Lucius végigsétált a fedélzeten, egészen a hajó orráig, elővette a távcsövet és a végtelen tengert kezdte pásztázni.
Semmi.
Már hetek óta hajóznak és még mindig nem találta meg azt a háromárbócost, amit keresett. Tévedett volna? Nem szokott. A belső hang azt súgta neki, hogy hamarosan itt kell lennie. Elfordult a bársonyos víz látványától. A legénység a dolgát végezte, egytől egyig mind hű hozzá. Nem is tehettek mást. Lucius szája elégedett mosolyra húzódott miközben felidézte a legutóbbi rajtaütés történéseit. A hajó könnyű préda volt, levadásztak mindenkit. A kapitány mindig utoljára hagyja el a süllyedő hajót. A férfi az életéért könyörgött. Az életét nem hagyhatta meg, de létezésének nyomát az utókornak mindenkép. A vérével festett jel a padlón a védjegye. Egy új világ kezdete. A megfelelő szavak híján csak egy mázolmány volt, de tudta, hogy még nincs itt az ideje. Több pénz kell, sokkal több, hogy Azarel elégedett legyen. A mestere a legjobbat érdemli, amikor áthívja erre a világra. Bizonyára már türelmetlen, de egy keveset még várnia kell.
– Black kapitány!
Lucius az emberére pillantott, maid a kinyújtott karján árt a távolba vezette a tekintetét. Millsnek határozottan jó a szeme. Egy hajó. A távcsőbe nézett. A háromárbócos feléjük tartott. Lucius továbbra sem vette le a szeméről a távcsövet. Leplezett izgatottsággal pásztázta a hajót és egyszer csak elmosolyodott.
– Gyere csak, kicsikém.
Lucius most Fletcherhez fordult. A szőke, magas férfi a kapitány szerepét töltötte be minden ilyen alkalommal. Egészen addig, amíg a hajó már visszafordíthatatlanul az övék nem lesz. Kellett egy megbízható arc és a Milton Fletcheré éppen ilyen volt.
– Tudjátok mi a dolgotok.
A férfi biccentett és a hajó elejébe sietett.
A stratégia egyszerű volt. Minden ilyen alkalommal egy átlagos kereskedőhajó szerepét öltötték magukra, a szokásos legénységgel. Lucius Halding a háttérbe húzódott, és amikor a kiszemelt hajósok fellélegeztek, akkor jött az igazi csapás.
– Uram, egy hajó.
A kapitány a mutatott irányba emelte a távcsövet. Valóban egy hajó volt. Teljesen átlagosnak tűnt. A tenger és a szél áramlását kihasználva határozottan közeledett. Nem szerette a meglepetéseket.
– Dixon, tartsa szemmel. Átadta a távcsövet a másodtisztnek.
Edward Thompson sietett elő a kabinból.
– Mi történik?
– Egy hajó közeledik.
– Milyen hajó?
– Nincsenek ágyúi, valószínűleg kereskedő, mint az öné.
Edward Thompson a hajó korlátjához sietett és átvette a másodtiszttől a felé nyújtott távcsövet. A kapitány követte. Edward végigpásztázta a tattól egészen az előrenyúló hullámfogóig a hajót, majd a vitorlákat vette szemügyre és a rudat, amin a zászlónak kellene lennie. A keze megremegett.
– Nincs rajta zászló!
– Valóban.- erősítette meg a kapitány az észrevételt.
A másodtiszt visszakérte a távcsövet, hogy maga is megbizonyosodjon róla.
– Ez semmi jót nem jelent.
A kapitány összevont szemöldökkel bámult a távolba, már távcső nélkül is nagyon jól látszott.
– A hajó túl gyorsan közeledik.
Az eddig üres rúdra, most felkerült a zászló. Fekete selymen lángoló tekintetű fehér koponya.
– Kalózok!
A vészjelző harang megkondult előhívva minden egyes tengerészt, aki a fedélzeten tartózkodott.
Rémület lett úrrá azon a néhány utason, akik a fedélzeten tartózkodtak.
– Menjenek a kabinjaikba és zárkózzanak be! Mindenki más a helyére!- adta ki a parancsot a kapitány.- Húzd meg a kötelet, feszítsd a vitorlát! Kormányt jobbra!
