A hátsó bejáraton érkezett, mint mindig. A kert, amin át a palotába tartott, pompázott. Aki mindezt létrehozta éppen háttal állt neki és metszőollóját csattogtatva a sövényt nyírta. Valamivel mögötte a felesége térdelt a földön és gyomlálta a nem oda illőket. Nem illettek ők sem ide, mert szolgák voltak. Sok kiváltságos ember szemében hasonlatosak a gyomhoz. Megállt egy pillanatra és biccentett nekik, megadva a tiszteletet, majd tovább haladt az útján az óriási fellegvárba, aminek ő is épp olyan tudósa volt, mint rajta kívül még sokan mások. Fantasztikus kor volt ez. A műveltség és a kultúra monumentális építményeket és lenyűgöző színeket emelt a magasba Atlantisz tiszteletére. A központi palota, ahová igyekezett, az ékköve volt ennek a csodás ékszeres doboznak az óceán közepén.
Persze ennek a világnak is megvoltak a maga árnyoldalai, mint azelőtt annyi civilizációnak, amit ezen a bolygón látott. A palota egy alagsori szeglete felé tartott, melyet robosztus faajtó választott el a kéretlen tekintetek elől. Ide ugyanis csak a tudósok léphettek be. Sokat gondolkodott, mielőtt először bekopogtatott volna ezen az ajtón. A fa kemény volt és a padló kissé nyikorgott miközben a két tudóstársa felé tartott. Lázasan dolgoztak egy tervrajzon és minden porcikájukkal egy korszakalkotó találmány megalkotására koncentráltak. Olyannyira, hogy amikor melléjük lépett és a rajz egy bizonyos pontjára bökött, a ceruza megugrott a kezükben, ahogyan ők is.
– Ez így nem helyes. – mondta.
Rámeredtek tűnődő tekintetére, majd ismét a képre.
Ivor így folytatta:
– Meglehet, hogy a paradigmáinkkal van a baj. Figyeltétek már a természet hogyan ismétli meg a mintázatait? Mindig spirális alakban halad, mint egy önmagába visszatérő örvény. Ami fent, az van lent – amikor megkezdte érvelését a balján ülő, a gép műszaki tervrajzát serényen rajzolgató Inharra, hirtelen felé tekintett.
– Tehát tudjuk, hogy elviekben mitől nem jó. Van esetleg arra is egy elméleted, hogyan tudjuk kijavítani?
– Mint mondtam, a hiba az áramlásban rejlik. Fraktális matematika az egész. A tízes számrendszer az oka. Hibáznak a nullák – fejtette ki véleményét Ivor.
– Szívesen hallgatnám még az okfejtéseidet a decimális számrendszer illúziójáról, de el kell keserítselek. Ezt a számrendszert már évezredek óta használjuk – vágott közbe Inharra.
– És mi van, ha tévedünk? – kérdezte Saran – Úgy értem meglehet, hogy mivel a decimális számrendszerre csupán viszonyszámként tekintünk, az nem képes leírni a dolgok valódi mennyiségét.
– Mire próbálsz utalni? – kérdezte kérdő tekintettel Inharra.
– Arra kedves barátom, hogy felejtsd el azt a nullát a rendszerből, és számold újra a kilences számrendszer szerint. – válaszolt Ivor.
– Miért épp a kilences? – kérdezett vissza Inharra.
– Mert a kilences szám három egyenlő részre osztható, melynek osztatai is három egyenlő részből állnak. Minden fölöttes, vagy alantas érték csupán a hatványai ennek az értéknek. Számold újra! – kérte Ivor.
– Fraktál értékek. Milyen érdekes. És erre eddig nem is gondoltunk – erősítette meg Saran.
Inharra és Saran nem csupán okos emberek voltak, hanem tanulékonyak és fogékonyak minden újra. Neki köszönhetően ismerték meg a spirituális törvényeket és ezen felbuzdulva egy olyan energiaforráson dolgoznak, ami megkönnyítheti minden ember életét. Támogatta ezt a törekvésüket, hiszen számtalan ember van, aki megérdemli a jobb életet. Azt, hogy ő valójában sokkal régebb óta van jelen ezen a világon, mint gondolnák, nem kell tudniuk.
