Young-Nam a cella ablakán beszűrődő fény játékát figyelte, miközben a hátát a falnak támasztotta. A porszemek ringatózva lebegtek felfedve létezésüket, de valójában ott voltak mindenütt, nemcsak a fényben. Young-Nam kifújta a levegőt és a porszemek vad vágtába kezdtek, egymásnak ütközve, majd félrehúzta a száját, mert az éj leszálltakor pontosan ugyan ez fog történni. Az emberek menekülni fognak és ő senkit sem hagy életben, aki az útjába mer állni. Kieresztett körmét a kőbe mélyesztve vonalat húzott, majd ugyan abba a vájatba egy újat és egy még újabbat. A kőpor kiült a vonal szélére, Young-Nam a szeme sarkából jobbra tekintett. A fal túloldalán, a másik cellában, egy ember ült és hümmögve dúdolt, hogy ezzel üsse el a nehezen múló időt. Mindketten a szabadulást várták, talán őt nem bántja, az őrök vére elég lesz, hogy visszanyerje az erejét. Az ujját nyújtotta a fény felé, hogy megtudja, a kristály védi e még. Lassan eltelt egy nap mióta nem evett, a fény azonban nem bántotta mégsem mozdult, mert az éj az egyedüli, ami biztos, azt már ismerte. A szomszédos cella lakója abbahagyta a dudorászást és mintha figyelni kezdett volna.
– Üdv, barátom.- mondta egy idő után és a köszönés Young-Nam-nak szólt.
Young-Nam ujja, ami egy újabb vonalat húzott éppen a kőben, megállt.
Nem jött ugyan válasz, de a rekedtes hangú férfi a szomszédban nem adta fel.
– Te féled a halált?- kérdezte, majd egy kis idő múlva folytatta.- Láttam a fenevadat. Hatalmas fogai voltak és óriási szája, fel akart falni,- nevetett.
Nem épelméjű, nyugtázta Young-Nam. Ha tudná, kihez beszél, bizonyára rettegés töltené el.
– Holnap kifognak végezni.- közölte, mintha az olyan természetes lenne és újból dudorászni kezdett.- Hazudtam a császár katonáinak. A hajtókkal kellett volna lennem, de én nem akartam meghalni, még soha senki nem tért vissza. Elbújtam, de elkaptak és ide hurcoltak. Nem akarok a hegyre menni. Azt suttogják, hogy a lelkünk kell neki.
– Semmire sem mennék a lelkeddel.
A túloldalon csend támadt, a férfi az elhangzott mondaton gondolkodhatott.
– Ki van ott?- kérdezte szaggatottan.
– Ha meg akarod tartani a lelkedet, akkor maradj a celládban és ne mozdulj.
– Ki van ott?- hangzott el újból a kérdés, de válasz már nem érkezett.
Beállt a sötétség és Young-Nam indult, a léptei nesztelenül koppantak a kövezeten és az erős zárat egyetlen mozdulatával tépte fel. Mindössze egy katonát állítottak a cellája elé. Micsoda könnyelműség. A férfi döbbenten ugrott félre és rettenet ült ki az arcára, amikor a metszőfogak villantak. Bénultam állt és mire felfogta mi fog történni már meg is történt. Young-Nam a falnak szorította és a fogak a nyak ütőerébe mélyedtek. Azt gondolta sohasem lesz képes így élni, de már élvezettel szívta magába a vért és nem állt le. Hallotta, hogy jönnek, a robaj nem maradhatott észrevétlen. A férfinak a karjai között meg kell halnia, ahogyan mindenki másnak is, mert nem akart több hozzá hasonlót.
Karddal indultak ellene és némi páncéllal. A hangzavarra érkezők megtorpantak. A fenevad balljával a halott társukat tartotta, akinek a végtagjai rongybabáéhoz hasonlóként himbálóztak a levegőben. Rájuk pillantott, majd az ujjai nyíltak és az életétől megfosztott társuk elnyúlt a földön. A katonák tétován tekintettek egymásra, arra várva melyikük lesz az első, aki megküzd a fenevaddal. Young-Nam már választott. Olyan volt, mint egy árny, az előbb még lélegeztek, majd nyakukat szegve hevertek egymás mellet és ő tovább lépett. Nem akarta az időt húzni a császárhoz igyekezett, de újabb fegyveresek érkeztek, akik továbbra is csak kardokkal hadonásztak. Úgy hitték megállíthatják. Balga gondolat. Az első kettőt csak megérintette és azok holtan rogytak össze, a harmadik azonban kellett neki. A férfi merészen megsebezte és bátran lendítette újból a fegyverét. Young-Nam megmarkolta a pengét és magához rántotta a hőst, a fém keresztülhatolt a testén. Letépte a döbbent férfiról a sisakot és átharapta a nyakát. A katona remegni kezdett, a jobbja, amivel eddig a fegyvert szorította a teste mellé csúszott. Young-Nam eleresztette miután végzett és az egyenes pengét kihúzta a mellkasából, ennél több kell ahhoz, hogy meghaljon. Átlépte a nyitott tekintetű halottat és a gyerekre tekintett, aki földbegyökerezett lábbal állt alig néhány méterre tőle.
