Artemon úgy tett, ahogy kérte, fiatalt hozott és ízletest. Young-Nam az elítélthez lépett. Ez a férfi valóban bűnös volt, ahogyan talán az is, aki néhány lépésnyire mögötte állt és alázattal nézett fel rá. Young-Nam tekintete végig Artemonon volt, miközben nagyra nyitotta a száját és a fogait az elítélt nyakába mélyesztette. Nagyokat kortyolt, élvezte az édes nedűt, Minden egyes ilyen alkalommal megtelt energiával, nem tudta megunni. Félrelökte az élet forrását és a mögötte álló férfi felé fordult. Az arca nyugodtnak tűnt, de a szeme nem hazudott, a rémület ott bujkált benne, még így is, hogy tudta viszonylag biztonságban van. Komolyan mérte végig. Nem tűrte a hazugságot.
– Sehol sem találjuk a kölyköket. Mindent megteszek, hogy ez többe ne forduljon elő.- Artemon alázatosan hajtott fejet.
Marius és Renzo jelent meg, hogy elvigyék a holttestet
– Te maradj még!
Artemon lábai reszkettek, a nagyúr tekintete a veséjéig hatolt és ő minden ízében borzongott, úgy érezte, hogy bármelyik pillanatban véget érhet szánalmas élete. Farkasszemet néztek miközben az arcára ártatlanságot erőltetett, nem hagyhatja, hogy a fenevad rájöjjön az igazságot. Úgy tűnt sikerült elaltatni a gyanakvását.
– Kótródj!
Artemon mélyen meghajolva hátrált, majd sarkon fordult és szaporán távozott. Egy pillanatra megállt. Renzo a fejét oldalra biccentve fürkészte. Éhes lehetett, már egy ideje nem evett.
Artemon nagyot nyelt és gyorsított léptekkel indult el lefelé a hegyről.
– Megkeresem a gyerekeket.- rebegte, mire Renzo követni kezdte.
– Veled tartok.- mondta.
Árnyékként csapódott mellé, a vállai a vállát érintették. Artemon idegesen forgatta a szemét jobbra és balra a gyerekek után kutatva, azonban a félelemtől semmit sem látott. Renzo a nyakában lihegett, a fagyos lehelet szinte megbénította. A nagyúrnak nem szegülhet ellen. Artemon csak remélni tudta, hogy épp bőrrel megússza a közös sétát.
– Éhes vagyok.- suttogta Renzo.
Artemon továbbra is nagyokat nyelt miközben szembefordult a ragadozóval. Renzo kék tekintete csillogott, a hosszú szempillák meg sem rebbentek, az orrcimpája tágult. Az arca csont sovány volt.
– Vezess a tömlöcökhöz. Ennem kell!
Artemon bólintott és a lábai indultak. Már nem a gyerekeket kereste, az élete volt a tét, kételkedett abban, hogy Renzot a tiltás megállítaná.
Sebesen szedte a lábait, de úgy tűnt a ragadozónak ez nem elég. A lélegzete elakadt, amikor a magasba emelkedtek és városkapu tetején landoltak. Renzo átkarolta baljával és a mélybe tekintett. Artemon ruháján áthatoltak az éles karmok, a körmök a bőrét karcolták. A mélybe tekintett ő is. Szédületes látvány volt a város és szédületes volt a magasság is.
– Emberként szánalmasan rövid az élet.- mutatott körbe Renzo.- Érzem, hogy félsz. Vegyél egy mély levegőt és engedd meg az elmédnek, hogy lásson.
Artemon vette egy mély levegőt.
– Amit látsz csak egy álom, az emberek játszótere.- Renzo megragadta Artemont és átlendült a legközelebbi tetőre.
– Már hogy lenne álom?- dadogta Artemon.- Az egész olyan valóságos.
– Éjszaka az álmaid is azok szoktak lenni, de minden egyes reggel felébredsz.
Artemon nem értette, hogy mire akar kilyukadni Renzo. A férfi újból átkarolta és egy könnyed mozdulat után már a macskaköveket járták.
Artemon továbbra sem volt nyugodt, bár azt már értette, hogy Renzo nem fogja bántani. Nem szívesen jött a városba, mert attól tartott felismerik. Nem találkozhatott többé a családjával, így szólt az egyesség.
