Polidor utat tört magának a menekülő emberek között és a katonáival maga mögött a palotájába sietett. Nem érdekelte a zűrzavar, volt más, aki foglalkozzon vele. A fia tekintete járt a fejében, biztosra vette, hogy már találkozott a fenevaddal. A vérszívó megmentette Ariont. Világosan látta. Nem engedte, hogy a megvadult katona rátámadjon. Nem egy egyszerű véletlen volt. Az a férfi játszadozik vele. Vele. A császárral.
A köpenye lebegett a léptei alatt, a tekintete szűkült, felbőszítette az átkozott bestia. Tombolt, a tekintete és lángolt, az arca eltorzult a mérhetetlen haragtól. Amint beért a körfolyosóra már ki is adta a parancsot.
– Hozzátok ide Perenikét!
A katonák indultak és a nevelőnő hamarosan előkerült.
Perenike gyönyörű nő volt, barna bőr, hullámos, összefogott haj, egyenes orr. A császár végigmérte, ahogyan mindig is, majd így szólt:
– Arion az engedélyem nélkül járt a palotán kívül.- nem kérdezett csak tényeket közölt és a fiatal nő tekintetében azonnal látta a választ.
– Találkozott valakivel?
Perenike tudta mit kell felelni, ha azt akarta, hogy a gyermeknek nem essen bántódása. A császár kemény, ha az adott parancsának a betartásáról van szó.
– Nem, Uram.- mondta már szemrebbenés nélkül, az előző kijelentés váratlanul érte.
A császár hosszasan bámulta, de ő ártatlanságot színlelve tartotta az igazát. Arion fittyet hány az apja szavaira és ez egyszer még nagy bajba fogja sodorni mindkettőjüket. Mindössze csak kíváncsi, a saját szemével akarja látni a világot, nem a császárén keresztül.
– Ha el akar menni, engedd meg neki.- mondta Polidor váratlanul, majd otthagyva a nevelőnőt a fürdőbe sietett. Szórakozásra vágyott és mindig volt olyan, aki megadta neki.
Ledobta a ruháit és a virágokkal teli illatos vízbe gázolt, hogy nyakig merülhessen.
Egyszerre négy kéz is simogatta és két száj csókolta, de az egyiküket elküldte, mert most csak egyre vágyott. A barna bőrű nő kecsesen sétált ki a medencéből továbbra is kelletve magát ringó csípőjével. Polidor követte a tekintetével, majd a világos bőrűhöz fordult, miközben bort kóstolt egy fémserlegből. A nő ujjai átkulcsolták az övétit és ivott a borából, majd vörös ajkai a mellkasát csókolták, a nyelve cirógatta. A nő feje eltűnt a víz alatt és Polidor megmarkolta a göndör haját, lent tartva, mert azt akarta, hogy fojtassa. Összeszorított fogain keresztül sóhajtott, miközben hátrahajolt, ami a víz alatt történt, az igazán jól esett. Magához húzta a nőt, aki kacéran tekintett rá. Megkeményedett mellbimbói a férfi mellkasát érintették, miközben most az ujjai siklottak a víz alá és kezdték simogatni a császár felhevült testét, még tovább fokozva a vágyát. Polidor lerakta a poharat a medence szélére és megfordította a nőt, mert már nem bírta tovább. A combok széttárultak, a fenék emelkedett és ő behatolt. Lágy volt, meleg és sikamlós, ami még inkább felajzotta. A csípőjét, majd a melleit markolta, miközben gyorsan és erőteljesen mozgott nem törődve a nő ritmusával, majd eltolta magától és biccentett neki, hogy távozhat. A nő kilépett a vízből és felvette a ruháit. Ment, mert azt mondták. Polidor újból nyakig merült kellemes fürdővízben, könnyűnek és nyugodtnak érezte magát, már képes volt higgadtan gondolkodni.
