Young-Nam a gyermekre tekintett, hullámos, sötétbarna haja kissé a szemébe lógott és világoskék tekintete a nyakában csüngő medálon időzött, miközben mutatóujját ráemelte.
Young-Nam nem értette. Hogyan is láthatott volna, Atlantis a múlté, ahogyan az is, ami ott történt. A kisfiú az öltözete alapján csakis egy gazdag család gyermeke lehetett. De akkor mit keres itt egyedül? Egyetlen kísérő nélkül. Körbetekintett, de az egyszerű köznép rájuk sem hederített, majd újból a fiúra. A fiatalka ember friss volt és üde, tele élettel, mégsem kívánta a vérének egyetlen cseppjét sem. Különös.
– Hol láttál ilyet?- kérdezte, miközben fekete tekintete továbbra is a fiút delejezte, hogy csakis az igazat hallja.
– Az apám dolgozószobájában egy pergamenre rajzolva.- mondta a fiú, mintha ez olyan természetes lenne. A megbűvölt szempár a férfiéba mélyedt, majd félrepillantott.- Gyorsan rejtsd el, nehogy más is meglássa.
Young-Nam a medált a ruhája alá rejtette, pont úgy, ahogyan a gyermek kérte. A medál valóban hasonlított valamire és az, amit ez a gyermek tudhat, aggodalomra adott okot. A szikrázó égboltra nézett, majd a fiúra.
– Ki a te apád?
A fiú nem felelt, helyette a nevét mondta:
– Arion vagyok.- nyújtotta a kezét.- Téged hogy hívnak?
– Roderik.
– Nem idevalósi vagy, ugye?
– Miből gondolod?
– Máshogy nézel ki, mint ez itteni emberek és az öltözeted arról árulkodik, mintha rejtőzködnél.
„Az elméje éles és figyelmes”- gondolta Young-Nam.
– Csupán nem szeretem a fényt.- mondta.
Arion okos volt, hiszen mindig mindent hallott. Az „éjszaka” vadászat folyt egy lény ellen. Az apja meg van győződve róla, hogy a mendemondákból ismert vérszívó létezik. Végigmérte a magas férfit. Sohasem látott még hozzá hasonlót, de nem tűnt vérszívónak. Kérdezni akart, de egy ismert hang beléfojtotta a szót és neki engedelmeskednie kellett.
– Arion.- lépett a fiú mellé egy karcsú fiatalasszony és karolta át a vállát. Végignézett Young-Namon, majd megfogta a fiú kezét, tekintetében bizalmatlanság tükröződött.- Vissza kell térnünk a palotába, mielőtt az apja rá nem jön, hogy már megint kiszökött.- mondta kissé már távolabb, majd még távolabb:- Ne álljon szóba idegenekkel.
Arion nem ellenkezett, jó fiú módjára bólintott, de még egyszer maga mögé tekintett.
Young-Nam figyelte, ahogy távolodik, majd indult az ő lába is. Ez az apró ember volt az első, akinek nem akarta kiszívni a vérért, és nem azért mert tiltott volt. Kíváncsivá tette, hogy valóban az e, akinek hiszi és valami másra is. Tudni akarta, hogy a gyermek miről beszélt.
A város szíve felé haladtak, miközben arra gondolt, hogy a világot megvédő térháló vajon létezik e még. Léteznie kell, mert amit a Nacaalok létrehoztak, örök. A gyermek egy fénnyel átjárt oszlopcsarnokon haladt át és ő oda is követte. A körfolyosót tartó emelvények és a belső homlokzat márványból készült. Láthatatlanul siklott el a csobogó szökőkutak mellett a színes kövezeten, míg egyszer csak meg nem állt. A gyermek eltűnt, helyette jött valaki más.
Szemből érkezett gyors léptekkel és balra kanyarodott. Young-Nam most már őt követte arra, amerre tartott, de a záruló ajtón át már nem lépett be.