– A börtön erre van.- fordult be az egyik keskenyebb utcába, de Renzo megtorpant és a csuklyát a szemébe húzta. Egy fiatal, csinos nő haladt el mellette és a vérszívó elfordult, elrejtve az arcát. Artemonra pillantott, majd a nő után fordult, amikor valaki nekiütközött szinte félreseperve őt. Renzo tekintete szűkült.
– Nem kell a börtönbe mennünk.- mondta.- Azok ketten tökéletesen megfelelnek.- A két férfira célzott, akik a nőt követték. A nyomukba szegődött és Artemon ugyanezt tette.
– Nem kelthetünk feltűnést.- suttogta.
Renzo azonban már döntött.
A nő mit sem sejtett abból, hogy ketten is követik, ahogyan a két fickó sem, hogy préda vált belőlük és, ami rájuk vadászik, sohasem téveszt célt. A nő rabszolgának éppen megfelel, Renzo a gondolataikban olvasott. Eléjük libbent elállva az útjukat.
– Mi a fene?- jött a kérdés.
Renzo tekintete vörösre változott.
A következő pillanatban döbbenet ült ki az eddig magabiztos arcokra, majd a kezdődő félelmet rettegés váltotta fel. Ismerték a pletykákat és hitték is, hogy a fenevad létezik, de sohasem gondolták, hogy fényes nappal a városban találkoznak vele.
Renzo kacsintott.
Artemon futni kezdett a vérszívó után, aki a hegyek felé vette az irányt. Két meglett férfit cipelt, mégis tovatűnt, akár egy szellem. Fújtatva szedte a levegőt, miközben felfele kaptatott. Renzo azonban megállt, a földre fektette a két férfit és bevárta őt.
– A Nagyúrnak csakis elítélteket vihetek.- lihegett Artemon a kimerültségtől.
– Bűnösök.- mondta ki az ítéletet Renzo.- Rabszolga kereskedők.
– Egyszerű polgárok vagyunk.- nyögte az alacsonyabb és megpróbált rák módjára hátrálni, de Renzo megragadta a ruhájánál fogva és hozzá hajolt. Mélyen beszippantotta az illatát, keskeny szája megvetésre görbült.
– Hazudsz…- mondta, miközben bal keze a másik férfi nyakára kulcsolódott, akinél egy penge volt.
A férfinak kiesett a tőr a kezéből.
– Szerencsés vagy. Téged akartalak megkóstolni, de a társad arcátlansága megtorlást kíván.- Renzo a támadó irányába mozdította a fejét. A fához lökte a férfit, majd megragadta a támadóját és a szemöldökét megemelve tekintett rá.
Hegyes fogai villantak. Gyorsan evett és a táplálék kisimította beesett arcát. A másik, aki még egy kicsit élhetett, sikoltani kezdett. A társa aszott porhüvelye azonban elnémította. Renzo most hozzá fordult.
– Az a nő a húgom.- suttogta.
– Bocsáss meg nekem…- könyörgött a férfi hátrálva.
– Szóval elismered.
– Igen, bűnös vagyok.- bólogatott a férfi.- Elismerem, csak ne bánts.- a hangja elcsuklott az erős szorítástól. Renzo tovább szorította a torkát a férfinek, egészen addig, amíg az el nem ájult, ezután a vállára kapta és elindult felfelé a hegyen.
– Beismerte.- vetette oda könnyedén Artemonnak
Artemon egy pillanatig nem mozdult. „A testvére”. Együttérzés lett úrrá rajta, de gyorsan el is hessegette. Bárki is volt azelőtt Renzo, ma már csak egy gyilkos, és ez nem fog változni. A bestia után indult, aki most kivételesen nem sietett. Ráérősen lépkedett, vállán a csomaggal, hogy az ember le ne maradjon. A barlang előtt talpra állította a vétkest, életet rázott bele, és Artemonra bízta.
– Vidd!
Artemon belekarolt a kábult férfibe, akinek a lábai maguktól indultak, hogy felszolgálja őt a nagyúrnak.
A fenevad a kőágyon pihent és állára támaszkodva a gondolataiba mélyedt, figyelmen kívül hagyva őt. Artemon különösnek találta és félni kezdett, arra gondolt, hogy talán rájött a cselszövésre. A férfi felállt, mire Artemonnak már a térdei is remegtek. Odalibbent hozzájuk és a hozott ételre pillantott, miközben a szemei résnyire szűkültek. Újabb áldozatát méregette és már tátotta a száját, hogy beleharapjon, amikor váratlanul elfordult tőlük.
