Miután kikötöttek az első dolga volt, hogy lemossa magáról a vért és verejtéket. Ma is alaposan megdolgozott a pénzért, bár örömmel tette. Ami az erszényeiben lapult bőven megérte. Begombolta hosszított kabátját, megtapogatta a derekát és kilépett a bordély hátsó ajtaján a félhomályba, majd onnan a megvilágított macskaköves utcára fordult. Jó napja volt, nagyon is jó. Minden egyes partraszállást egy habos sörrel ünnepelt meg a város egyik legnépszerűbb fogadójában. Élvezte a nyüzsgést és a végtelen információt, amiből mindig képes volt kiszűrni mi az, ami a javára válhat. Kihasználta, hogy ez az idő még nem az, amikor az emberek már nem félnek a szörnyektől. Fogalma sem volt, hogy milyen lesz az a világ, de már nagyon várta. A Gregory nevű férfi képes volt az időben utazni, a tudomány szárnyalhat. A jelenben a köznép sokkal inkább a babonák rabja. Nem egy nőt ismert, aki meghaladva a kor szelemét gyógyítani volt képes, de a tudás birtokában az életével játszott. A boszorkányégetés népszerűnek számított, ahogyan a kalózok akasztása is. Főleg az olyan kalózoké, mint, amilyen ő is.
Alkohol és izzadtág áporodott illata csapta meg az orrát, amikor belépett a sörözőbe. Azonnal a kedvenc asztalához sietett, ami a sarokban volt és letelepedett a belső székre. Innen mindent és mindenkit is láthatott. Az átutazókat kedvelte a leginkább, de most csupa ismerős arc. Egyelőre.
Ráérősen iszogatta a szokásos italát, amikor a szomszédos asztaltársaság eddig halk beszéde felerősödött, felkeltve a figyelmét.
– A szerencsétlenül járt kereskedőhajón senki sem maradt életben. Egyetlen lélek sem volt a fedélzeten, amikor rátaláltak. Én mondom, hogy a tenger életveszélyes, senkinek sem szabadna kihajóznia.- a férfi hátrasimította ritkás haját májfoltos kezével. Nem volt már fiatal és egyértelműen féltette az életét.
– Így van, így van, barátom.- a mellette ülő megtörölte a sörtől habos szakállát. Tekintete szinte világított. Napbarnított bőrén a szeme körül fehér csíkok húzódtak.
– Fegyver kell ide, kovás puska és pisztoly! Az majd elriasztja az átkozottat.
– A kalózok vezetője egy őrdögi gazfickó. Azt rebesgetik, hogy halhatatlan, egy szellem.
– Szellemek nem léteznek.- úgy vélte itt az ideje csatlakozni a beszélgetéshez.
Mindhárman felé fordultak. Végigmérték és mivel kifogástalan volt a megjelenése ezért azt feltételezték, hogy a személye is az.
– Lucius Halding.- kissé előrehajolva a kezét nyújtotta.- Kereskedő vagyok, mint önök. A napokban kötöttem ki, de kalózoknak nyomát sem láttam.
– Adjon hálát az égnek.
– Miféle haramiáról beszélnek?
– Egy őrült szörnyetegről. Azt rebesgetik, hogy a fedélzeten hagyja a kéznyomát, mint egy védjegyet, amit az áldozatok vérével fest fel.
– Ezt meg hol hallottad?- A tagbaszakadt harmadik férfi, aki eddig csak hallgatott, rémültnek tűnt.
– A kuzinom katona, több ilyen hajón is járt már, ő mesélte. Minden esetre felfogadtam néhány fegyverest, akik elkísérnek a következő utamra. A keleti tengerekről hamarosan vissza kell érnie a hajómnak és nem engedhetem meg, hogy a több hónap kárba vesszen. Nektek is ezt kellene tennetek.
A keleti tenger… Lucius értékes zsákmányt sejtett.
– Egyszerű gabonakereskedő vagyok.- mondta.- nincs mitől félnem.- végigmérte a hármast.
– A gabona értékes, vigyáznia kell.
– De nem egy kalóznak.- Lucius nem osztotta véleményüket, mivel igen csak tudta miről beszél.