– Ivor! – pattant fel Inharra. Lendületes volt és mindig tettre kész, az elméje, mint a penge. Cseppet sem tűnt tudós félének, magas termete inkább emlékeztette Ivort egy atlétára. Ivor… milyen érdekes, hogy mindenki így szólítja itt. Valójában nem így hívták, sohasem volt Ivor, de ezt sem kell nekik tudniuk, ahogyan sok más dolgot sem. Csak olyan és annyi információt adott át, amit ez a két férfi képes felfogni és feldolgozni. A túl sok tudás hatalommal is jár. Számtalan civilizációt látott már felvirágozni, majd a kapzsiság és a zsarnokság által a semmibe veszni. Az emberek sem voltak mások, ezért éppen csak annyit mutatott, amiből még nem lehet baj. Amin ők már hónapok óta dolgoztak, neki nem volt más, mint az egyszer egy.
– Kijavítottam. – mutatott a képre Saran. Ő volt valódi koponya, az öccse csak próbált a nyomdokaiban járni. Saran első szülött létére valamivel alacsonyabb és cseppet sem atlétikus termet.
Ivor a rajzot nézte. Valóban, ez már pontos volt.
– Ivor. – lépett hozzá Inharra miközben a karjait széttárta, mintha csak meg akarná ölelni.
Ivor a fejét rázta, mire a fiatal férfi elállt a szándékától, de attól nem, hogy megossza vele egy elméletét.
– Napok óta ezen gondolkodom. Ha ez lehetséges, – bökött a rajzra. – akkor az is, hogy ugyan ez egy egyszerűbb módon is a miénk lehet. Hallottál már a végtelen dimenzió elméletről? – kérdezte érdeklődőn. Ivor arcán kérdő szigor ráncai tűntek fel vágott szemeinek szegletében.
– Igen, hallottam – válaszolta tárgyilagosan.
– Eszerint az elmélet szerint végtelen dimenzió helyezkedik el egymás felett, mind mind különböző energetikai sűrűségeken. Mi most gyakorlatilag a forrást találtuk meg – fejti ki Inharra.
– Az az elmélet teljesen spekulatív, és túl kevés információt tudunk róla, ezért ezzel kísérletezni úgy gondolom igen veszélyes volna – érvelt intelligensen Ivor. Ő tudta, hogy mivel járhat a próbálkozásuk. A dimenziókról sokkal többet tudott, mint bárki, hiszen úgy közlekedett közöttük, mint mások a városok között.
– A dimenziók közötti energia elméletileg sokkal hatalmasabb és tisztább bárminél. – lendítette a karjait a magasba Inharra. – Ha segítenél nekünk megfejteni annak a módját, hogy miként tudjuk a magunkévá tenni, akkor egy olyan eszköz lenne a kezünkben, amivel bármire képesek lennénk. – túrt bele vastag, fekete hajába. Ivor látta már ezt az ábrázatot. Egy megalomán ember ábrázata volt ez, aki túl sok mindent értett meg a természet valódi törvényeiről. Ivor összefonta a karjait.
– Ez nem lehetséges. – mondta, miközben jól tudta, hogy valójában nagyon is az. A dimenziók közötti tiszta energia veszélyes.
Inharra leengedte a karjait. Nem hitte, mert az ő fejében már számtalanszor lejátszódott a képlet. Sőt, már mindez meg is volt papíron, egyedül ez az apró pontosítás hiányzott. Egy nagyszabású terven dolgozott és mindössze csak megerősítésre várt. Ivor elutasította ugyan, de ez nem szegte kedvét. Az asztalhoz ült és úgy tett, mintha rajzolna, de valójában alig várta, hogy kettesben maradhasson Saran-nal.
A barátjuk sebtében távozott. Inharra kihúzta az ódon asztal fiókját és egy gömböt vett elő. Olyan volt, akár egy tengeri szivacs. Lyukacsos és mindemellett puhának tűnt. Bátyja kezébe nyomta. Saran meglepetten tapasztalta, hogy nem csak, hogy nem szivacs, de a tömege is jelentős, annak ellenére, hogy elfért a tenyerében.
