is indult, intve a hozzá hasonlónak.
Vadászni akart!
Vért akart!
Ruhájának kapucniját a fejére hajtotta, hogy ne láthassák az ábrázatát és egy gondolatával a városban termett, ahogyan a kísérője is.
Haragja őrült tébollyá változott. Nem számolta a napokat, ahogyan azokat sem, akiknek elvette az életét. Megölte mindet.
Az utolsó csepp vérig.
Olyasminek engedett, amiből nem volt visszaút, odáig merészkedve, hogy vastag gúnyába rejtőzve már nappal is a várost járta. Az emberek rettegtek, azt gondolták vadállat, mások vérengző bestiának hívták. Katonákat küldtek az erdőbe, de soha senki sem tért vissza, meghaltak mindannyian. Egy idő után elfogytak a katonák, már senki sem mert jönni, és a város kapujánál őrök álltak, hogy ember fia arra ne tévedjen.
Young-Namot nem állította meg a kapu. Az insula falának támaszkodott mintha csak egy odatartozó nincstelen lenne és az embereket figyelte. Olykor lehunyta a szemét és egy mélyet szippantott a levegőből a legjobbat keresve, mert mindig a legédesebb vonzotta, most mégis valami egészen más volt, ami mozdulásra késztette. Ellépett az épület falától, mert egy elszabadult hátas vágtázott felé egy vasalt abronccsal a nyomában. Az emberek sikoltozva ugrottak félre. A zűrzavart akár ki is használhatta volna, de az illat, ami felkeltette az érdeklődését ismerős volt. Találkoztak már.
Egy férfi térdelt a kockaköveken és egy korbács csattant. Nem csupán annyi volt a bűne, hogy nem hajolt meg időben és kellően mélyen. Ő vezette a szekeret. A vére serkent a férfinak és Young-Nam változott, az évekig tartó téboly elmúlt. A másik férfi, aki a korbácsot a kezében tartotta egy katona volt és, akit kísért egy nemes lehetett. A ruhája, a fennkölt tartása és az arrogancia az arcán… Young-Nam ismerte ezt az arcot. Egy nagyra hivatott fiatal fiúé volt, akit azért hozott ide, hogy egy új világ vezetője lehessen. Az évszázadok újra rajzolták, de a férfi, aki viselte cseppet sem volt ő. A korbács újból és újból csattant, majd a katona elfordult és visszaült a nyeregbe. A lovak patái kopogtak a kockaköveken, senki sem merte felsegíteni a szerencsétlent. Young-Nam Artemonhoz lépett.
Artemon riadt tekintettel meredt a barlang falaira. Sohasem beszélt senkinek a szörnyetegről, annyi év után most mégis eljött érte, elragadva őt a városból. Vissza kell mennie, vagy meg fog halni! A korbácsütéseket megszokta már, de a teste fiatalsága a múlté. Futnia kellene, de egyelőre ahhoz sem volt ereje, hogy mozduljon.
Young-Nam erősen tartotta sovány férfit. A sérülései nem voltak vészesek, fel fog épülni, de megöregedett. Ennyi év eltelt volna?
– Ki volt az a nemes a lovon?- kérdezte.
– Polidor császár, Uram.- nyöszörögte Artemon.
Young-Nam engedte a földre rogyni, mert a fáradt test remegett.
– Polidor…- ismételte elmélyülten a nevet.
– Igen, Uram. Ő ennek a városnak a vezetője, mióta egy vadállat szedi az áldozatait.- Artemon továbbra is hitte, hogy ez a vadállat vele is bármikor végezhet, ezért megint csak könyörgésre fogta, hiszen az évekkel ezelőtt már segített.- Senkinek sem beszéltem önről, könyörüljön rajtam.- A vágott szemű férfira tekintett, aki semmit sem változott.
Young-Namnak eszében sem volt megölnie, nem is tehette, de az okot egyelőre elég volt neki tudnia. Az ember félelme gátakat szab, ha tudatlanságban hagyja továbbra sem fog beszélni. Nem akarta, hogy meghaljon, hiszen még a segítségére lehet, ezért karon ragadta.
Artemont a sötétség után fény vette körül, ismerős köveken térdelt, feltekintett, újból a városban volt. Felállt, mert nem a képzelete játszadozott vele, a szörnyeteg lépett el mellőle. A lábai reszkettek, de indulnia kellett, hogy a hibát, amit vétett helyrehozza. Az állatot a sérült szekér mellé kötötték és Artemon hozzálátott a kerék visszaillesztéséhez.
Young-Nam egyre többet akart tudni az új világról. Valaha egy ősi civilizáció tudósa volt, egy Nacaal, aki mindig, mindenre megtalálta a megoldást. A zsebébe csúsztatta a kristályt és indult, de most sem egyedül, mert az az egy, bárhová is ment, követte. A nap sugarai elbújni készültek és mire leértek a hegyről már leszállt az éj.