A medence széléhez úszott, majd maga is felöltözött és a szobájába érve hanyatt dőlt az ágyon. Magára húzta a tarkahímzésű takarót és lehunyta a szemét. Jobb keze az ágy mellett lógott, ujjaival a csontberakást simogatta. A feszültség eltűnt így hamarjában elaludt, de rossz álmok gyötörték. Az égbolt megnyílt és éles fény áradt felé, majd sötétséggé változott. Ebből a sötétségből csupasz emberi karok nyúltak felé, próbálva megérinteni és magukkal húzni az ismeretlenbe. A fenevad közeledett vicsorogva, megakarta harapni. Menekülni próbált, de a bestia erősen szorította, majd egyszer csak eltűnt. Fekete füst gomolygott és egy izzó tekintetű alak lépett ki belőle, majd száguldott sebesen végig a szobában, miközben egy nevet suttogott, a nevét. Polidor az emlékezetébe akarta vésni a nevet, de az álom reggelre már csak foszlányokban létezett.
A császár verejtékben úszva ébredt, a takarója a földön. Felült, körbetekintett, majd a fényhez lépett és elhúzta a függönyt. Bármi is volt, ami gyötörte, elijeszteni nem fogja. Meg kell látogatnia a tudóst, mert hitte, hogy jelentősége van. A császárok istenné válnak a haláluk után, tartotta a hiedelem, Polidor már az életében is az akart lenni. Egy isten, és erre megvan minden esélye.
A tudóshoz indult, de Klétus szaladt oda hozzá és üdvözölte.
– A bátyád?
– Nem láttam őt.
Polidor most nem akart a fiával foglakozni, sokkal inkább érdekelte merre járhat Arion. Nehéz karját Klétus vállára tette és elfordult vele, azzal a szándékkal, hogy az anyjához küldi, de annak egy szolgájába ütközött. Az asszony gyümölcsöket hozott, aminek nagy része a színes kövezetre hullott a széles tálcáról, amikor az félrebillent.
– Bocsásson meg, Uram.- hajolt meg mélyen, majd hozzálátott összeszedni azokat.
Polidor máskor haragra gerjedt volna, de most kombinált.
– A piacon jártál.- mondta.
– Igen, Uram.- válaszolt az asszony lentről.
– Ariont láttad e?
– Láttam, Uram.
– Egyedül volt?
– Egy magas férfival az oldalán.
Polidor már intett is a kísérőinek.
– Hozzátok elém azt a férfit, de legyetek óvatosak, nem szökhet el.
A katonák biccentettek és keresztülvágtak a körfolyosón, át a fákkal teli udvaron a nagypiac felé. A bejáratánál ketté váltak, hogy kerüljék a feltűnést. Nem tudták hogyan néz ki a férfi, ezért Arion után kutatott a tekintetük a tömegben. Hamarosan meg is találták. A fiú az egyik pavilonnál állt és valóban nem volt egyedül. A magas férfi haja fekete, ahogyan a tekintete is, a ruházata leginkább egy átutazóéhoz hasonlatos.
Young-Nam látszólag az embereket bámulta, de valójában a semmibe révedt. Züllött világ, posvány és mocsok. Azt gondolta Atlantis a vég, de ez a hely, ahol újból a tudatára ébredt, sokkal rosszabb, mégis, amire Polidor készül, annak nem szabad megtörténnie. Megharapta a tudóst, de csak azért, hogy egy kis játékot vigyen a küzdelembe, amit akkor tapasztalt, viszont megerősítette abban, hogy vannak, akik másképp gondolják. Vannak, akik hisznek abban, hogy ez a világ jobb is lehet. Ő már régen nem hitt, neki mindössze az emberek vére kell, a démonok mellett éhen halna. Az átváltoztatott férfi megfejtette az iromány tartalmát, de egy árva szót sem mondott, a sírba készült vinni a titkát. Young-Nam megölte, mert a tudás, ami a birtokába került veszélyes és meg fog ölni mindenki mást is, akit csak kell. A piac színes forgatagában a gyermeket azonnal észrevette, ahogyan a fiú is őt, és nagy szemekkel nézett rá. Young-Nam tegnap megmentette a gyermek életét, de ez nem azt jelentette, hogy ma meghagyja. Félrevonta a fiút, mert kérdései voltak.