– Ez az, amire gondolok? – kérdezte meglepett tekintettel, mire Inharra bólintott.
– Ezzel bármire képesek leszünk. Jobbá tehetjük a világot – Inharra lelkes volt.
– Inharra… – kezdett bele Saran félő hangon.
– Bátyám, el kell jönnöd velem valahová.
– Mire készülsz?
– Csupán szeretnék neked mutatni valamit.
– Nem voltak pontosak a számításaink, és nem is igazán tudjuk, hogyan működik ez az eszköz. Akár veszélyes is lehet – fejtette ki félelmeit Saran.
– Bízz bennem bátyám. Atlantisz jövőjét tartom a kezünkben. Hát nincs eleged az elnyomatottságból? A kevesek uralmából a sokak felett? Ezzel az energiával a kezünkben újra rajzolhatjuk a hatalomról kialakult képet. Végre mi lehetünk a hatalmasok, akik az intellektus fölényével élnek – fejtette ki álláspontját kissé erőszakosan Inharra.
– Ivor szerint nem jó ötlet, és szerintem sem. Azt hittem, hogy mi a béke emberei vagyunk. Azt hittem, hogy mi önzetlenül cselekszünk.
– Az alakoskodás ideje lejárt. Hiszen ismered a királyt. Amint megtudja, mire jó ez az energia egyből fegyvert csinál belőle. Mi igazán ki tudjuk aknázni ennek az eszköznek az erejét, és igazi békét hozhatunk a birodalmunkba – folytatta Inharra, mert azt akarta, hogy az öccse is higgyen.
– Nem vagyok róla meggyőződve, hogy a mi birodalmunkról beszélsz. Most is béke van – válaszolt Saran.
– Béke? – nevetett cinikusan Inharra – Ugyan milyen áron van itt béke, bátyám? Ártatlan emberek feláldozott vérén keresztül? Mi mind ismerjük a fajtájukat, tudjuk hogy milyenek. Azt is tudjuk, hogy mindenkin átgázolnak. Az igazi béke nem ilyen. Gyere velem! – nyújtotta a jobbját.
Saran a puha kezet nézte, ami egy tudósé volt. Sokáig tűnődött, hogy mit tegyen, majd egy határozatlan mozdulattal nyújtotta a sajátját. Inharra szeretettel ölelte át. – Bízz bennem bátyám! – suttogta a fülébe. – Minden a legnagyobb rendben lesz.
***
Ivor megállt a csukott ajtó előtt. Nem tetszett neki, amit hallott. Nem hitte, hogy Inharra ennyivel beéri, egy „ nem” nem fogja megállítani őt. Úgy vélte jobb lesz, ha még marad és szemmel tartja.
Biccentett a magas rangú férfinak, aki előkelőségét fitogtatva éppen csak rátekintett szemének sarkából, miközben elhaladt mellette. Elengedte a fölényt. Egy apró porszem volt végtelen életéből, ezért jelentősége sem volt semmi.
A királyi palotában járt. Beengedték és megtűrték, mint idegen földről származó tudóst. Az uralkodó meglehetősen esztelen és a logikus gondolkodásnak is híján van, viszont a tanácsadói igencsak jól csűrik, csavarják a szavakat, így a legnagyobbá válhatott.
Fűszerek illata csapta meg az orrát, miközben szolgák serege haladt el mellette a hosszú folyosón. A király ebédet tartott. A fiú, aki leghátul haladt, félszegen tekintett rá. Ivor barátságosan mosolygott. A minap olyasmit látott, amit nem kellett volna. A fiú a király lányát ölelte, vagy talán fordítva. A titok nála biztonságban van, nem tőle kell tartaniuk. Látta már ezt a szerelmes tekintetet, mely egy nagy titkot rejt. Látta, hogyan néz egy férfi, akinek van veszteni valója. Túl sokszor is látta már ezt, hiszen az ő élete sokkal hosszabb volt, mint az embereké. Volt ideje megfigyelni.