Egy újabb férfi csatlakozott a társasághoz. Magas volt, kimondottan jól öltözött és fiatal. Mivel csak őt nem ismerte ezért a kezét nyújtva bemutatkozott neki is.
– Edward Thompson.- a férfi fogadta a jobbját.- Ismerős a neve. Talán rokona Nicholas Haldingnak?
Lucius arcán széles mosoly suhant át.
– Nicholas a bátyám.
– Néhányszor jártam már a nyomdában, de önnel még nem volt szerencsém találkozni.
– Az év nagy részét a tengeren töltöm, valószínűleg ezért.
A férfi eddig rideg tekintete egy pillanat alatt enyhült meg.
– Fegyvereseket kellene neked is bérelned.- a szavak Edwardnak szóltak.
– Bízom az ég kegyelmében, barátom.
– Vendégem vagy egy italra.- A ritkás hajú férfi hellyel kínálta.
– Csak ideköszöntem. Indulok is, vár a család. Holnap újra útra kelek, az estét velük akarom tölteni, nem férfiak társaságában. Uraim.- Edward biccentett és távozott.
– Szerencsés fickó, felesége gyönyörű és a kislányuk csodás.
– Velük kellene lennie, de ő csak a tengert járja. A fiatalság tűnő állapot.- az öreg tengerészből már az alkohol beszélt.- Ha nem elég óvatos az a sok kincs, amit szállít, könnyen a kalózok céltáblájává teheti.
– Ne fesd az ördögöt a falra.
Lucius figyelmesen várta a folytatást, de a szavak nem jöttek. A tengerész mereven bámulta a poharát.
– Talán drágaköveket szállít?- dobta fel a labdát és lám igaza volt. Mindannyian rámeredtek és azonnal leintették.
– Csendesebben, ember. A falnak is füle van. Azt akarja, hogy mindenki tudja?
Lucius engedelmesen bólintott.
Nem maradt más, mint kiderítenie hova indul és mennyi idő mire visszatér. Néhány ital után mindezt könnyedén elárulták neki, elégedett mosolyt csalva az arcára. Két olyan hajó is volt, amire érdemes némi időt és figyelmet szánnia. Jövedelmező este.
Még egy-egy korsó új ismerőseinek, majd elköszönt ő is és hazafelé indult.
Lucius már régen nem ismerte a félelmet, így egy pillanatra sem rettent meg, amikor világossá vált számára, hogy valaki követi őt az éjszakában. A fogyó hold fénye kísérte, miközben a mögötte haladó lépteket figyelte oly nyugalommal, mintha semmiről sem tudna. A fickó hirtelen elé fordult és egy fegyvert szegezet rá.
– Fel a kezekkel!
Lucius feltette a kezeit.
– Add az erszényed!
A rabló hadarva beszélt, a hangját eltompította a kendő, amivel elakarta az arcát. A tekintete ide oda cikázott.
Lucius leoldotta az egyik erszényt az övéről és a rabló kezébe dobta, miközben alaposan szemügyre vette a fickót.
A férfi hátrálni kezdett, majd elfordult és futásra fogta.
– Szánalmas bolond.- Lucius a fejét ingatta.- Hagytad, hogy kiraboljon.- a szavak magának szóltak. Hagynia kellett, mert nem akart feltűnést. Csekély veszteség hosszú életének lajstromán. Bár a rablás az rablás és őt senki sem lophatja meg. Körbetekintett és indult, ugyan abba az irányba, amerre a rabló is.
Könnyed léptekkel sétált haza.
A lakás az utcafrontról nyílt és plusz egy szintes volt, bár az emeletet leginkább ő használta. A férfi, aki elé sietett vékony volt, az arca hosszúkás és a negyvenes éveinek elején járt. A mozgása darabos.
– Inharra.
– Mondtam, hogy ne hívj így.
– Történt valami?- Saran azonnal látta, hogy valami nincs rendben.
Lucius a tálba kihelyezett vízhez lépett.
– Véres a kezed.
– Megpróbáltak kirabolni.- hümmögte miközben alaposan megmosta az ujjait és megtörölte.
– Óvatosabbnak kell lenned, éppen elég, hogy én… – nem fejezte be a mondatot az öccse szúrós tekintete láttán.