A kapu homlokzatán állt, köpenye széle fodrozódott a szélben. Fentről tekintett le a városra. Az őrök vigyázban álltak alatta, egyik lábukról a másikra nehezedve, mert egy ideje már nem történt semmi és az unalom tátotta nagyra a szájukat egy sóhajjal. Az éberség lankadása nagy hiba.
Young-Nam biccentett a mellette állónak, majd az este hűvösében a tetőkön sétálva lépett tovább. Azt az ötvösműhelyt kereste, aminek tulaja épp most készült lehúzni a rolót. Young-Nam a semmiből lépett elé és egy mozdulatával a helyiségbe tolta a testes férfit.
– Mit akar?!- kérdezte az rémülettel a hangjában.- Szegény vagyok, mint a templom egere.
Young-Nam nem törődött a hazugsággal, helyette inkább mutatta. A férfi verejtékező homlokához érintette a sajátját, hogy minden egyes részlet élénken éljen a mesterember elméjében.
– Egy ilyen nyakláncra van szükségem.- távolodott el, majd egy erszényt dobott az asztalra.- Holnap este érte jövök.- lépett el és a fejére húzva ruhájának csuklyáját kisietett a műhelyből.
Az ötvös néhány pillanatig mozdulatlanul állt, majd az erszényre esett a tekintete. A keze remegett, miközben érte nyúlt, mert egy belső hang azt súgta, hogy ez a férfi egy mozdulatával képes végezni vele. A súly alapján aranyra gondolt és nem is kevésre. A pultra borította a tartalmát, majd az ajtóhoz sietett és bezárta azt. A pénz több volt, mint elég. A határidő?
Felidézte a képet.
Megoldható.
Munkához látott, elfeledve, hogy haza kellene mennie, elfeledve mindent, mert csak is a nyaklánc kinézete lebegett megbabonázott elméjének minden egyes zugában.
Az ékszer valójában egy medál volt és az alakja igen különös egy kör és benne másik kettő csigavonalban kapcsolódva össze. Nem gondolkodott csak dolgozott.
Yuong-Nam a kapu felé tartott és néhány lépés után az ugyan olyan is csatlakozott hozzá. A neve? Sohasem kérdezte, mert eddig nem számított. A férfi hűsége egyértelmű, bárhová tartott, követte, bármit is kért, megtette.
Katonák érkeztek szemből. Úgy tűnt Polidor haragtartó típus, mert, aki a négyes közepén baktatott az Artemon volt. A bőr saruk csattogtak a köveken és Young-Nam a homlokát ráncolta. A katonák megálltak.
– Kik vagytok?- egy-egy dárda hegye szegeződött a névtelen és Young-Nam mellkasának, a fejükről hátracsusszant a csukja.
– Marius…- egyikük felismerte egykori társát.
Artemon, megpillantva félelme két tárgyát, hátrált.
Young-Nam tekintete vörösen izzott, a fejét félrebiccentette miközben végigmérte az embert.
– A vadállat!- A férfi kezében tartott fém előre lendült és szúrt, áthatolva a szöveten.
Young-Nam ma igazán nem akart vért ontani, de meg sem hazudtolhatta magát. Tekintete Mariusra siklott és az azonnal tudta mit kell tennie, ahogyan azt is, hogy csak az az egy maradhat, aki a védelmét élvezi.
Sikolyok és fegyverek csörömpölése visszhangzott az éjszakában. A katonák megpróbáltak védekezni, de az ellenfél nem emberi, így esélyük sem volt.
– Menj haza!
Artemon földbegyökerezett lába nem mozdult, minden ízében remegett.
– Nem kérem még egyszer!
Artemon futni kezdett.
Young-Nam ellépett halottak mellett, a kapu őrzői közeledtek, hallva a hangzavart. Letépett karok és átharapott torkok, a katonák a halottakat bámulták. Az égbolton villám cikázott, fénnyel vonva be a várost. Az ég zengett és esni kezdett. A vér a város felé indult, minta csak egy rossz ómen lenne.
Young-Nam élvezte a játékot, ahogyan az elmúlt években is. Tudta, hogy a katonák jönni fognak és nem csak a katonák, hanem mindenféle emberek, mindenki, akit csak mozdítani lehet. A tarka kavalkád olyan lesz, akár egy színes étlap és még csak a kisujját sem kell mozdítania.