Artemon követte a tekintetével a könnyed mozdulatot és azt, ahogyan fél térdre ereszkedik, csakhogy a karjába vegyen egy embert.
Ember.
Egy ember van a barlangban.
Egy fiatal, csont sovány lány volt az. Artemon döbbenten figyelte a jelenetet. A nagyúr az ágyára fektette a lányt és az oldalára fordította, majd felhúzta a hátán a ruházatot. Mintha valamit keresett volna. Ezután hanyatt fektette és többször is megrázta, hogy magához térítse, ami sikerült is neki, mert a lány erőtlen hangon beszélni kezdett. Artemon, hallotta ugyan, de egyetlen szavát sem értette.
Ugyan azt a nyelvet beszélték és úgy tűnt a fenevadnak eszébe sincs bántani. A lány gyengéd mozdulata végképp összezavarta Artemont. A vérszívó mintha változott volna. Lenne egy emberi oldala? Nem, az nem lehet… Mozdulatlanul figyelte a jelenetet, egészen addig, amíg a lány egyszer csak eltűnt. Döbbenten meredt a fekhelyre, de a nagyurat mintha nem érte volna váratlanul. A kezét lendítette, hogy távozzon és vigye azt is, amit hozott.
Artemon hátrálni kezdett a kába férfival.
Marius tekintett rá a bejárat előtt, mellette Lugus.
– Nem éhes.- suttogta elhalló hangon Artemon, mert a bent történteket továbbra sem értette. Egy hús vér ember van a barlangban és a bestia nem bántja, nem akarja kiszívni a vérét. Az érdeklődés a tekintetében egészen más volt, mint amit eddig tapasztalt, a megfelelő szavakat kereste, de nem találta. Mariusra tekintett, aki ellenben éhesnek látszott, ahogyan Lugus is.
Lugus tekintete a férfin ragadt, aki eszmélni kezdett a kábultságból. Vonzotta a lehetőség, de mint legfiatalabb egyelőre nem mozdult. Marius szavára várt, hiszen ő volt a rangidős. Megkapta az engedélyt és azonnal lépett. Egykori életében rendes embernek számított, de az átváltozás a felszínre hozta mindazt, ami valójában ő. Elítélték különösebb vétek nélkül. Az új élet, amit kapott, erőssé tette és erősnek lenni jó. A férfi előtte meglehet, hogy ártatlan, de ez egy cseppet sem érdekelte, csakis egyetlen dolog foglakoztatta: Enni akart! Hallotta, ahogyan az áldozatának a szíve egyre gyorsabban pumpálja a vért a testben és vele együtt erősödött az ő izgalma is. A férfi reszketett a félelemtől, ő pedig a vágytól. Az ujja indult és végigsiklott az áldozata mellkasán, felhasítva a ruhát rajta. Hegyes körmei a férfi mellkasát cirógatták egészen a köldökéig, miközben a nyelve hegyével végigsimította hegyes fogait. Nem gondolkodott tovább, elég volt a játékból.
Artemon elfordult a látványtól és indult. Hallotta a hörgést, hallotta a nyögést és igyekezett nem figyelni rá.
– Megkeresem a gyerekeket.- mondta ki a monoton szavakat megint csak és indult, azonban eszében sem volt keresni őket, továbbra is remélte, hogy már jó messzire futottak. Renzo, kitudja honnan, azonnal a nyomába szegődött.
Artemon léptei gyorsultak, mert nem akarta, hogy kövesse. Egy pillanatig sem bízott benne, lázadónak tűnt és a lázadók mindig megszegik a szabályokat. A nagyúr szava védte őt, de Renzo kék tekintete delejezte és méregette minden egyes pillanatban. Egyetlen porcikája sem kívánta, hogy kettesben legyen vele, de a vérszívót nem lehetett csak úgy lerázni, követte őt, mintha a legjobb barátok lennének. Egy ilyen barát cseppet sem hiányzott neki.
A következő napjai azzal teltek, hogy fel és le járt a hegyről, étellel ellátva a fenevadat, de a barlang ura elutasította minden egyes alkalommal, azonban Renzo élvezettel fogadott minden visszautasított finomságot.