Arion lábai remegtek, az elszántság, ami eddig hajtotta egy pillanat alatt illant el. Az éjszakája nyugtalanul telt, mert egy tekintet kísértette, a katona, aki meg akarta ölni csak azért, mert éhes volt. A kezét, amiben a medált szorongatta, a háta mögé dugta, az apja olyasmire készül, amit nem értett. Ellopta a nyakláncot és futott, ahogy csak bírt. A kapukon anélkül jutott át, hogy bárkivel is találkozott volna, senki sem állította meg, azonban a lábai most megtorpantak és hátrálni kezdtek a vöröslő tekintet láttán. Tegnap megmentette az életét, de ez más volt, úgy tűnt nem ismeri fel. Arion a földre esett és rák módjára hátrál, mert Roderik már előtte állt. Sikoltva tartotta maga elé a kezét mintha úgy megvédhetné magát a nyíló álkapocs ellen. A medál továbbra is a kezében volt és őrjöngő fenevad szájába tömte, hogy egy kis időt nyerjen.
– Te egy Nacaal vagy!- kiáltotta vékony hangon.
A vérszívó teste megdermedt és erőtlenül rogyott a földre. A nyaklánc koppant.
Young-Nam két karjára támaszkodva az előtte heverő medált bámulta, nehezen lélegzett és hosszú idő óta először érzett fájdalmat, a teste égett és remegett. Nem ismerte fel azonnal, a gondolatai csak nehezen tisztultak. A fiúra tekintett, aki továbbra is hátrált majd a katonákra, akik nem miatta jöttek, hanem azért, amit a gyermek elemelt.
A fiú arcát a könnye áztatta, a falhoz lapult a katonák láttán, ebben a pillanatban mindenki ellene volt, akkor is, ha helyesen cselekedett.
Young-Nam a medált a nyakába akasztotta és a ruhája alá rejtette miközben felegyenesedett.
– Ne nézz ide, kölyök.- mondta és Arion eltakarta a szemét.
Young-Nam nem válogatott, a sorrend, ahogy rátámadtak, neki pontosan megfelelt, teljes nyugalommal végzett az egyik után a másikkal, majd a harmadikkal is. Már nem tartozott nagy tudású Nacaalok közé és rejtőzködni sem akart, éppen itt volt az ideje, hogy megtudják mivel állnak szemben. Átlépett a halottakon és felsegítette a remegő fiút.
– Vezess az apádhoz!
Arion indult. Azért jött, hogy segítséget kérjen, az apja őrült módjára viselkedik, maga mellett tartva az öccsét és az anyját is. Abban a hitben ég, hogy még ma egy lesz az istenek közül.
– Meg fogod ölni?- kérdezte valamivel később.
Young-Nam kilépve a börtönből megállt és a sötétedő égboltra tekintett, a gyülekező felhők a fejük felett nem a természet műve volt.
– Valaki más.- ragadta meg a fiút.
A mást Arion azonnal láthatta is.
A szobában, ahová csak ritkán léphetett be, a mennyezetre pingált csillagjegyek eltűntek, helyükön feketeség örvénylett.
A császár egy ecsettel a padlóra rajzolt, bal keze egy kendővel átkötve. A tálban a vörös festék, amivel a köröket húzta a saját vére volt, közben azokat a szavakat mormolta, amiket Young-Nam már soha többé nem akart hallani. Az örvény spirálisan tekergett arra várva, hogy a rajz elkészüljön. Éppen a végső ecsetvonás csusszant végig a márványon és elhangzott az utolsó szó is. Az átokjegy vákuumként szippantotta magához a sötétséget, ami sikoltva rohant végig a szobában miközben vizslató szemmel azt kereste, aki előhívta őt a több ezer éves száműzetésből. Bárki is az a merész ember, megteszi, mert hozni akarta a seregét is.
– Azarel.
A nevét mondták, mire ő őrült vágtába kezdett és lendült a hang irányába. Egy férfit látott és mellette egy rémült gyermeket. Egy gyermek nem elég, mindkét tanítványát hozni akarta, az izzó szempár a szobát kutatta. Volt egy másik gyermek is, aki a fal mellé húzódott a félelemtől kábán.
Tökéletes.