– Mit mesélt erről a jelről apád?- emelte ki a nyakláncot a ruhája rejtekéből.
A fiú továbbra is bámulta őt, Young-Nam tudta mire kíváncsi, ezért egy pillanatra megvillantotta a karmait. A fiú most az ujjait bámulta, majd a tekintete a nyakláncra siklott. Young-Nam enyhe félelmet érzett és bátorságot is. Annak ellenére, amit mutatott neki, nem szaladt el.
– Nem tudom mi ez, mindössze egy rajzon láttam.- ismételte azt, amit már egyszer elmondott.
Young-Nam átható pillantása résnyire szűkült, a gyermeket tudatlansága egyelőre megvédte.
– Bármire is készül az apád, meg kell akadályozni!
– Nem tudom, mire készül, de te tudod azt, amit az apám egyetlen tudósa sem.
– A tudósai, akik meghaltak mind tudták, ahogyan azt is mennyire veszélyes. A feljegyzést a népem hagyta hátra, ez egy figyelmeztetés a jövő embereinek.
Arion a férfit bámulta, ijesztő volt és mégsem.
– Ki vagy te?- kérdezte.
Young-Nam körbetekintett, mert nem akarta, hogy bárki is hallja a beszélgetésüket. Az, hogy ki ő, a fiú bizonyára már tudja, hogy ki volt, már nem számít.
– A világotok, amiben éltek veszélyben van.- mondta.- Nem tudom miként került az a tekercs apád birtokába, de meg kell semmisíteni!
– Mi volt a néped neve?
– Már régen nem tartozom közéjük.- vetette oda Young-Nam, majd folytatni akarta, de Arion nem hagyta szóhoz jutni.
– Ez egy átok, te nem akartál vérszívó lenni.
Young-Nam Ariont nézte, a fiú nyílt tekintete mintha olvasott volna benne. Valóban nem akart, megbüntették, annak ellenére, hogy a legjobbat kívánta az embereknek. Mégis honnan veszi?
– Amit az apád talált, meg kell semmisíteni, ahogyan mindenki másnak is meg kell halnia, aki bármit is hallott és látott.- A tekintete a fiúéba mélyedt.
– Meg fogsz ölni?- a fiú nem hitte, hiszen tegnap megmentette az életét.
– Ha szükséges…
– Nem fogsz bántani.
– Miért ne tenném?- ragadta meg a fiú mindkét karját.
Arion hallgatott, miközben a férfit nézte, tudta miért nem.
– Hatalmas a könyvtárunk és én szeretek olvasni.- kezdte.- Nem fogsz bántani engem, mert nem teheted
Hogy merész, vagy csak nem tudja tartani a száját, az Young-Nam előtt egyelőre rejtély volt.
– Nem tehetem?- kérdezte miközben a körmeit kissé kiengedte.
– Nem teheted, mert te egy Nacaal vagy.
Young-Nam a fiúra meredt, majd a katonákra, aki karon fogták. Engedte, mert úgy is a palotában volt dolga. Jelentőségteljesen tekintett a fiúra, biztosítva arról, hogy minden szavát komolyan gondolja. Nacaal. Mégis honnan tudja?
Young-Nam magabiztos léptekkel haladt a katonák között, fekete öltözete baljósan lengett az enyhe szélben. Arion szapora léptekkel követte a katonákat, hallani akarta a választ, mert az idegen nem mondott se igent, se nemet. Egy Nacaal. Ebben majdnem, hogy teljesen biztos volt, az egykori világok megteremtője, több ezer éves. Az apja meg akarja ölni, azt hiszi képes rá. Szólni akart, de a nevelője szigorú tekintete elnémította. A nő megállította a rohanásban és komolyan nézett rá.