A harmincas éveiben járó férfi beletúrt fekete hajába, majd a szoba festett mennyezetére bámult. Csillagjegyek sorakoztak körbe a kék égbolton a meghatározott rendben. A szobában négy másik férfi, ebből kettő katona.
Polidor az alacsony férfihoz fordult, az arcán elégedetlenség. A tudós remegve állt előtte. Tudta, hogy meg fog halni, mégsem a császár ítéletétől tartott. A tekercs tartalmát szándékosan nem árulta el, a holtaknak a holtak birodalmában a helye.
– Odafentről az istenek tekintenek le ránk. Jupiter, Mars, Minerva… – szólt Polidor.- El tudod képzelni milyen, amikor megnyílik az égbolt? Egy akarok lenni közülük.- mondta, miközben az asztalra tekintett, ami előtt állt és a széthajtott papírtekercsre mutatott.- A megoldást ezek a sorok rejtik és te azért vagy itt, hogy ezt megfejtsd, de nem történt semmi. Bíztam benne, hogy mára megoldódik a rejtély.- a másik tudóshoz fordult.- Tudni akarom, mi az, ami ide van írva, mert ez a kulcsa mindennek! A birodalom jövője a tét!
A tudós férfiú az írásra tekintett, a torka összeszorult. Tanult ember volt, és ezek az írásjelek egy olyan ősi civilizációtól származnak, amelynek a tudása felülmúlja minden elképzelésüket. Ha csak a töredékét képesek lennének megérteni, a világuk gyökeresen megváltozna. Határozottan lépett közelebb az asztalhoz, hogy a császár magabiztosnak lássa, de cseppet sem volt az.
– Ez egy átokjegy.- mondta, majd a kezeit maga elé tartva hátrálni kezdett, de a mögötte álló őrbe ütközött.
– Várjatok a csarnokban!- utasította Polidor az őröket, mire azok közre fogták a haszontalan, alacsony emberkét, aki szándékosan nem akart beszélni, és távoztak.
– Hallgatlak!- támaszkodott a császár az asztalra mindkét kezével, miközben a körkörös rajzot figyelte, remélte, hogy ennek a tudósnak több esze van.
A hajlott hátú férfi visszasétált és tekintetével a sorokat olvasta.
– Egyelőre csak szavakat ismerek fel, császárom.- hajolt meg alázatosan, majd tovább fürkészte az írást.
– Mond…- Polidor kezének körkörös mozdulatával ösztönözte a tudóst, hogy folytassa.
– Kapu, élet, istenek.
– Tovább…- Polidor tekintete kerekedett.
A tudós tovább fejtegette a talányt, majd a fejét rázta, több időre van szüksége.
– Egy napot kapsz, holnapra tudni akarom.- fordult el Polidor és távozott hamarjában. Az elhangzott szavak újból megerősítették a hitét, a tudós képes lesz megfejteni. Ez már biztosan.
– Démon és halál… a tudós hátrált, mert, amikor a szavakat kimondta a különös rajz felizzott egy pillanatra.
Polidor ezt már nem láthatta, mert a szobát elhagyta.
Egy újabb háborodott elme. Young-Nam az ajtó előtt állt. Szándékosan nem mozdult, amikor a császár indult. Egy röpke villanási idő volt csupán, míg találkozott a tekintetük, de csakis azért történhetett meg, mert így akarta. A kevély férfi megtorpant, mintha látomása lett volna, majd idegesen nézett körbe, mert csak ő látta a fekete alakot.
– Őrizzétek a tudóst!- adta ki a parancsot a csarnok végében álló két zsoldosának, miközben a csarnok közepére sietett. Izgatottan fordult körbe többször is. Bízott magában és az elméjének épségében, ezért tudta, hogy, amit látott, valós. Összeszűkült szemei ide-oda jártak, miközben a haragja egyre erősödött. Az átkozott vérszívó egészen az otthonáig merészkedett!