A császár széttárta a karjait, hogy fogadhassa az ég ajándékát és az ajándék nem váratott magára. Polidor hátrált az erőtől, majd nyögve rogyott a földre, a tekintete elsötétült, és egyszer csak visszatért a fény.
Azarel a fejét rázta, hogy elűzze a gondolatokat, amik nem az övéi, miközben felegyenesedett. Tanítványainak szellemei füstgomolyagként ereszkedetek alá és indultak, hogy elvegyék azt, ami jár nekik. Klétus teste a magasba emelkedett, ahogyan Arioné is.
Young-Nam lábbal tiporta a friss festést, miközben szavakat mormolt, nem engedhette, hogy többen is átjöjjenek, elegen voltak már. A tudósnak ugrott, aki már nem volt önmaga és a vérét vette, majd a rabszolgához, aki az ecsetet hozta és maradnia kellett, ahogyan a két katonának és az asszonynak is. Ami a szoba falain belül történik, az nem juthat ki. A császár terve az volt, hogy felajánlja a családját és a szolgáival saját kezűleg végez, de helyette Young-Nam volt az, aki mindezt megtette. A körmei átsiklottak a nő puha bőrén, a gyermekek anyját csak elkábította, majd Polidor mögé lépett.
– Azarel.- a démont újból az angyali nevén szólították. Valaki még tudja. Megfordult, mert látni akarta. A férfi, aki előtte állt magas volt és a tekintet egészen más, mint régen. A fejét félrebiccentette és prédaként tekintett rá, ami inkább neki volta szokása. A Nacaal szeme villant, a karja lendült és véres, éles körmei a torkába mélyedtek. Az erő, amivel a falhoz tolta váratlanul érte. Egy olyan lénnyel állt szemtől szembe, amiről már hallott, de még sohasem látott. Vajon mit követhetett el a Nacaal, hogy egy ilyen kemény átokkal sújtották? Azért lenne, ami akkor történt? Mozdulni próbált, mert a teremben körbepillantva látta, hogy a testek élettelenül fekszenek és seregének átjutott tagjai sikoltva siklanak a mennyezet felé, majd nyeli el őket az átjáró. Nem adta magát olyan könnyen, mint ahogyan azt a Nacaal szerette volna. Lefeszítette magáról a körmöket és a halottakhoz libbent. Maga maradt ugyan, de ez sohasem volt akadály, a Nacaalt figyelte, miközben azon gondolkodott, hogy miként lehetne megölni. A vér táplálja, de túl magabiztos ahhoz, hogy csak ennyi legyen. Egy-egy kard került mindkét kezébe, valaha egészen jól bánt velük, meg akarta védeni a testet, amit egyszer sikerült megszereznie nem adta egykönnyen. Meglengette a kardokat és indult. Vágott, azonban a találat semmit sem ért, a penge éle megsebezte ugyan a Nacaalt, de a karja pillanatok alatt gyógyult. Azarel megállt és tetőtől talpig végigmérte a férfit, tetszett neki, amit látott, egyedi és elpusztíthatatlan. Végigtekintett magán. Meg kell tudnia a módját, miként szerezheti meg, hiszen klasszisokkal jobb.
Young-Nam tudta mivel áll szemben, a bukott angyal játszadozott vele, de elszámította magát, mert ő már nem volt ugyan az. Kitépte a kardokat a kezéből és az összemaszatolt átokjegy közepére tolta.
– Menj haza, Azarel.- suttogta és Azarel tehetetlenné vált. A test, ami az övé lehetett, már nem volt az többé. Egy láthatatlan erő húzta felfelé és ő maga mögé tekintett mielőtt végleg bezárult volna a dimenziókapu.
Még nem volt veszve minden.
Young-Nam elengedte az élettelen testet és indult, Azarelt sikerült száműznie.
Ariel teste moccant és ő azonnal lehajolt hozzá.
A gyermek a szemét nyitotta és felfele pislogott, majd a tekintete szűkült, miközben valamit suttogott.
Young-Nam elsőre nem értette, ezért közelebb hajolt.
– Ivor…
Young-Nam a szemöldökét ráncolta, bárki is van a fiú testében, egy biztos, hogy Arion már nincs többé. Meg kell halnia! A kardért nyúlt, hogy keresztüldöfje a szívét, amikor a gyermek újból szólt:
– Saran vagyok.- suttogta erőtlenül.
Nem démon, csak egy halott ember lelke.
Young-Nam Klétushoz lépett, a fiú lélegzett. Gyanú ébredt benne. Ha az egyikük Saran, akkor ő nem lehet más, mint Inharra. A csillagos mennyezetre tekintett, Azarel meghagyta az emberek lelkét. Klétust a hátára kapta, Sarant pedig a karjába, és lépett.