– Jobb, ha most nem találkozik az apjával.- mondta és Arion értette. A távolodó férfit figyelte, majd a nevelőjét. Mondani akarta, kiáltani, hogy ne tegyék, de úgy sem értették volna.
Young-Nam beléphetett abba a szobába, aminek az ajtaja előtt tegnap csak állhatott. Tekintete az asztal lapjára kiterített papírra tévedt, ismerte minden egyes szavát, nem volt szüksége napokra, hónapokra, évekre ahhoz, hogy megfejtse. Nem figyelmeztetés volt, hanem egy részletes leírás arról, hogyan kell megidézni a démont, akit sikerült elűzni, és a térhálóról, ami mindezt megakadályozza. A tudósra pillantott és az rá, meg kellene ölnie, nem tűnt titoktartónak. Polidor a férfire meredt, mert felismerte, a férfi az ajtóban, a férfi az arénában, a fenevad. Így közelről nem is tűnt olyan veszélyesnek. Hatalma és a hadseregének ereje a biztonság illúziójába ringatta. Képes volt elfogni, de az meg sem fordult a fejében, hogy a fenevad hagyta, hogy elfogja. Polidor ellépett az asztaltól, ami megragadta a figyelmét az a lánc volt, ami az idegen nyakában lógott. Hasonlatos ahhoz, amiről mindent tudni kívánt és már majdnem tudott is, mert ez a tudós a várakozásain felül teljesített.
Biccentett, mire az egyik embere kitépte a láncot a vérszívó nyakából. Young-Nam megremegett, mégsem tett semmit, az ablakon át beszűrődő fény vakító volt, de egyelőre nem bántotta. Az okán gondolkodott, hiszen a láncot nem viselte. Az ujjait ökölbe szorította, alig volt némi ereje. Vért már nem fogyasztott tegnap óta. Valamit valamiért, meglehet, hogy ez az ára annak, hogy a fényben járhasson.
Polidor az asztalhoz sétált és a nyakláncot a rajz mellé helyezte. A mintázata meglepően hasonló volt.
– Honnan van ez a nyaklánc?
Young-Nam a császárt fürkészte.
– Egyszerű vándor vagyok,- mondta.- egyik utamon vásároltam.
Polidor nem hitte, egy ilyen értékes darabot nem árulnak bárhol, a kristály a közepén ragyogott, akár egy ékkő.
– Sohasem találkoztam még hasonlóval. Mi a neve ennek a kőnek?
Az idegen nem felelt és ez Polidort bosszantotta, ahogyan a vizslató tekintete is. Nem értette, hogy aki előtte áll mennyire más, mint ő.
– Te a fenevad vagy, láttalak tegnap. Tudnod kell mi ez, amit a kezemben tartok.
Az őrök császáruk intésére gyomron ütötték a vándort.
Young-Nam lépett egyet hátra az ajtó irányába, majd térdre ereszkedett, azt a látszatot keltve, hogy mindez fájdalmat okozott neki. Valóban fájt, egy hangyányit. A napfény egyre erősebben tűzött, ez volt az, ami térdre kényszerítette, nem akarta, hogy a gyengeségére fény derüljön. Ez az egyetlen volt neki. Talpra állították és a nyakláncra tekintett.
– Tehát tudod.- állapította meg Polidor, miközben az irományra, majd a nyakláncra pillantott. Ő is tudta, de ezt megtartotta magának. A szertartást még ma elvégzi és istenné válik, ahogyan az megvan írva.- Vigyétek a tömlöcbe, a legerősebb zárkába, társa ne legyen.
Young-Nam felállt, mert nem volt más választása, a nyakék megszerzéséhez át kellene futnia a fényen. Nem kockáztatott, bármikor megszűnhet a kristály védelme, meg kell várnia az estét. Polidor balga módon azt képzeli, hogy győzött, pedig csak egy kis időt nyert, néhány órácskát a szánalmas életéből.