A gyermeke szaladt oda hozzá, majd állt meg előtte. Klétus a másodszülött volt, Polidor mégis jobban kedvelte. A gyermek tekintete ragyogott és fiatal tudata szivacsként szívott be mindent, amit csak tőle hallott, elfogadva annak igazát. Arion, aki mögötte sétált szelíd volt, mint az anyja. Sohasem lesz belőle jó vezető.
– Priszkusz!- Arion örömmel üdvözölte tanítóját, napok óta hiányolta, de az arca hamarjában komorrá változott, mert érezte, hogy baj van.
Polidor megállt a tudós előtt.
– Csalódott vagyok, de nem hibáztatlak. Nem te vagy az első, akinek nem sikerült. Ők, a tegnapi nap folyamán, a hegytetőn, a fenevad áldozatául estek.- A császár gyűlölte a hasznavehetetlen embereket.
A férfi tudta, hogy vétkezett. A vétke azonban nem a hozzá nem értés volt, hanem az, hogy nem beszélt. Megfejtette az írást és a szörnyű jövő rettegéssel töltötte el. Sohasem szabad megtudnia a császárnak.
– Nem végeztetlek ki és a fenevad elé sem doblak.- a császár ajka érzelemmentes, enyhe mosolyra húzódott.- Adok egy esélyt neked. Az arénában harcolhatsz az életedért.
A férfi lábai megroggyantak, félte a halált, de amit a pergamen rejt, sokkal ijesztőbb. A titkát a sírba fogja vinni és remélte, hogy az újabb jelölt sem fog másképp tenni.
– Apám!- Arion tiltakozni próbált.
– Vigyétek!- Polidor elfordult és a tekintete találkozott az elsőszülött fiáéval, leckét akar az életből, hát megkapja.- Az első sorból nézhetitek végig a küzdelmet ma délután, bár nem lesz nagy szám.
Klétus az apja után futott, Arion lábai az ellenkező irányba akartak rohanni, de a nevelőnője karon ragadta és a fejét ingatva kérte, hogy ne tegyen butaságot. Arion csak nehezen engedett neki. Úgy tekintett a tanítójára, mint családjának megbecsült tagjára. Fájdalmas elkeseredésében csak nézhette, ahogy kikísérik a katonák.
Priszkusz remegő lábakkal lépkedett a végzete felé, a gyermek szava úgy sem állította volna meg az apját. Kiérve az épületből a kéklő, békés égboltra tekintett. Ami onnan érkezhet sokkal rémisztőbb, mint a rá váró büntetés, aminek a kimenetele ugyancsak halál. Nem állt ellen a sorsának, a termete apró és alacsony, kardot sohasem forgatott a kezében. A birodalom a pusztulás útjára tévedt. Az emberek mit sem sejtve élnek, és ugyanúgy szörnyű halált fognak halni, ha a császár megteszi azt, amire készül. Megfordult a fejében, hogy elégeti az irományt. Meg kellett volna tennie, de a bátorsága kevés volt hozzá, pedig már akkor is tudta, hogy Polidor így sem, úgy sem kímélte volna meg az életét.
Az emberek megbámulták. Futólag pillantott csak rájuk, ahogyan arra a férfira is, aki szemből érkezett és egyenesen őt bámulta. A delejező tekintet, mintha mondani akart volna valamit. Priszkusz megtorpant, éles fájdalom hasított a nyakába, megremegett, majd ájultan zuhant a földre.
A két katona megállt.
– Állj fel, ne játszd meg magad!
Az alacsony férfi a földön azonban nem mozdult. Egyikük megrúgta többször is, de a test még csak nem is nyöszörgött, majd felkapta széles vállára, és mint egy homokzsákot cipelte tovább.
– Ha halott, semmi hasznát nem veszem.- lépett oda a kapu bejáratához egy fehérbe öltözött, cingár ember, amikor megérkeztek.
– Szuszog.- csak ennyit mondott a katona a kapu előtt, majd ledobta, mintha valóban egy teli zsák lenne.
Priszkuszt a zárkában levetkőztették és a szép ruhának hamarjában akadt gazdája. Az egykori tudós egy ágyékkötőt kapott, egyelőre másra nem is volt szüksége.
