Elérkezett a reggel. Inharra kényelmesen sétált le a lépcsőkön, miközben felmérte a terepet. Az este során elpakoltak minden olyat, ami avatatlan szemeknek nem való, mivel ennek a kornak az emberei korán sem lettek volna képesek felfogni mindazt a csodát, amit ők a mindennapjaikban használnak. Az egykori, százszorta intelligensebb és fejtettebb, kultúra vívmányait boszorkányságnak tartották volna. Minden a pincébe került és a nyomda óriási asztala teljesen üresen állt, körbe székekkel. Saran még este elvégezte azokat az előkészületeket, amikkel reggel már nem akart bajlódni. Az asztal közepére egy állvány került, amire majd a képet fogják kifeszíteni és mindenki kedvére másolhatja. Ezek után a szöveget ő maga nyomtatja az elkészült portrékra. Grafitot, vékony mókusszőr ecseteket és tintával megtöltött kerámiákat helyezett még ki, valamint papírlapokat.
Inharrát már egy egész csapat fogadta odalent, akik serényen dolgoztak.
– Öcsém. – Saran köszöntötte, ahogyan mindenki más is és ő viszonozta.
Egy alacsony, teltkarcsú hölgy állt a testvére mellett és mosolygott rá. Lucius úgy vélte oda kell mennie és köszönteni a nőt.
– Emily Mansell – mutatta be Saran.
A nő a kezét nyújtotta és Lucius leheletnyi csókkal érintette.
– Lucius Halding.
Alaposan szemügyre vette a nőt. Az arca már mutatta az öregedés jeleit, a szeme alatt a szarkalábak és a halvány karikák árulkodtak. Sötétbarna haja, aminek kifakult szálain meg-meg csillant a benti fény, gondosan fel volt tűzve. Amit viselt valószínűleg az egyetlen „legszebb” ruhája lehetett, mivel nem volt már mai darab. Egyike lehetett azoknak a hölgyeknek, akik a tegnapi napon Saran körül sündörögtek. Minden szempontból értette őket, Férjhez akarnak menni, amíg még lehetséges és Saran, mostani kinézete ellenére, megfelelt minden olyan kritériumnak, ami biztonságba tarthatta őket. Az ő korukban már nem számított holmi szerelem.
Saran az asztalhoz kísérte a hölgyet és kihúzta neki a széket, ahol Emily farúdba dugott grafitot vett a kezébe és hozzáfogott a rajzoláshoz. Az bátyja készségesen mutatta neki a puha kenyérbelet, amivel javíthat, ha valamit elront.
– Felettébb udvarias – jegyezte meg némán Inharra.
A tegnapi sudár katonatiszt lépett a nőhöz és egészen közel hajolva mondott neki valamit, mire Emily arcát elöntötte a pír és sűrűket pislogott.
– Egy másik hódoló.
– Tévedsz Lucius. Ő az öccse – ért oda hozzá Saran. A testvére arcára kiültek a gondolatai.
Inharra Saranra meredt, majd az asztal felé. Valóban, hiszen a vezetéknevük egyforma. A tekintete találkozott a katonatisztével, aki biccentett és elindult felé, mindeközben Emily egy kedves mosolyt küldött Saran felé. Inharra kicsit sem nézte a történéseket jó szemmel, mivel a bátyja viszonozta ezt. Lehetett nő az éltükben, de feleségül nem vehették.
– Mérget csepegtettél a fülébe, vigyázz vele. – súgta Saran. A fiatal tisztre célzott.
Inharra szélesen mosolygott. A fiatalember odaért és fürkésző világoskék tekintete Luciuséba mélyedt. Okos férfinak tűnt. Meg kell válogatnia a szavait, és ha jól beszél minden, ami történik, az ő javukat fogja szolgálni.
– Mr. Mansell. Üdvözlöm.
– Jó reggelt.
– A hölgy talán a kedvese?
Paul Mensell először nem értette, csak miután követte Lucius Halding tekintetét, ami az asztal felé vezetett.
– Ő a nővérem.
– Bocsásson meg az öcsémnek, sohasem kertel – Saran szerette a békességet, de az öccse szokás szerint hozta a formáját.
Inharra kiváló memóriája emlékezett minden egyes kimondott szóra és gesztusra a tegnapi estéről. Volt egy teóriája a fiatalemberről, aki szilárdnak tűnt ugyan, de szerinte a felszín egészen mást takart. Egy nem túl jómódú család legkisebb gyermeke. Meglehet, hogy ő a családfenntartó. Amíg a nővére hajadon, ő sem nősülhet meg. Milyen szomorú. Az ügy felgöngyölítése feljebb emelheti a ranglétrán, ezért mindent el fog követni a siker érdekében.