A barlang falának támaszkodva várta a holnapot, miközben a kristállyal játszadozott. Már nem akarta kipróbálni, a nap fénye ellen egyelőre nem győzhet. A keze megállt és figyelni kezdett. Zihálás és izgatottság, a félelem és az adrenalin különös keveréke csapta meg az orrát. Férfiak és nők egyaránt közeledtek. Kinyitotta az elméjét, kinyitotta a szemét, már nem csak érezte és hallotta, hanem látta is őket. Látta a hegy lábánál a fák mögött. Rabszolgák és közemberek közeledtek botokkal a kezükben, mintha az megvédhetné őket, mögöttük katonák, fegyverrel. A fegyver ugyan olyan haszontalan. Young-Nam Mariusra tekintett, kellene még egy, aki olyan, mint ő. Valakinek ma szerencséje lesz.
Artemon egy husángot szorongatott a kezében. Minden házból két ember, mindösszesen harmincan voltak. Szerencsétlenségére éppen otthon volt, ahogyan a legkisebb gyermeke is. Szabad akart maradni, ezért nem volt más választása és, hogy a gyermeke is szabad lehessen, neki is jönnie kellett. A rabszolgaság egyenlő a halállal, ahogyan ez a menetelés is. Lassított léptekkel próbát haladni, mellette a rémült lánya. Az emberek a vesztükbe rohannak, a fenevad senkit sem fog életben hagyni. A lányára tekintetett és igyekezett mellette maradni, de Verena lábai még aprók voltak, nem igazán tudta a tempót tartani. Mint apja azt mondta hajtani jöttek, hogy a császár vadat ehessen, de a gyermeken kívül mindenki tudta, hogy ez nem igaz. Verena megbotlott és a katonák egyike talpra állította, majd taszított rajta egyet. A kislány az erő hatására nekilódult, miközben a szeméből könnyek szöktek elő. A tekintete elhomályosult és a lába újból megbotlott egy fa ágában. A vére serkent, de a katona nem engedte az apát közelebb.
– Lódulj!- emelte a fegyverét és Artemonnak nem volt mit tennie.
Young-Nam pupillája tágult, a követ a tenyerébe rejtette. Az illat édes volt és csábító, mélyen beszippantotta, hogy átjárja tüdejének összes zugát. Nem csak ő kívánta meg, hanem Marius is, de ez a mámor csakis az övé lehet.
Fekete tincsek ringatóztak jobbra és balra a kislány járásának ütemére, Young-Nam már a gyermek mögött állt. A kicsi lány a sajgó végtagját fájlalta, de szólni nem mert. Artemon lépdelt mellette és aggódó tekintete elárulta, hogy a gyermeke. Young-Nam sajnálta, hogy nem érintheti, viszont azt sem engedheti, hogy más tegye. Marius értette, biccentenie sem kellett a mellette állónak. A leghátul haladó katona léptei megtorpantak, majd a levegőbe emelkedtek. Marius mohón szívta magába a vérét. Verena sikoltani készült, de Young-Nam hozzá libbent és tenyerét a szájára tapasztotta. A gyermek szemei tágra meredtek a félelemtől, az arcát könnyek áztatták, az előtte álló férfi tekintete vöröslött. Vékony ujjaival a hideg kéztől próbált megszabadulni, a körmei csikartak, a lábai rúgtak. Az apja térdelt le hozzá, hogy könyörgésre fogja, de Young-Nam így sem engedte el azonnal. A nap fénye fénycsóvaként hatolt át a sűrű lomboronákon és Young-Nam a lány vérétől pirosló tenyerét bámulta, a bőrének égnie kellene. A kő ragyogott a fényben és, ami megvédte őt az ennek az ártatlan lánynak a vére. A katonák látva a társuk porhüvelyét a földön, indultak, és indult ő is. Még most az egyszer, utoljára jól fog lakni. Gyorsan döntött, mert igazán nem számított, hogy ki az az egy, aki életben maradhat. A katona, aki legelsőnek érkezett, éppen jó lesz. A férfi teste remegett a fájdalomtól, ficánkolni próbált, de aki ellen küzdött, sokkal erősebb volt. Young-Nam egészen a barlangjáig vitte, ahogyan Artemont és a gyermeket is.
Levetette a köpenyét és Mariussal árnyként suhantak át a fák között a kezdődő szürkületben. Az emberek bolondok. Tudniuk kellene, hogy a sötét semmi jót nem tartogat.
Artemon a lányát ölelte és először fordult elő vele, hogy bízni kezdett a fenevadban, mert akár ott is lehetne, a többi ember között. A sikolyok egészen a hegy magasáig siklottak, eljutva hozzájuk is. Munkától megkeményedett tenyerét a lánya füleire szorította, nem akarta, hogy hallja. Verena remegve bújt az apjához és Artemon a fal mellé húzódott vele, mert a katona mellettük mocorogni kezdett. A férfi felült, a fejét, majd a nyakát tapogatva körbetekintett és a pillantása megállt a szolgán és a gyermeken. A tekintete rajtuk ragadt és a gondolatok, amik megfogantak a fejében megrémítették, mert a vérüket kívánta. Hátát az egyenetlen falnak támasztotta és feltolta magát, miközben még mindig az előtte állókat bámulta. Artemon felfogta és hátrálni kezdett, eddigi bizalma szertefoszlani készült. A katona tántorogva indult feléjük, a léptei bizonytalanok voltak ugyan, de amire vágyott egyértelmű. A lehetőség azonban egészen máshonnan érkezett.