Vér keveredett a vérrel, valami új volt születőben, valami ismeretlen.
Priszkusz kinyitotta a szemét, az agya zakatolt. Fura és éles hangok gyötörték az elméjét, mintha seregnyi ember zsongana körülötte, mégis amikor körbetekintett, egyedül volt, az alagsori börtön egyik cellájában, a vesztőhely felette.
– Felébredt végre. Épp időben.
Katonák léptek be hozzá és taszították ki a fáklyákkal teli folyosóra. Priszkusz határozottan lépkedett, mintha csak nem lenne mitől tartania, minden olyan más volt. A hangok, az illatok, az emberek…
– Hamarosan kezdődik a viadal, adjatok neki páncélt és fegyvert!
Karpáncélt, lábértet, vastag övet tettek rá, a fejére sisakot. Jobb kezébe kard, bal kezébe kerek pajzs került és már indulhatott is. Egy pillanatra megroggyant a súly alatt, majd kiegyenesedett. Egy sűrűn rácsozott ajtó előtt állt, amin át látni lehetett a küzdőteret. Hiába visel páncélt, esélye sincs. A tömeg őrjöngött, valaki éppen meghalt. A győztest ünnepelték, aki örülhetett, hogy szánalmas rabszolga élete tovább folytatódhat. A játék is folytatódott és, aki következett, az ő volt.
– Lódulj!
A rácsos kapu nyílt és Priszkusz szinte kirobbant a köralapú térre a mögötte álló lábának köszönhetően. Hirtelen csend lett, majd kacagás tört ki. Az alacsony, vékony emberke szánalmasan festett a ráaggatott fémben.
– Mi ez? Vigyétek innen ezt a bohócot!- füttyszó süvített.
Priszkusz fülét sértette a tömegen végighullámzó ricsaj, fejét az elnagyolt sisakban felemelte és körbetekintett. Az emberek ujjal mutogattak rá és egymásra meredtek, mert nem értették. Küzdelmet akartak látni, hiszen ezért jöttek, de itt kivégzés lesz. Mellette két rabszolga állt, ugyanúgy páncélban, a sorstársai. A tudóst valami zavarta, kényelmetlenséget okozva, de egyelőre még nem tudott rájönni, hogy mi az.
Az ellenfél még váratott magára. Priszkusz a tribünre tekintett, Arion és Klétus foglalt éppen helyet Polidor oldalán. Az idősebb fiú egy reménysugár, minden megvan benne ahhoz, hogy változást hozzon ebbe a romlott világba, ő a várományos, de Polidor valódi utóda Klétus, aki éppen olyan, mint az apja és ez a császárnak imponál. Priszkusz sóhajtott egy mélyet és a kardjára markolt, amikor a szembeni kapu nyílt, de ahelyett, hogy megrémült volna félrebiccentette a fejét. Egyszeriben minden elcsendesedett és a gondolatai is helyére kerültek, rájött mi az, ami zavarja. Egy illat, ami átjárta a tüdejét és izgalommal töltötte el. Ez a jellegzetes illat jelen volt a küzdőtér minden szegletében. Ketten érkeztek, az egyiküknél háló volt. Priszkusz izgatottsága erősödött, de továbbra is a kapu közelében állt, innen minden olyan jól lehetett látni. Mellette a két rabszolga nekilendült és felvette a harcot, mert élni akartak. Priszkusz elhomályosodott tekintettel nézte a küzdelmet, a háló lendült, de lecsúszott a lekerekített sisakról. A sötétbőrű férfi nem adta olyan könnyen magát, bukfencet vetett és alulról szúrt, mielőtt az ellenfele bármit is tehetett volna, és egyelőre megmenekült. A férfi, akivel nemrégen még együtt ettek, halott volt.
Priszkusz a földre ejtette a kardot, amikor mellbe vágta az eddig csak zavaró, erőteljes illat és hátrálni kezdett.
A közönség füttyögött.
– Harcolj!- kiáltották többen is, azt gondolva gyáva.