A bolygó életének hajnalán érkezett ide a tudás őrzőivel, a Nacaalokkal. Milliók jöttek, amikor létrejött ez a bolygó és segítettek a terraformálásban. Telepeket hoztak létre, a technológia a csúcson járt, ma azonban mindez már mind csak kőmorzsalék, és üres romok. A hajdan volt hatalmasokból nem maradt semmi. Százával érkeztek a világegyetem különböző részeiből az intelligens lények, ám sokak közülük teljesen más célokkal jöttek, mint az első telepesek. Borzalmas háború tört ki a bolygón, ami kipusztította annak teljes lakosságát, sivárrá és élettelenné téve mindent. Évezredekig egy fűszál sem termett meg itt. Ő látta a nagy háborút, a részese volt a borzalmaknak, de képes volt népével együtt elmenekülni.
Évekkel később egy újabb hatalom érkezett a bolygóra és magának egy rabszolga fajt teremtett, az embereket. Jól használhatóak voltak a munkára, hiszen végtelen ideig bírták a nehéz súlyok cipelését, az élelmezésük pedig egyszerű. Ám ezek az uralkodók sem voltak elég intelligensek ahhoz, hogy tudják, a vélt hatalmuk csupán illúzió. A levegőben egy újabb óriási háború bűze közelített, egy nem humanoid faj érkezett, mely teljesen eltorzította a bolygó felszínét. A nagy háború túlélőinek utódai mutánsok lettek, elvesztették tudatosságukat és évmilliók alatt alakultak át állatias lényekké, melyek csontjait az atlantisziak is folyamatosan előássák tudományos babazsúrokra. Ö mindezt látta, hiszen akkor is itt volt, amikor ezt a fajt kipusztította egy globális kataklizma, ahogyan akkor is, amikor megérkezett ide az újabb civilizáció, melyet Munak neveztek el. Mu az őskontinens területén helyezkedett el, és hatalmas birodalom épült belőle. Ő és társai ekkor tértek vissza hajóikkal, melyekkel a világűrben keringtek egy élhető közeget keresve. Végre úgy érezték letelepedhetnek, azonban a hatalmasok újabb háborút hoztak.
A Nacaalok segítettek a túlélőknek. Még a háború kitörése előtt összegyűjtötték azokat az embereket, akik később az új kontinens Atlantisz királyai lettek. Mu elpusztult, ám sok-sok tiszta gondolkodású ember menekült meg. Őket visszahozták az Atlanti óceán közepi szigetcsoportokra és megtanították őket civilizációt építeni. Egy virágzó korszaka volt ez Atlantisznak. A Nacaalok úgy döntöttek nem hagyják őket egyedül, és Udal szigetén, egy hegy közepén létrehoztak maguknak egy kristálytemplomot, ahol azóta is élnek. Szomorúan kísérték végig Atlantisz háborúit más szigetek népeivel, és elkeseredve tapasztalták az óriási térhódítást, majd végleg elcsendesedtek. Atlantisz ma már egy óriási birodalom, mely milliók véréből sarjadt. Azonban Ivor még mindig hiszi, hogy van remény, és talán ő az egyetlen.
***
– A Tudás Rendje. – tárta szélesre a karjait Inharra, miután bezárta maga után a terem ajtaját. Tudta mit akar és azt is hogyan fogja elérni.
Saran csendben állt. Az öccse, útjuk során, folyamatosan egy eljövendő új világról beszélt és arról, hogy ők, mint tudósok, elég hatalommal rendelkeznek, ahhoz, hogy mindez megvalósuljon.
A teremben számtalan férfi ült. Legtöbbjüket nem ismerte, hiszen számára fontosabbak voltak a könyvek. Szigorú, megtört ábrázatuk és szikár testük elárulta, hogy valaha katonák voltak. Egyikük felállt és beszélni kezdett:
– Siridean vagyok. Egész életemben embereket öltem Egan király parancsára. Hogy mit kaptam a szolgálatimért? Egy talpalatnyi földet szerettem volna csupán a családomnak. Mire hazaértem nem volt családom.
Inharra odasétált hozzá, és a kezébe nyomta a követ.
– Ezzel minden meg fog változni – mondta, majd körbesétált a kaszinó hatalmas körasztalán és az asztalfőn foglalt helyet. Sirideanra nézett és felé nyújtotta a kezét. A szikár, szigorú tekintetű katona azonnal tudta, hogy mit kér tőle, így az asztalon odagurította neki a követ. Inharra Saranra nézett és balkezével finoman megütögette a mellette lévő szék párnáját.