Sötétedett és Artemon egy újabb áldozatért indult dideregve, mert egyre hűvösebbé váltak az éjszakák. Csalódottságot és tanácstalanságot látott a nagyúr tekintetében, ami mind-mind emberekre jellemző érzelem. Már hogyan is lenne? Ez a szörnyeteg sohasem volt ember. Elvetette ugyan a lehetőséget, de akik a barlang bejáratát őrizték sem voltak mindig szörnyetegek. Meglehet, hogy az a férfi sem, aki bent van. Még a nevét sem tudta, de arra emlékezett, miként találkoztak.
Erős láncok tartották fogva a sziklához kötözve és az ébredése csak egy véletlen volt. Ő keltette életre a halott testet a saját vérével. Ha azon a napon nem téved erre, ez a sok szörnyűség meg sem történt volna. Nem létezne Renzo sem, aki a fagyos leheletével éppen a fülébe suttogott:
– Gondoltál már arra, hogy milyen lenne, ha nem éreznéd a hideget?
Artemon Renzora tekintett. Egy pillanat alatt tért vissza a valóságba és még a hideg is kirázta a szikrázóan kék szempártól. Megrázta a fejét és tovább sietett.
– A halottak nem fáznak.- követte Renzo
Artemon szeretett élni és inkább fázott, minthogy soha többé ne érezzen semmit. Nem volt már fiatal, de annyira öreg sem, mégis minden nap eszébe jutott a halál.
Leérve a városba szembefordult a vérszívóval.
– Meg akarsz ölni?- kérdezte.
– Megölni?- mosolygott Renzo.- Igen, egy pillanatra meghalnál, de csak egyetlen egyre.- közelebb hajolt és úgy suttogott.- Azt akarom, hogy engem szolgálj.
Artemon lábai megroggyantak miközben áttekintett a vérszívó válla felett. A szemöldökét ráncolta, de nem az elhangzott mondat miatt. Mintha a gyerekeket látta volna egy pillanatra. Nem szabad, hogy felfedezzék őket!
Renzot azonban nem lehetett becsapni.
Inharra a kőhalom mögé húzta a bátyját. Eddig az erdőket járták és bogyókat ettek, de az éhség visszavezette őket a városba. Artemont megpillantva felcsillant a szeme, de a vérszívó, aki vele volt, eloszlatott minden reményt. Lélegzetüket visszafojtva várták, hogy elmenjenek, de azok ketten egy tapodtat sem mozdultak. A vérszívó szaglása kifinomult, pillanataik lehettek hátra a lelepleződéstől. Azonban nem történt semmi. Inharra kilesett a kőhalom mögül, mire Saran megszorította a karját.
Renzo hangtalanul libbent oda a szökevényekhez.
– Megvagytok.- úgy mosolygott, mint szülő a rakoncátlan csemetéire.
Renzo erősen tartotta Artemont, akit a kőhalomig cipelt. A magasba emelte a fejét és szimatolni kezdett, mint egy vadászkutya, aki megérzi a préda illatát. Mozdulatlanná dermedt, majd a gyerekek mellé guggolt magával húzva leendő első teremtményét is. Elsőnek mindig kiváltság lenni, Artemon vegye megtiszteltetésnek, hogy rá gondolt. Azonban, ami most a fejében járt az nem volt más, mint kíváncsiság. Erősen édes vérszagot érzett. Ez fiatal nőét, egy egészen különös illatot. Kilesett a kőhalom mögül és már nem csak érezte, hanem látta is. A nő mezítelen talpainak nesze ütemesen csengett érzékeny fülében.
Inharra tudni akarta mi történik. Mi az, ami hozzájuk hasonlóvá tette a fenevad teremtényét és bujkálásra késztette. Az ő szeme azonban csak egy emberé, és már csak akkor látta, amikor egészen az orra előtt volt. A telihold fényében Ivor egy könnyed mozdulttal szállt alá az épületek egyikének tetejéről.
– Értünk jött.- suttogta némán Saran, aki biztosra vette, hogy lelepleződtek.
Inharra a fejét rázta, mert az egykori Nacaal rájuk sem hederített. Egy lány futott felé, vékony volt, akár egy nádszál, a nadrágja csak a bokájáig ért, az inge a csuklójáig. Inharra tágra nyílt szemekkel várta, hogy mi fog történni. Arra számított, hogy Ivor megöli, de a férfi mozdulatlan maradt. A lány valamit suttogott, mire Ivor kibújt a köpenyéből és a vállára terítette. Inharra a lányt nézte, a hosszú, barna haját és a vonásait. Gregory erről a lányról is beszélt. A fontos láncszemről, akire szintén emlékeznie kell, mert évszázadokkal később őt is fel kell ismernie!