– Mit gondol, megtalálják azt a gazfickót?
– Mindannyiunk érdeke. Ön kereskedő, ugyan úgy a közjót szolgálja, mint a hadsereg. Az érdekeink megegyeznek.
– Nem is mondhatná jobban. Edward Thompson minden hajósember hőse, ezért is adtunk helyet az otthonunkban a másolatok elkészítéséhez és végtelenül hálásak vagyunk, hogy a kedves testvére is felajánlotta a segítségét. Igazán nagyra értékeljük – mondta ezt Inharra úgy, hogy mindvégig a fiatalember szemébe nézett ezzel is a bizalmát erősítve.
A fiatal tiszt Saranhoz fordult.
– Engedje meg Nicholas, hogy viszonozzam a szívességét egy holnapi ebédmeghívással a családi birtokunkra.
Saran tekintete kikerekedett, majd egy melegszívű mosolyt villantott.
– Köszönöm a meghívást.
– Önt is szívesen látjuk, Lucius. Szereti a lovakat?
– Jó lovasnak mondanak.
– Akkor körbevezetem a birtokon. Most szólít a kötelesség. Viszlát, uraim – Paul Mensell biccentett és távozott.
A férfi célja egyértelmű volt Inharra számára.
– Bátyám, tudod, hogy nem nősülhetsz.
Saran tisztában volt vele. Emily se szép, se fiatal nem volt a kedves közeledése mégis felkavarta az érzelmeit. Vonzódott hozzá és elfogadta a meghívást annak ellenére, hogy Inharrának igaza van.
– Nyugodj meg, nem felejtettem el – válaszolta. – Mindössze csak másként játszunk. Te úgy én, így.
Inharra a bátyjára meredt és felvonta a szemöldökét, már rég hallotta így beszélni és meg kell hagyni tetszett neki ez a Saran.
– Úgy tűnik még mások is érkeztek – mondta könnyedén. – Ajtót nyitok nekik, kedves bátyám.
Egy alacsony és puhány férfi állt a küszöb előtt, mogorva arca merev szigorról árulkodott. Vele egy, a katonatiszthez hasonló korú, fiatalember érkezett, akinek kissé előregörnyedtek a vállai. Illendően köszönt, mint egy jól nevelt kölyökkutya.
– Üdvözlöm önöket, uraim – Lucius Halding – neveket várt és meg is kapta.
Edmund Middleton és Isaac Middleton. Apa és fia, bár egy cseppet sem hasonlítottak. Mint kiderült az apa egy ötvös. Két műhelye is van a városban. A fiú úgy követte, mintha muszáj lett volna neki. Előrebukó vállaival az asztalhoz telepedett, egy papírlapot vett maga elé és a grafitot félretolva a vékony ecsettel rajzolni kezdett. Mindezt tette úgy, hogy a képre csupán egyetlen egyszer tekintett rá.
Inharra nem tudta kihagyni, hogy ne sétáljon mögé. Meglepetésére a kép tökéletes mása volt az eredetinek. A fiatalember egyszer sem vétett.
– Ez nagyszerű – igazán tetszett neki.
– Semmiség – mormogta maga elé Isaac.
– Egyszer sem nézett fel. Fotografikus memóriája van.
Többen is felkapták a fejüket az idegen kifejezésre.
– Nem hallottak még róla? – Inharra azonnal kivágta magát. – Azokra az emberekre használják ezt a szót, akiknek elég egyetlen egyszer látniuk egy tárgyat, egy képet, egy tájat és képesek lerajzolni azt a legapróbb részletig a teljes valójában. Ön igazán különleges. Legyen büszke magára.
A fiatalember zavarban volt a magasztaló szavak hallatán, valószínűleg a környezete nem igazán értékelte eddig a tudását. Inharra az apára tekintett.
– A fia nagyon tehetséges.
Az alacsony férfi felnézett Inharrára, a tekintetének nem tetszésébe némi büszkeség keveredett.
– Igen – dörmögte. A fia rajza felé pislogott, majd hümmögött egyet.
Inharra mestere volt a hízelgésnek is.