Priszkusz szédült, a homokot bámulta a mezítelen talpa alatt, minden egyes porcikája zakatolt és az elméje ordított odabent arra ösztökélve, hogy tegye meg.
Vegye el! Szerezze meg!
Az életét! A vérét!
Bal kezéből kiesett a kerek pajzs, az ujjai görcsberándultak, a sisakjáért nyúlt és a földre dobta. A zömök gladiátor, aki szintén vele érkezet halott volt. Ketten maradtak egy ellen. A sötétbőrű férfi és ő. Az ellenfelük mellvértet is viselt, a kezében egy félkör alakú bárd, aminek a végét egy tüske ékesített. Sok embert megölhetett már, a szemében szilaj elhatározás tükröződött. Priszkusz a mellette állóra tekintett, elszántnak tűnt és indult is, de a bárd egyetlen csapással a földre terítette, majd a hosszú és kihegyezet tüske keresztül döfte a nyakát. A spriccelő vér beterítette Priszkusz arcát, a tudós orrcimpái kitágultak és egy mélyet szippantott a csábító illatból. Remegő ujjai az arcát érintették, majd a vér az ujjairól a szája szegletére került. Nyelvével ízlelte és átjárta a vágy, a tekintete felizzott.
– Védd magad!- suttogta egy gyermeki hang, nem tudva, hogy egykori tanárát már csak egyetlen dolog érdekeli, az, aki előtte áll.
Priszkusz a közeledő férfira emelte a tekintetét. A szemöldökét a magasba vonta, majd a szeme szűkült.
A férfi megtorpant.
Akik meghaltak a barátai voltak, de harcolnia kellett, ha élni akart, ezt a csenevész embert az ágyékkötőben nem ismerte. Az ellenfele nem tűnt veszélyesnek, eddig a pillanatig. Az arcán torz mosoly ült, a szeme vörösen izzott.
Priszkusz a férfihez ugrott és letépve róla a sisakot kihegyezett metszőfogait a nyakába mélyesztette. Mohón szívta magába azt, amire vágyott, majd, amikor a test már teljesen megadta magát, felállt. Ettől a pillanattól minden megváltozott. Nem volt többé áldozat és préda sem. Vadász volt, és ez a vadász az elnémult, döbbent népre tekintett, majd megállt egy pontnál.
Polidor felegyenesedett. A tudós a vérét vette a gladiátornak, a tekintete lángolt és azt üzente, hogy most ő következik. Bátran nézett vele szembe, mert azt gondolta, tudja, mire számíthat. A vérszívó lendült, mire Polidor előrántotta a kardját, de egy katonája elé került, óvva császárát. A katona páncélja csörömpölt, ahogyan a földre zuhant, a teste rángatózott és az erek a nyakán kidudorodtak, mert változott, majd egyszer csak felnyitotta a szemét. A tekintete ugyancsak vörössé változott és már ketten voltak. Két újszülött. A katona a kelmékbe öltözött gyermekre tekintett, aki dermedten állt mellette, könnyű préda és az illata is kellemes.
A tömeg sikoltva menekült, a férfi lendült, de a lendülete a semmibe veszet az akaratával együtt és holtan rogyott a földre, ahogyan a megvadult tudós is.
Polidor tekintete találkozott az igaziéval, az egyetlen vadásszal, aki mindössze azért jött, hogy leckét adjon neki abból, ki is az erősebb. A vágott tekintetet azonnal felismerte, átható volt és biztosította arról, hogy bármikor elveheti az életét. A szívverése felgyorsult, de nem a félelemtől, el akarta kapni, de a vérszívó már eltűnt. Arionra tekintett, a fia remegett, de őt egészen más érdekelte. A vérszívó szándékosan nem érintette, sőt, mintha azért lépett volna közbe, hogy ne essen bántódása. A tekintete szűkült, mert az elméje kombinált és terveket szőtt. Hamarosan az égbolt megnyílik és egy lesz az istenek közül. Minden meg fog változni…