– Mint azt bizonyára tudjátok, nem mesedélutánt szeretnék tartani a veteránok hőstetteiről. Szomorúnak tartom, hogy fiatal életerős fiúkat a dicsőség és a tisztesség ígéretével rútul kihasználnak. Mi fogalma lehet egy fiatal fiúnak arról mi az a halál… vagy fájdalom… esetleg éhínség, gyötrelem és kín? Mert mindannyian tudjuk mi az a háború.
– Hallgass – intette csendre a tudóst egy köpcös katona – a legjobb barátom a karjaimban vesztette életét. Azt mondták a háború dicsőséges, és szent, és hogy a hazádért meghalni az egyik legnagyobb tisztesség. Hát a barátom a saját vérében fuldokolt. Túl gyenge voltam elvenni az életét, ezért végig néztem a halálát. Nem tud maga semmit a háborúról, vagy a tisztességről. Maguk édeni körülmények között dolgoztak, amíg mi odakint a kínok kínját éltük át. – A katona monológjának végeztével a hangulat paprikássá vált, és mindenki feltüzelte magát. Saran félő tekintetet vetett öccsére, ám az megemelte hangját és hirtelen síri csend lett.
– Senki… nem vonja kétségbe, hogy itt mindenkinek vannak veszteségei. Mi a testvéremmel háborús árvák vagyunk. A nagy háború ideje alatt mi éppen a maguk ezredeinek pusztítását szenvedtük. Kész csoda, hogy túléltük. Amikor Atlantiszba jöttünk, azt mondták, hogy szabadságot kapunk, és reményeket, de mi csak újabb rabláncokat kaptunk a tudományok börtönében – nézett körbe Inharra egyre hangosabban beszélve, míg mindenkivel próbálta tartani a szemkontaktust. – Mi mindannyian börtönben vagyunk. – folytatta monológját, majd hirtelen megállt egy levegővételre, és óriásit kiáltott – Vagy nincs igazam?
A tömegek forrongani kezdtek, és egyre többen tódultak be az ajtón. Saran hallgatta az öccse szavait. Eleinte azt gondolta a közjót szolgálja, de rá kellett jönnie, hogy ez az egész sokkal inkább szól valamiféle ideáról. Nem ismert a testvérére. A fénytelen tekintetek csillogni kezdtek, miközben a bujtó szavakat hallgatták és azon kapta magát, hogy már-már ő is a hatásuk alá kerül. Megrázta a fejét, mert józan akart maradni.
– Meggyaláztak minket, és a képünkbe hazudtak, pedig tudták, hogy nélkülünk egyedül maradnak – folytatta Inharra kiabálva. – Igazságos ez?
A tömeg egyöntetűen kiabálta a karizmatikus férfira: nem.
– Tönkretették az életünket! – Siridean hangja kitűnt a tömegből. Olyan ember volt, aki sokat megélt már és azért, hogy egy jobb életet élhessen, nem retten vissza semmitől.
Inharrának ez tetszet, nagyon is.
– Ezzel a kővel, amit a kezemben tartok, egy olyan technológiát hoztunk létre, ami nem kerülhet a hatalmasok kezébe, mert azzal még több kárt tennének Atlantiszban. Mi használhatnánk a tudomány nevében, jó dolgokra. Végtelen, ingyen energiát adhatnánk az embereknek, a társadalmunk virágozna. Kezünkben van a kulcs! Cselekednünk kell! – emelte a magasba Inharra a követ, mire mindenki ujjongani kezdett. – Ezzel a technológiával kitépjük a szívét ennek a szörnyetegnek, és a helyére a szabadságot és a haladás szellemét hozzuk el büszke birodalmunkba! Legyen Atlantisz azé, akik dolgoznak érte! – kiabálta Inharra, mire a tömeg éljenezni kezdett.
– Mától kezdve minden este összegyűlünk itt, és hozzátok el a barátaitokat is. Legyünk többen, és ne féljünk felkelni a zsarnokaink ellen. Hozzuk el együtt a békét. Legyen a társaságunk neve a Tudás Rendje, mivel a rendet a tudás és tudomány nevében hozzuk el a világunkba!