A hajó fordult.
Lucius Halding mosolygott. Menekülnek, ez sohasem változik. Sóhajtva csukta össze a távcsövet és lökte félre, majd a kötélbe kapaszkodva fellépett a korlátra. A hajójuk sebesen haladt, a kiszemelt áldozatnak esélye sem volt.
Türelmesen várta a megfelelő alkalmat, hogy a fedélzetre lendülhessen.
Edward Thompson, állításával ellentétben, fel volt készülve egy ilyen helyzetre. Fegyverek kerültek elő és hamarosan lőpor fanyar szaga lengte be a teret. A lövések értelmetlenül rohantak előre mégis jó néhányszor célba értek, mielőtt a két hajó egymásnak ütközött volna.
Lucius csak erre várt. Az embereivel az élen kirántott karddal rohant végig a fedélzeten.
Igaz volt a pletyka róla, egyetlen lélek sem maradhat. Aki ma itt van, mind megfog halni.
Élvezettel döfte keresztül a szívüket, majd dobatta őket a tengerbe, egészen addig, amíg már csak öten maradtak.
Lucius magabiztosan állt. Álszakállt, háromszögletű sapkát és szemkötőt viselt, elfedve valódi kilétét.
A férfiak a vértől mocskos padlón térdeltek, mindegyikük mögött egy-egy embere.
Lucius elégedetten sétált fel és alá előttük, azon morfondírozva kivel is kezdje. Valójában teljesen mindegy, hiszen senki sem mard életben. Az utolsó lesz az, aki felteszi az i-re a pontot. A vérét adja a névjegyéhez.
Információra volt szüksége, amit mindenesetben meg is adtak.
– Black kapitány.
Lucius legjobb embere a fedélközből tért vissza és egy finombőr erszényt nyújtott át neki. Belekukkantott a tartalmába és elégedetten tette el az aranyszínben pompázó déltengeri igazgyöngyöket. Különlegesek és felbecsülhetetlenül értékesek.
– Kutassátok át a hajót, tudnom kell, van e több is.
Végigtekintett a nemes férfiakon és azon tűnődött melyiküké lehet az erszény. Mindegy is. Már az övé. Végigsétált a sor előtt, majd vissza.
– Önök szerencsések, uraim, egyiküket óriási megtiszteltetés fogja érni. Hogy ki lesz a kiválasztott, még nem tudom. Csak magukon múlik. Mint azt mindannyian tuják mi itt kalózok vagyunk.- mutatott a fedélzeten tartózkodó embereire. Az a dolgunk, hogy elvegyük, ami a másé. Legyen az arany, drágakő, igazgyöngy,- tapogatta meg a zsebét.- és egyéb nemes dolgok. Lássuk, mivel tudják felkelteni az érdeklődésemet.
Lucius kihúzott kardját a sorban az első férfi torkának szegezte. A kereskedő zsíros tokát növesztett, az arca vértől és verejtéktől volt mocskos. Tekintetét a páni félelem uralta, képtelen volt egyetlen szót is kinyögni. Lucius türelmesen várt, majd egy kis idő után odalépett a következőhöz is.- Ön, uram. Mivel tud szolgálni nekem?
A férfi minden ízében remegett. Az ujjait összekulcsolta és könyörögni kezdett.
– Egyszerű utazó vagyok, uram.- nyöszörögte, miközben a tekintetét végig a padlón tartotta.
– Valami más?- Lucius várt.- Semmi?
– Akkor hát uraim…- biccentett két emberének, akik a kereskedők mögött álltak.- Viszlát a túlvilágon.
A két fegyver egyszerre dördült el és a két férfi homokzsákként terült el a hajópadlón.
Riadalom támadt, a maradék három térden kúszva próbált menekülni, de könyörtelenül visszaterelték őket.
– Nem volt szerencséjük.
A kalózkapitány most a sorban a harmadikhoz lépett, aki immár átvette az első helyét.
A kezében lévő pengét a férfi mellkasának szegezte.
– Szóval. Neveket, időpontokat, szállítmányokat és helyeket akarok hallani.