Artemon a visszatért férfit bámulta, ebben a pillanatban cseppet sem tűnt fenevadnak. A tekintete olyan tudásról árulkodott, ami képes megfejteni a legnagyobb titkokat is. A lénye együtt lélegzett a környezetével, mintha csak egy lenne a levegővel, a szél játékával. Táplálékot hozott az éledező vadállatnak és Artemon továbbra sem engedte, hogy a lánya bármit is láthasson és halljon. Azonban Young-Nam másképp gondolta. A gyermekhez lépett és a katona felé fordította.
– Ő az utolsó, akit a barlangomba hoztam.- mondta.- Mostantól ez az apád feladata. Cserébe a védelmemet élvezitek. A családod az egyetlen, aki biztonságban van.- leguggolt a gyermekhez.- El kell jönnöd velem valahová.
A kislány meredten bámulta a fekete tekintetet, mintha megbabonázták volna. Biccentett, anélkül, hogy az apja az engedélyét adta volna.
– Mit akarsz a lányomtól?- Artemon nem engedhette.
– Haja szála sem fog görbülni.- szorította meg Young-Nam balljával a férfi nyakát, távol tartva magától.
Artemon fuldoklott.
– Mindössze néhány csepp vérére van szükségem.
Artemon nem küzdött tovább, mire Young-Nam elengedte. Erőtlenül rogyott a földre miközben köhögött.
Young-Nam talpra állította a katonát.
– Eleget ettél már!- mondta.- Marius, a te dolgod, hogy tanítsd!
Az egykori tudós a kislányhoz fordult, miközben magára öltötte a köpenyét.
– Mi a neved?
– Verena.
– Nem kell félned, Verena.- fogta meg jéghideg kezével a puha, vékonyka ujjakat, majd a karjába vette és egy gondolatával az ötvösműhely előtt termett.
Amikor beléptek a mesterember a pultnál állt és, amint meglátta az asztal alá nyúlt, hogy elővegye az elkészült nyakláncot.
Young-Nam a kezébe vette az átokjegyet, tökéletes mása volt az elképzelésének. Mindössze egyetlen dolog hiányzott. A kristály. A követ a medál közepére helyezte és körmének hegyével felsértette a gyermek hüvelyujjának bőrét. Verena felszisszent, de ellenkezni nem mert. Mindössze néhány cseppnyire volt szüksége, Young-Nam a kislány ujját masszírozta, a lüktető élet a vércsatornába csordogálva körbejárta a medált eljutva egészen a kőig. A kristály magába szívta minden egyes cseppjét és mocorogni kezdett képlékennyé válva egészen addig, amíg ki nem töltötte a neki szánt teret. Young-Nam felegyenesedett.
– Felejts el mindent.- fordult az ötvöshöz.- A pénzt találtad.
A férfi biccentett és Young-Nam kilépett a műhelyből, maga mellett a kislánnyal.
– Menj haza.- mondta.
A gyermek futni kezdett.
Young-Nam a holdra tekintett, majd kiválasztva a környék legmagasabb épületét annak tetejére libbent. Levetett köpenyét a feje alá tette és úgy gondolta megvárja a reggelt. A medál a nyakában a mellkasán pihent. Hitte, hogy működni fog. Az éjszaka hűvöséből semmit sem érzett, hiszen a teste sokkal hidegebb volt. Elégedetten szemlélte a csillagokat az égen, az összes nevére emlékezett. Egy idő után lehunyta a szemét, mintha csak aludna. Elméjében továbbra is ott villogtak a csillagok és a nevüket sorolta. A világ, amibe csöppent egészen más, mint amikben ezelőtt élt, torz és ez tetszet neki, mert kedvére válogathatott az emberek között. Élvezte a végtelen szabadságot és a kötelezettségek nélküli létet.
Látta elhomályosodni a holdat az ébredő nap fényében. A narancssárga csoda sugarai csiklandozták és simogatták is egyben. Azt gondolta sétál egyet, ezért a piac felé vette az irányt.
Szebbnél szebb szövetek számtalan színben, ékszerek, fűszerek, de mindez egy cseppet sem érdekelte, ahogyan most az emberek illatának a kavalkádja sem. Elmélyülten téblábolt a fényben, karján a köpenyével, mígnem egy játékokat áruló bódé előtt állt meg. Nem mintha meg akart volna, egy kisfiú elegyedett vele szóba.
– Már láttam ilyet.- mondta a medálra mutatva.