Renzo beleremeg az intenzív illatba, körmei Artemon karjának a húsába mélyedtek az elképzelt gyönyörtől. Görcsösen szorította, miközben jéghideg tenyerét a férfi szájára tapasztotta. A lány erősen vérzett és ő csak nagyon nehezen tudott neki ellenállni. Enni akart. Artemon nehezen lélegzett a félelemtől, Renzo szorítása megbénította.
Inharra továbbra is Ivort nézte, akinek minden figyelme a lányé volt. A vértől vöröslő ujjait bámulta, miközben lassan az orrához emelte azokat. Előbújtak a körmei, majd egyszer csak eltűntek, ahogyan ő is a lánnyal a karjaiban.
Renzo felemelkedett magával húzva Artemont és a gyerekekre tekintett, végigmérve őket. Már tudta, hogy a kiszemeltje a vétkes, a szökésük neki köszönhető.
– El ne merjetek mozdulni! Visszajövök értetek!
Artemon reszketett és Renzo a vállára kapta a merész embert. Az erő sűrűjében azonban megállt és az egyik fának támasztotta a férfit.
– Nézd.- mutató és hüvelykujja közé fogta Artemon állát és a távoli barlang bejárata felé fordította a fejét.
Artemon látása kiéleződött, átsiklott a fák sűrűjén és nézte, amit nézni kellett. A nagyurat a karjában a lánnyal, akit elnyelt a barlang belseje.
– Be kell menned a barlangba, tudni akarom, mi történik!
Artemon a fejét ráta, mire Renzo tekintete halálosan komorrá vált.
– Jobban teszed, ha szót fogadsz!- sziszegte.
Artemon erőtlenül bólintott.
– Indulj!
Artemon lábai indultak Renzo pedig, a szelídség álcáját magára öltve, követte őt. Artemon a bejárat előtt egy pillanatra megtorpant, a barlang ura nem valószínű, hogy látni akarja, a pártfogója azonban észrevétlenül taszított rajta egyet és már nem volt visszaút. Mély fejhajtással közeledett, és csak lopva mert feltekinteni. Szemével a lányt kutatta, mivel látta belépni őket, de a gazdáját egyedül találta. A nagyúr feldúlnak és idegesnek tűnt. Újabb emberre jellemző tulajdonságok. Mintha keresett volna valamit, majd egyszer csak rátekintett. A fenevadnak egyetlen gyenge pontja sem volt. Akkor ez mégis mi? Nem tudta mire vélni. Hátrált, mert aki miatt Renzo küldte, a semmiből bukkant fel a barlangban. A fiatal lány egy medált tartott a kezében és nyújtotta a fenevad felé, aki azonnal elvette tőle és nyakába akasztotta azt. Úgy tűnt itt a vége, a tekintete ugyanolyan volt, mint régen, a törékeny ember meg fog halni. Félrelökte, mint egy darab rongyot, de a lány mintha nem félt volna. Feltápászkodott és tett felé egy lépést. A fenevad szeme élesen villant, de a haragja valamilyen oknál fogva elillant, mintha elfújták volna. A karjaiba vette a törékeny embert és az ágyába fektette, abba az ágyba, ami csakis az övé volt. Artemon a homlokát ráncolta. Látta, hogy a lány minden ízében reszket és a szavak, amik továbbra is idegenül csengtek, csak nehezen jönnek az ajkára. A lány mutatóujja végigsiklott a fenevad homlokán, majd orrán és cirógatva körberajzolta a száját. A férfi felé hajolt, és Artemon értette. Valaha ember volt. Ember, akárcsak ő. A döbbenet dermesztette mozdulatlanná és valami más.
A lány eltűnt, mintha csak egy látomás lett volna.
A fenevad rátekintett.
– Kifelé!- karját a kijárat felé lendítette és Artemon indult.
A bejárat előtt Renzoba ütközött és ebben a pillanatban egyértelművé vált számára, aki odabent van, sohasem fogja bántani.
Renzo szája széles mosolyra húzódott és Artemon lábai indultak, hogy elmesélje mindazt, amit odabent látott.
Renzo követte őt.