A férfi nyelve megeredt és Luciusnak ez már sokkal inkább kedvére volt. A következőhöz lépett, aki azonnal kinyitotta a száját meg sem várva a kérdést. Nem kellett jegyzetelnie, első hallásra megjegyzett minden olyan információt, amire szüksége van.
– Ne mondja el neki.
A sorban utolsó férfi, aki még nem tudta, hogy valójában ő a kiválasztott úgy tűnt kész lemondani a kiváltságról. Fiatal volt, a tekintetében lobogott a tűz, amikor ránézett az arca megvetést sugárzott.- Így is úgy is megöl minket. Azt akarja, hogy mások is erre a sorsra jussanak.
A férfi ijedten meredt a fiatal kereskedőre, mert igazat mondott. A rémhírek szerint soha senki sem menekült még meg a karmaik közül. Valóban, már csak ketten maradtak. A kérdés már csak az, hogy melyiküknek adatott meg néhány perccel több idő a rövidre szabott életükből.
– Hümm…- Lucius csak ennyit fűzött hozzá.
Edward Thompson nem akart meghalni. A hároméves kislánya és a felesége visszavárják és ő haza fog menni! Rettegett mégis lázasan kereste a lehetőséget a szabadulásra. Szándékosan terelte magára a figyelmet. A kalóz a mellette térdelő Mr Wolsey-t fogja lelövetni, nem változtat a sorrenden. Találkoztak volna már? A haramiára emelte a tekintetét, mert meg akarta jegyezni a vonásait, a hangját és az arcának minden egyes rezdülését. Ma ő itt nem fog meghalni! Megtalálja ezt a férfit és a hatóság kezére adja. Azt gondolja érinthetetlen, de egyszer mindennek vége szakad. Addig van esélye, amíg mindketten életben vannak. A megosztott figyelem az egyetlen lehetősége, szóval kell tartani az átkozottat.
Mr Wolsey könyörgésre fogta.
– Családom van, két szép gyermekem. Hazavárnak. Hagyja meg az életem.
Ugyanaz a póz, ugyan az a tekintet. Lucius ezt a részét már nagyon unta. Elengedte a szavakat a füle mellett. Egészen mást gondolt a halálról. Ezek a buta emberek azt gondolják, hogy ezzel vége. Ő csak segít megszabadítani őket ennek a hitvány világnak a gyötrelmeitől. Szenny és bűn mindenhol. Ha tudnák, hogy hamarosan vissza fognak térni elfeledve mindent, ami eddig hajtotta vagy nyomasztotta őket. Nem azért könyörögnének, hogy hagyja őket életben, azt akarnák, hogy minél hamarabb vessen véget neki. Egyetlen különbség van kettőjük között. Míg ez a férfi itt előtte semmire sem fog emlékezni újjászületése után, ő végig itt lesz és minden egyes perc emlékét tovább viszi az új világba. Oda, ahol az emberek már nem félnek a szörnyektől.
– Hasztalan, amit tesz.- Edward Thompson számára csak egyetlen út maradt.- Egy szikrányi könyörület sincs benne.
Lucius kivételesen ezzel egyet értett. Semmi értelmét nem látta a könyörületnek.
– Van még valami, amit hozzá kíván fűzni?- fordult a férfi felé.
Mr Wolsey ráemelte kétségbeesett tekintetét.
Edward Thompson tudta, hogy nem várhat tovább, ez az a pillant, amikor ugrania kell.
Taszított egyet Mr Wolsey-n, mire az nekiesett a mögötte állónak, majd hátrálva minden súlyával nekilódult a rá felügyelő fegyveresnek és a korlát széléig tolta, ahol együtt zuhantak a vízbe.
Lucius Halding kardja keresztüldöfte Mr Wolsey mellkasát, majd a korláthoz lépett és a mélybe tekintett.
– Mit tegyünk, uram?
– A halak majd elintézik.
Lucius visszasétált a nyöszörgő Mr Wolsey-hez.
– Úgy tűnik eldőlt. Ön a szerencsés kiválasztott.- A mellkasára lépett és egy határozott mozdulattal, kihúzta a pengét a férfi már élettelen szívéből.