A kéttucatnyi katona teljes extázisba kerülve távozott, ahogyan Inharra feloszlatta a találkozót. Miután egyedül maradtak és a férfi középre sétált az üvegkupola alá.
– Telihold van. A legjobb alkalom, hogy kipróbáljuk – mondta, majd elhagyták a kaszinót és gyorsított léptekkel az otthonuk felé siettek.
A fény élesen világított be a mennyezeten át, az amúgy ablaktalan helyiségbe. Saran arcára aggodalom ült. Tudta mit mondott Ivor és nagyon rossz ötletnek tartotta, hogy kipróbálják az eszközt.
– Működnie kell… – mondta Inharra átszellemült arccal, majd a magasba tartotta a gömböt. Fejben már mindent lejátszott. Elméletben egyszerű volt és logikus. Kinyitotta a tenyerét. A tiszta fény körülölelte, mégsem történt semmi. Inharra azonban nem adta fel, magabiztos volt. Érezte, hogy a gömb melegszik, majd azt is, hogy hirtelen lehűl. Fénycsóvák lövelltek a falakra, majd egyszer csak sötét lett. Halk morajlás jelezte, hogy valami történik. Saran hátrálni kezdett és vele együtt Inharra is. Fekete felhők kúsztak a hold elé, eltakarva azt. Sötét lett, a legsötétebb éjszaka. Erőteljes szellő lépett be a terembe, ami teljességgel lehetetlen és a szellővel érkezett valami komor. A sziluettje emberi formát kezdett ölteni, mégsem volt benne semmi emberi. Akárcsak egy hamvadó gyertya erős lángja, fekete volt ez is, mégis jól látszott a sötétben. A nyakát nyújtogatta a magasból, igyekezvén áttörni egy láthatatlan pajzsot. Vörös tekintet szikrázott fel és vetült egyszerre rájuk, majd tekintett körbe, mintha mindent látna a hirtelen beköszöntött éjszakában.
– Mi ez a hely? – a hangja mély volt és vontatott. A szemek a gömbre tévedtek. – Nacaalok lennétek? – végigmérte őket újból és újból, a tekintete átható volt. – Nem hinném. Ők sohasem tennének ilyet.
– Emberek vagyunk. – válaszolt Inharra összeszedve a bátorságát.
– Ember… – újból körbetekintett a szemeit forgatva. – A Nacaalok tudását használtátok a téridő tiszta energiájának bevonzására, de a képlet nem teljes, valami még hiányzik.
Inharra közelebb lépett, hogy jobban láthassa a különös jelenséget.
A sötét szellem mintha a gondolatiban olvasott volna.
– A fegyverhez, amit el akarsz készíteni, sokkal több energiára van szükséged. Elárulom neked a titkot, ha behívsz erre a világra, így a tiéd lehet mindaz, amire vágysz.
Saran megfogta az öccse karját. A fülét nem kerülte el a kérés és tudta, hogy helyrehozhatatlan hibát követnek el, ha azt teljesítik. A figyelmét azonban nem kerülte el a második mondat sem. Jól tudta kik a Nacaalok. Civilizációk őrzői, egy nép, amely a létezés összes titkát ismeri. Egyikük sem volt Nacaal, mégis egy olyan tudás hordozói, ami az ő tanításuk. Mindenki hallott a Nacaalokról, istenként tisztelték őket, de egészen addig a napig azt hitték az egész csak legenda. A világ nem ált készen az igazságra.
Ivor…
Lehajolt a kőért és a zsebének a mélyére rejtette. Ennek a lénynek semmi keresnivalója az emberek világában, ahogyan egy Nacaalnak sem szabadott volna. A vöröslő tekintet éles szikrája kihunyni készült és a megfoghatatlan test eltűnni. A két testvér földbe gyökerezett lábakkal állt egy darabig.
– Menjünk. – Saran elindult a bejárati ajtó felé, azonban Inharra elbűvölten állt a jelenés láttán.
– Saran! – szólította meg öccsét, aki az ajtóban megtorpant.– Erről nem beszélhetünk senkinek.