– Bizonyára az ön munkái is ilyen nagyszerűek. A művészet az művészet, mindegy milyen formában nyilvánul meg. Csodálom a tehetségüket. Sajnálatos módon én kétbalkezes vagyok az ilyesmihez, a hajózás az életem. Bizonyára nagyszerű tanára van.
Az apa nem tetszően hümmögött, most is szavak nélkül adva hangot a véleményének.
A fiatalember erre felkapta a fejét, amitől Inharrának az az érzése támadt, hogy a tanítómestere az a személy lehet, akit Mrs. Thompson említett a tegnap esti bálon. Egyre kíváncsibbá vált. Vajon mennyi lehet igaz a pletykákból?
Körbejárta az asztalt, mintha csak szemlélődne, majd megállt a fiatalember mellett.
– Precíz és pontos a munkája.
– Köszönöm, uram.
– Fiatalabb koromban orvos féle akartam lenni, amolyan sebész. Arra gondoltam, hogy sok embernek segíthetnék, de apám is hajós volt, úgyhogy feladtam. Egy kérdés azonban még most is foglalkoztat. Tegyük fel, hogy az emberi test szimmetrikus. Maga szerint lehetséges egyetlen csepp vér nélkül metszeni? – mutató és középsőujját végighúzta a mellkasától a köldökéig.
Isaac fakó barna szemében fény csillant.
Inharra otthagyta, hadd elmélkedjen a kérdésen. Amennyiben a szavai célt értek, a fiatalember maga keresi a társaságát.
Miután átlépték a delet az emberek fogyatkozni kezdtek, ki-ki ment a dolgára. Inharra nagylelkűen inni és némi harapnivalót szolgált fel.
Paul Mensell is visszatért, hogy hazakísérje a nővérét.
– Ön igazán csodálatosan rajzol, Emily – lépett a nőhöz és a kapitányhoz Inharra.
– Semmiség – a nő szelíden mosolygott, az arca kipirult.
– Készíthetett volna a bátyám egy rézmetszetet is, de az hetekig is eltartana. Többek között az ön érdeme is, hogy holnapra az egész város láthatja azt a hitvány gazembert, aki több tucat honfitársuk haláláért felelős.
– Önök végtelenül nagylelkűek – a kapitány indulni készült.
– Számítottunk Edward Thompsonra is.
– Szeretett volna jelen lenni, de a felesége nem érezte jól magát.
– Sajnálatos. Adja át jókívánságaimat, ha meglátogatja.
– Ma délután találkozom vele, ha gondolja, elkísérhet.
– Egyéb elfoglaltságaim nem teszik lehetővé, de legközelebb mindenképp önnel tartok.
– Meghívtam őt és Mrs. Thompsont is a birtokunkra.
– Nagyszerű – mosolygott szélesen Inharra.
– Küldetek önökért egy kocsit dél előtt fél órával, amennyiben ez megfelel.
– Nagyvonalú ajánlat. Köszönjük.
– Holnap korareggel eljövök a képekért – intézte a szavait a fiatalember Saranhoz.
Paul Mensell ma már másodjára köszönt el és távozott, az oldalán a nővérével.
Inharra követte őket a tekintetével, úgy tűnt helytelen következtetést vont le a fiatalember anyagi helyzetéről. A kíváncsiság fúrta az oldalát.
Miután minden vendég hazament Saran összegyűjtötte a képeket és abba a helyiségbe vitte, ahol a nyomdagép volt. A betűnként összerakott szövegre tinta került és kezdődhetett a következő felvonás. Délutánra kereken húsz szórólap várta, hogy kikerülhessen a város különböző szegleteibe. Inharra az egyiket a kezébe vette, egy darabig tanulmányozta, majd az arca mellé tette.
– Mit gondolsz, hasonlít?
– A legkevésbé sem, ennek ellenére továbbra is úgy vélem, hogy le kell állnod. Mindketten tudjuk, hogy kihívás megfelelő testeket találni, ikreket pedig különösen. A mostaniakban nagyon nehéz volt megmaradni.
– Tisztában vagyok vele és keresem a megoldást. Minden egyes nap igyekszem felidézni a mesterünk szavait. Sokkal könnyebb lenne minden, ha már ő is itt lenne, de mint mondtam, még nem jött el az ideje.
– Mindezt értem, ezért is kell óvatosnak lennünk.
– Ne aggódj, bátyám, óvatos leszek. Holnap elmegyünk háztűznézőbe. Addig is elő kell készülnöm, hogy megóvjam magunkat Edward Thompsontól