– Az egy baleset volt.- szögezte le Lucius. Akkor nem volt választása. Még a bátyja sem állíthatja meg a nagyszabású tervének kivitelezésében, ezért cselekednie kellett. Gondterhelten mérte végig.
Nicholas bólintott.
– Gyere, mutatnom kell valamit.- kérte miközben indult.
Lucius követte a bátyját egészen a leghátsó szobában kialakított műhelyig. Nicholas egy művégtagot vett elő, ami szakasztott mása volt egy valódi lábnak.
– Elkészült.- mondta.- Segíts nekem felcsatolni.- Felhúzta a nadrágja szárát egészen a térdéig és levette a régit, hogy az új kerülhessen a helyére.
Éveken keresztül együtt hajóztak rettenthetetlen kalózként a baj mégis a nyílt utcán érte. Egy megbokrosodott ló és a kocsi együttesen törték szilánkosra a jobb lába szárát. Olyannyira, hogy le kellett vágni. Cseppet sem szórakoztatta az öldöklés és számtalanszor kérte Inharrát, hogy fejezzék be, de az öccse élvezte a fosztogatást és nem riadt vissza semmitől. Akár a sorsnak is köszönhetné, hogy már nem kell mindebben részt vennie, de nem egészen volt biztos benne. A baleset után ideköltöztek és ő nyitott egy nyomdát, míg Lucius továbbra is a tengert járja. Bár sokkal jobb így, mivel mindig is tudós volt. A tény, hogy a jobb lába térdtől lefelé odalett csak egy röpke pillanatra keserítette el. A kialakított műhelyben minden szabad percét azzal töltötte, hogy megalkossa a tökéleteset és most elkészült.
Lucius felcsatolta neki, ő pedig lábra állt és sétálni kezdett. Először csak óvatosan, azonban jobb volt még annál is, amire számított. Kényelmesebbé és könnyedebbé tette a járását.
– Olyan, mint az igazi.- Az öccsére tekintett és látta, hogy annak különös fény csillog a szemében. Ez a fény egész életükön át elkísérte őket és tudta, hogy ilyenkor őrült terveket sző.
Lucius nem titkolta.
– Holnap újból útra kelek.- közölte könnyedén.
– Még csak most érkeztél.
– A kocsmában értékes információk birtokába jutottam. Mindennek fényében úgy vélem ez lehet az utolsó nagy akció. Egy hajó tele drágakövekkel és egy másik…
– Van már bőven.- szakította félbe Nicholas.
– Nem elég. A világ nem változik. Emlékezz mit üzentem. Az akarok lenni, aki mindent megtehet, aki mindent irányít abban a világban, ahol az emberek már nem félnek a szörnyektől. A pénz nagy úr.
Nicholas a fejét ingatta, elfordult az öccsétől. Világuralomra törő tervei leheletnyit sem fakultak az évszázadok alatt. Elképesztő korokban éltek, elképesztő életeket de, amikor eljött az ideje, mindig meg kellett találniuk azt a testvérpárt, akiknek a helyébe léphettek. Leginkább a gyermekek voltak alkalmasak erre és a legkönnyebb dolguk mindig az ikrekkel volt. Kivételesen fordult csak elő olyan eset, mint a mostani is. Nyolc év korkülönbség a saját javára.
– Már oly sok mindent átéltünk. Kétségeim vannak.
Lucius a bátyjához lépett és két kezét a vállaira tette, az arca komoly volt.
– Bízz bennem, el fognak jönni azok az idők. Úgy hiszem, az a világ merőben eltér majd mindattól, amit eddig tapasztatunk.
Nicholas bólintott, bár ő egy ideje már kevésbé várta annyira, mint az öccse.
– Addig is.- folytatta Lucius.- mindent meg kell tennünk, hogy életben maradjunk. A szörnyeteg már jó ideje elvesztette a nyomunkat, de sohasem lankadhat a figyelmünk. Bármikor találkozhatunk, és fogunk is. A várt jövőben biztosan. Ott ahol már nem félnek az emberek.
– Milyen világ lesz az?
– Egy jobb világ, számunkra biztosan.